Csárdás Orbán módra. Béka a menüsorban. A főbíró plasztikázása. Merkaptános pálinka. Adventi lelkitorna.
Lánc, lánc, Orbán tánc a brüsszeli arénában. Nem a kettőt előre, egyet hátra ismert nemzetközi kombinációt, hanem a magyaros csárdást, a kettőt jobbra, kettőt balra variációt mutatta be. Közben, ahogy kell csapkodta csizmáját és kurjantott. Nagyon elfoglalta a koreográfia. Nem vette észre, hogy kiürült a terem. Amikor hajnaltájban az övéi erre intették, csatlakozott a többiekhez. Így aztán Európa még mindig nem tapasztalhatta meg, hogy „kis ország, nagy bottal jár”.
Ő azonban emberi volt. Hosszú idő óta először. Beismerve tévedését korrigált. Hogy mi játszódott le benne, csak elképzelni tudom, de hiszem, hogy ennek hasznát látja a nemzet.
Most pedig jön a költségvetés újratervezése, amit a parlamenti józan kisebbség már a vita során megjósolt. Ha rájuk nem is, de az európai többségre már kénytelen figyelmezni a hazai kétharmad és vezére. Hogy miről és miként lesz szó a parlamenti vitában? Hogy fog viselkedni az ellenzék? Miről szavaznak? Megjósolni is nehéz. Minden esetre miniszterelnökünk a legjobb alternatívát választotta a veszteség minimalizására. Időt kért és kapott. A közös étlapot azonban ettől kezdve már nem mi írjuk. Azt esszük, ami rajta lesz. A menüsorban pedig ott szerepel a béka is, amit mindannyiunknak le kell nyelni.
Legfeljebb fél százalékos lesz a növekedésünk üteme jövőre. Ezt nyilatkozta Magyarország miniszterelnöke tegnap este a tv-ben. Ez már közelít a valósághoz, amit néhány napja még bőszen tagadtak és állították a másfél százalékos növekedés tarthatóságát. Úgy tűnik Ő is leszámolt a növekedésbe vetett hit mindenható ábrándjával. A vasárnap esti mondatában már benne van a realitás, egy mínuszos 2012 esélye is.
A mögöttünk hagyott hét a magyarázkodások ideje volt. A köztiszteletben álló korábbi főbírót, Lomnici Zoltánt egyszerűen letakarta a köztévé túlbuzgó szerkesztője. A retus pedig átment nem kívánt nyilvánosságba. Erre mondják, hogy a fagyi visszanyal. A jogsértés mindennapunk részévé vált. Már senki és semmi se szent ebben a megosztó, kirekesztő világban. Viszont semmi nem marad büntetlenül. Ez is legyen intő jel a hatalom számára, mint ahogy az is, hogy a rendíthetetlennek tűnő Putyin kétharmada is 50 % alá zuhant.
E közben keresztül kasul bejártuk a megyét és az országot. Mikulás az unokákkal Győrben és Kaposváron. A pálinkabírálói vizsga megpróbáltatása nem volt piskóta. Aki azt hinné, hogy csak jófajta párlatokat kellett minősíteni, az nagyon téved. Az volt a könnyebb része. Amikor azonban az izobutanolt, vagy az n-propanolt, esetleg a merkaptánt kellett kiszagolni vagy kiízlelni két centből, azt nem kívánom senkinek. A háromfai „Dalnokok” két és félórás fergeteges adventi zenés estjén azonban már nem emlékeztem ezekre a nehéz percekre. A vizsga eredményét még nem ismerem. Reménykedem.
És most következzenek a felgyülemlett adventi gondolataim. Tegnap este a harmadik, a rózsaszín, az öröm gyertyáját gyújtottuk meg a koszorún. Számomra más ez az idei négy hét, mint a korábbi években volt. Változatlanul korán kelek, de 6 óra előtt minden reggel kilépek a sötét utcára. Mire a hajnali harangszó megkondul odaérek a templomhoz. Vagyunk vagy félszázan, akik a lelküket reggel megtornáztatják e korai órában. Bevallom, néha elkalandozik a gondolatom és a világ ellentmondásaira keresem, s nem ritkán meg is találom, meg is kapom a válaszokat. Ezek az én karácsony előtti ajándékaim. Meg azok a summázatok, amelyeket Várnai Péter könyvéből olvasok ki, áll össze bennem egésszé. Ebből osztok meg néhányat most blogom olvasóival, a három gyertya hétfő délelőtti fényében.
Hiábavaló panaszkodni a rosszról, a bűnről, a hiányról. Van belőlük bőven, de minél többet emlegetjük őket, annál erősebbnek érzik magukat. Felesleges dolog a hidegre és a sötétre panaszkodni, értelmetlen a butaságról és a kulturálatlanságról sopánkodni! Még a végén a meglévő erőinket is elpocsékoljuk. Ne engedjük a nyomorúságot úrrá lenni, és ne siránkozzunk! Tegyük a dolgunkat! Nem az a hős, aki nem fél, hanem az akinek remeg a lába, de mégis cselekszik. Ugyanakkor ismerjük fel, hogy szoros összefüggés van az isteni akarat és a népek történelme, a hit és a politika között.
Mindegy, hogy közösségben élünk vagy csak sokan vesznek körül bennünket, észre kell vennünk, hogy Isten országában a legnagyobb szám: az egyes. Lelkünk copy right feliratából következően mindannyian pótolhatatlanok vagyunk, belőlünk csak egy van. Ettől aztán könnyen egoistává válunk. Figyeljünk hát a jó öreg Arisztotelészre, aki emígyen int bennünket: „Mindent megtehetek, de csak a jót szabad.”
Egyre inkább megtanuljuk, hogy pénzt, kölcsönt, eszközöket tud adni a világ. Őszinte emberi kapcsolatokat azonban nem. Azokért keményen meg kell küzdenünk. A Megváltó érkezésével, karácsonyeste eggyel többen leszünk. Vele kitágulhat az idő, elmélyülhet a barátság, tisztulhat a szerelem és megtapasztalhatjuk az egymásra figyelés örömét.
A legfőbb jó, amit az Érkező velünk tehet, ha az igazság és az igazságosság útjára tereli mindazokat, akik a vezetés szolgálatát látják el. Már csak azért is, hogy ne váljanak semmivé jó szándékú küzdelmeink.