Úton, útfélen szólítanak meg és fel blogom olvasói, hogy írjak újra a politikáról is. Téma lenne bőven, de értelmét nemigen látom. A szereplők, a szó szoros értelmében szigorúan koreografált szerepet játszanak. Ráadásul ,vagy monológot adnak elő, helyet sem adva másnak, vagy ha többszereplős a műfaj, akkor meg ripacskodnak. Megdöbbentő, hogy mindegyiknek van hálás közönsége. Így aztán azt hiszik a színpadon játszók, hogy jó úton járnak. Ezt kell folytatniuk. Pedig kapitális hibát követ el, aki csak a törzsközönségének játszik, és nem figyel a színház falain kívül rekedtekre.
Lévén május első napja, a munkáról illik írnom. Persze nem mindegy, hogy milyen az a munka. Időtöltő, vagy kenyérkereső is, önmagáért való, vagy értékteremtő? A teremtés öröme, az alkotás élménye az, amitől nap-, mint nap képesek vagyunk rávenni magunkat a szorgoskodásra. Pont ezzel van a baj. Kevesen, egyre kevesebben érzik az alkotás, semmi mással össze nem hasonlítható ízét. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy a gazdasági mutatók lanyhulóban vannak.
Még szerencse, hogy jutott trafik a legrászorultabbaknak, a legelesettebbeknek. Merthogy a régi, szép békeidők, kicsiny gyermekkorom emlékképei szerint a trafikokat többnyire hadi rokkantak működtették. Ők kaptak ezzel lehetőséget a megélhetésre. Miután most már keresve sem találni hadi rokkantakat, nekik nem lehetett adni a koncessziókat. Rokkantak persze vannak. A szabadpiac farkastörvénye érvényesült az elosztásnál, no meg az a fránya protekcionizmus. Erőből, kétharmaddal ezt is meg lehetett tenni, és még ennél is többet. Látszatra ez is alkotás, de milyen messze van a teremtő szent cselekedettől. Pedig csak és kizárólag ez utóbbi lenne képes mozdítani rajtunk.
Aztán ott van egy másik kifejezés, amit szlogenné alakított sok-sok évtized. A béke, a békesség szinte közhellyé vált, mert természetes volt. Most meg ismeretlen érzéssé alacsonyodott. Békességtolvaj világ vesz körül bennünket. Ellopták, ellopják legszebb érzéseinket. Csak és kizárólag békétlenséget látunk magunk körül országhatáron kívül és belül. Itt, ha bárki bármit mond, az ellentábor azonnal kontrázza, és okkal, ok nélkül a legalpáribb jelzőkkel illeti. Azt értem, amikor a széthúzást, a megosztottságot mutató erőket leminősíti a környezete. De hogy az ellenzéken belüli összefogást, vagy csak annak csíráját is vad és dühös támadással fogadja az ellenzék ellenfele, az túlmutat önmagán. Az már a félelem szülte összerándulás terméke. Mert itt mindenki fél mindenkitől és mindentől. Legfőképpen a helyükhöz ragaszkodók, a helyükre ácsingózóktól rettegnek. Ezek szerint van mit és van kitől félteniük. Lesz itt rövidesen politikai csihi-puhi, csak győzze a fejét kapkodni a nagyérdemű. Közben pedig süllyedünk. Többnyire a béke feneke alá. A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem, hogy akik ebben közreműködnek, azok nem süllyednek, nem süllyednek el szégyenükben.
Mostanság már a hollandok is szégyellhetnék magukat. Legalábbis közülük jó néhányan. Azt gondolná az ember fia, hogy Európának azon részéről kellene példát vennünk. Hát nem. Az ország egyik kincse a tulipánjai. Sehol annyi változata nem díszlik ennek a gyönyörű tavaszi virágnak, mint ott. Pontosan egy évvel ezelőtt ennek látványáért látogattunk, zarándokoltunk el néhány napra a szélmalmok hazájába, a csatornákkal szeldelt, tejillatú vidékre. A tulipánok földjén, a látványtól eltelve neki is álltunk válogatni a hagymákból. Óriási választék, végtelen variációja a virágok színének és formájának zacskókba csomagolva. Órákat töltöttünk el az amszterdami virágpiacon, és a tulipánföldek melletti termelői piacon. Össze is válogattunk 27 jóféle (10-10 hagymát rejtő) csomagocskát. Rajta a benne lévő virág neve és képe.
Hazaérve azonnal száraz, szellős helyre tettük, és néhány hónap múlva, augusztus végén elültettük őket szabad földbe, külön-külön egy-egy tulipánkosárba. Kellő gondossággal elvégeztük a talajfertőtlenítést és a tápanyag ellátást. Térképet készítettünk róla, és mellé tettük a képeket is. Aztán vártuk a csodát, vártuk a tavaszt. A sötét, és számunkra különösen komor lélekbénító tél után egyedül maradtam a várakozásommal. Gondolatban arra készültem, hogy néhány hétig saját virággal mehetek majd nap-mint nap Jutkám nyughelyéhez. Hatalmas volt a csalódásom, a megdöbbenésem, amikor eljött az ideje a tulipán nyílásának.
A 27-ből kilenc csomag tartalma ki sem hajtott. További hat csak egy-két ,virág nélküli zöld levelet hozott. Tizenkettő mutatta meg virágát, amiből írd és mondd mindössze 3 volt olyan, amilyennek vettük. A többi köszönő viszonyban sem volt azzal, aminek kínálták. Nem azt a 100 eurót sajnálom, amit „elloptak” tőlünk a holland tulipánhagyma árusok, hanem az elveszett illúziót, az ígért, de be nem teljesült álmot. Egy tapasztalattal azonban gazdagabb lettem. Tőlünk nyugatra is élnek tisztességtelen emberek, akik a jóhiszeműség vámszedői.
De erről a virágok nem tehetnek. különösen azok amelyek nekünk kinyíltak. Őket lehet és kell is szeretni. Megérdemlik, mert a mieink, őket adta nekünk a sors. Ennek lehet örülni, meg annak , hogy holnap újra felkel a nap és vele együtt mi is haladhatunk az utunkon. Tovább....
