Kánikulában dolgozni, enni, írni kegyetlenül nehéz. Így aztán hiába volt augusztus égen, s földön fényes, írnom nem akaródzott. A vasárnap esti magányom és a lecsillapodott hőmérő, azonban újra szellemi tornára serkent. Magam is megdöbbentem azon, hogy ez a különleges augusztusi meleg cseppet sem rontott fizikai állapotomon, aktivitásomon. Sőt, a környezetem szerint árad belőlem az energia. Önnön magam példájával igazoltam, hogyha elég erősek vagyunk mások felemelésére, sikeressé, boldoggá tételére, azzal magunk is tovább erősödünk. No meg a rendszeres sporttól, ami újra visszatért a mindennapjaimba.
A nyár tele volt évfordulókkal. Születésnapok, névnapok, házassági évforduló, családi, baráti együttlétek és ünnepek. Közben szép lassan megtanultam, mit jelent elengedni Valakit, akivel egy voltál. Buta, értelmezhetetlen szónak tartottam, amikor lépten-nyomon ezt javasolták: engedd el! Berzenkedett ellene testem, lelkem. Ragaszkodtam minden tárgyi emlékhez. Maradjon minden ott és úgy, ahol van. Ma már láthatóan engedett ez a szorítás. Az első fontos lépés annak felismerése volt, hogy jobb az idegenbéli magány, mint az otthoni. A második, hogy társak nélkül az úton tovább menni képtelenség.
Közhelyszerű a rádöbbenésem, hogy az életünk folytatásos TV-játék, vagy sokfelvonásos színdarab, amiben mi vagyunk a főszereplők. Így aztán, ha akarunk, ha nem, a sorozat, az előadás végéig ott vagyunk a képernyőn, a színpadon. A többi szereplőt a forgatókönyvíró mellénk teremti, vagy ha úgy tartja a kedve, kiírja a darabból. Nekünk egy feladatunk marad, jól játszani, maradandót alkotni, figyelve a többi szereplőre és közben szeretni.
Ne keressünk logikát a teremtődésben és az elmúlásban sem. Az élet ugyanis minden logika nélkül keletkezik a láthatatlan semmiből ugyanúgy, mint a halál az életből. Az is nélkülöz minden logikát. Nem lehet, nem is kell megérteni. De el kell fogadni. Nincs más megoldás.
Elfoglalom magam. Sokan látogatnak hozzám, és sok meghívásnak teszek eleget. Nagyszerű élmény volt az egész családnak Szegeden a Dóm -téri előadás, a közösen megízlelt tiszai harcsa halászlé és az egész napos fürdés, csúszdázás. Mind a tízen ott voltunk. De jutott pár nap barátaimmal a tengerparton és a Balatonon. Átalakult az augusztus 20-i névnapomra eredendően tervezett program. Emlékezetesen széppé sikeredett, bizonyítva, hogy nem kell mindent előre „bekeretezni”. A véletlen (?) is képes maradandót alkotni.
A sivatagi szárazságban is megmenekültek a növények, virágok az udvarunkban. A házunk előtti, utcai pázsit is túlélte a nyári forróság okozta viszontagságokat. Nyilván a következő vízszámla némileg megnő majd, de sebaj. Minél többet fogyasztunk ugyanis, annál többet takarítunk meg! J Nemcsak a víz, de az áram és a gáz árából is. A szolgáltatók, külső, felső parancsnak engedve meg is írják ezt a fogyasztóknak. Most nem mennék bele, hogy még a Biblia szerint is a jószívű adakozás, a szeretettel nyújtott segítség nem kérkedő. Mi lenne, ha a szülők, akik felelősséggel tartoznak gyermekükért, minden hónap végén csemetéjük kezébe nyomnák a kimutatást, hogy ennyit-, meg ennyit fordítottam rád. Ráadásul ez esetben a rezsicsökkentést elrendelő nem a saját zsebéből finanszírozza ezt az akciót, hanem hatalmánál fogva elrendeli. Csak, mert megteheti.
Az azonban már kabarisztikus, vagy inkább nevetséges, hogy a Kaposvári Víz- és Csatornamű (nem önszántából) augusztus 02-es dátummal, nem a számla részeként, arról értesített A/4-es levélpapíron, borítékban, postán elküldve, hogy idézem: „Tájékoztatjuk, hogy 2013. július 1-e óta igénybevett szolgáltatás után az Ön megtakarítása összesen: 100,6 Ft”. Azaz, egyszáz forint és hatvan fillér. Hogy is van a levessel és a hússal? Ki fogja majd megfizetni az én megtakarításomnál nagyobb összegű adminisztrációs, papír- és postaköltséget? Persze hogy én, meg a többi fogyasztó.
Az ajándékba kapott rezsicsökkentéssel szemben ott van például a bank és csekkadó. Nyilván senki nem fogja megkapni hónap végén az összegző jelentést és tájékoztatást, hogy „a bank és csekkadóval az Ön havi költsége X forinttal emelkedett”. Pedig ez lenne a korrekt és következetes intézkedés. Hogy ez az összeg nem kevés, azt az az intézkedés mutatja, amely szerint a minisztériumok dolgozói 200 millió forintos kompenzációt kapnak a megnövekedett számlavezetési díjak ellentételezésére. Fejenként 30-50 ezer forintot. Vagyis ilyen mértékben növekedett a lakosság terhe. Nem más ez, mint gátlástalanság és politikai ostobaság. Ezt is Mindannyian fizetjük meg ezt is. Az a nagy többség, akik nem a minisztériumokban dolgoznak.
Fejezzük be valami vidámabb témával mai blogomat. Essen szó a pálinkáról. Boszorkánykonyhámban készülnek a párlatok. A kísérletezgetéssel nem álltam le. Most érik az Irsai Olivér szőlőcefrém. Ma dolgoztam fel a mázsányi vadkörtét, amit kedves barátom gyűjtött össze és hozott el nekem. Gyönyörű alapanyag. Lesz belőle vagy három-négy liter minőségi párlat. Nem tévedés. Csak ennyit ad, ha nem teszek hozzá cukrot. Ami persze nemcsak tilos (erre a szabályra legyintenek szerte az országban), hanem a minőséget is rontja. Hígítja az aromát. Könnyű belátni, hogy az az íztömeg, ami a gyümölcsben van, nagyobb mennyiségű pálinkában oszlik el, ha a cukorral megnöveljük a párlat mennyiségét. Ilyen egyszerű. A több, ez esetben egyértelműen rosszabb. Márpedig én örömöt, nagy örömöt akarok szerezni azoknak, akiket „megölelnek”, az általam palackba varázsolt gyümölcslelkek.
A minap hallottam, hogy mások is kísérletezgetnek. A lepárlás helyett „repárlással”. Saját biológiai rendszerük révén, alkoholt is tartalmazó elegyekből, (az egyszerűség kedvéért szeszes italokból), bonyolult eljárással vizeletet állítanak elő J. Van, akinek már ez is sikerélmény. De másoknak ez biztosan nem különös öröm.
