Van ok az örömre. Bár ma reggelre esősre változott az idő, de rövidesen újra kisüt a nap. Élvezzük ki minden pillanatát ennek a mosolygós ősznek, és raktározzuk el az élményt a zord, sötét téli estékre! Apropó, mosoly. Semmibe nem kerül és a környezetünk nemcsak átveszi ezt a boldog állapotot, de vissza is adja, ami tovább erősít minket. Bármilyen furcsa, de a telefonba is lehet mosolyogni. Nyitottá, kedveltté, őszintévé és ez által hitelesebbé is tesz bennünket a mosolyunk.

Nem is értem ezt a sok összeszorított ajkú és öklű politikust. Miközben el akarják adni magukat és portékájukat, képtelenek mosolyogni. Vagy ami még rosszabb, árulkodó kényszermosoly ül ki arcukra. Így aztán hiteltelenek. Figyelmükbe ajánlom azt a kínai mondást, amely szerint: ”Ne nyisson boltot az, aki nem tud mosolyogni!” Korábbi Dagonyáz(z)unk? című blogomra, amelyben leírtam vontatóköteles megmenekülésemet, egy sokat látott orvos ekképpen reagált. „Bizony a politika posványában dagonyázókra, az ott sárdobálókra is ráférne egy-egy vontató vagy mentőkötél, hogy kirántsa őket onnan…” Talán akkor rádöbbennének, hogy tudnak még mosolyogni, teszem hozzá én.

Nemcsak a mosoly, de a hit is erősít, általa többre vagyunk képesek. A hitem, ami megmozdított, vagy írhatom azt is, hogy kimozdított, lelki erősödést hozott számomra. Izraelt, a Szent Földet választottuk ez évi közös családi kirándulásunk úti céljának.  Az év eleji történéseket végiggondolva nem véletlenül. A nyolc nap előkészítésében és lebonyolításában sok jó barát segített már itthon is, és ott is. Nem utazási irodával vágtunk neki. Magunk szerveztük, alakítottuk kedvünk és hangulatunk szerint. Kísérőnknek, Rami Shachamnak is köszönhetően végig sütött felettünk a nap. A felkészülés során itthon többen is megkérdezték, hogy „nem féltek?”. Sem előtte, se közben egyetlen pillanatig sem volt okunk a félelemre, még a Szír határ közelében sem, pedig ott voltak az unokák, köztük a négyéves Isti is. Csak Leila, aki Amerikában gyakorolja az angolt, és Barni, aki Győrben tanulja ugyanezt a nyelvet, maradt itthon.  Végig biztonságban éreztük magunkat.

Az út hangulata, a látnivalók, a sok ezer év alatt egymásra rakódott kultúrák, a kövek és a természet kisugárzása, a bibliai táj, a zsidó, arab és keresztény emberek kedvessége legyőzte bennünk a hiány okozta szomorúságot és egyértelművé tette számunkra, hogy szép az élet!  A Facebookon fényképes „beszámolót” tettünk közkinccsé, bizonyságul, hogy a hitnek valóban van gyógyító ereje.

Az útra magammal vittem a Kaposvári Székesegyház plébánosa, Rózsás László által összeállított „Keresztút” füzetecskét, amelyből a Via Dolorosa stációinál meg-megállva olvastam fel belőle kis- nagy családomnak.  A III. állomás története – amikor Jézus először esik el a kereszttel – üzent leginkább nekünk mai helyzetünkben. Pontosan értettük valamennyien, hogy minden egyensúlyvesztés, minden földre rogyás egyben próbája és lehetősége is az újrakezdésnek. Nyomasztó az erőtlenség, különösen, ha külső erők is fokozzák. Az átmeneti elgyengülés azonban nem egyenlő az erőtlenséggel. Sokkal inkább az erőgyűjtés és az újrakezdés lehetőségnek ideje. Még akkor is, ha elembertelendő környezetben, lelketlen, hidegvérű parancsteljesítők között, mondhatnánk kíméletlen világban élünk. Még így is szép az élet!

A „Hegyi beszéd” templománál barátunk, a színtiszta zsidó Rami kezembe adott egy kicédulázott, héber nyelvű széljegyzetekkel ellátott, magyar nyelvű bibliát (Új Szövetséget), hogy abból olvassak fel a családtagjaimnak. Már az is a meglepetés erejével hatott, hogy nem az Ószövetséget hozta magával. De hogy héber széljegyzeteivel még fel is dolgozta, és saját maga számára is hasznosítja, az nagyon beszédes volt. A másság tiszteletét sugallta. A megdöbbenésem csak akkor volt nagyobb, amikor már többedszer kézbe véve és felolvasva az Írásból, az első oldalra lapoztam. A bejegyzésből láttam, hogy magyar papoktól kapta 24 évvel ezelőtt, 1989. március 1-én. Az aláírók között ott volt az a Rózsás László atya is, akit az előbb említettem. Nincsenek véletlenek. Megerősödött bennünk, hogy szép az élet!

Írhatnék most a sok úti élményről, Jeruzsálem, Názáret, Betlehem, Haifa, Caesarea, Netanja, a Jordán folyó, a Genezáreti-tó, a Holt-tenger, a Földközi-tenger látnivalóiról. A sok-sok nevezetesség közül Heródes Maszadájáról, a beduniokról a sivatagban, a datolya- és banánültetvényekről, a zsidók sátoros ünnepéről, az olasz püspök miséjéről a Getzemani kertben, a megrázó hangulatú Holocaust emlékmúzeumról, egy tiszta, jókedvű, fejlődő országról, de nem teszem. Túl hosszú lenne a blogom, és ez a műfaj nem bírja el a hagyományos úti beszámolót. Ehelyett három gondolatot vetek elektronikus papíromra, három életbölcseletet a sok közül, amit Izraelben tanultunk, éreztünk meg.

Az első: Ha valahol vagyunk, ne vágyakozzunk máshova! Ott érezzük jól magunkat, ott találjuk meg a legjobbat, ahova a sors vitt bennünket.

A második: Adakozni hasznos, mert akinek nyitott a tenyere, annak a szerencse is könnyebben beletalál a kezébe.

A harmadik: Okosak legyünk, és ne rafináltak, mert bár a rafinált kimászik minden nehéz helyzetből, de az okos bele se megy.

Ráadásként még egy: A vallás és a hatalom egy kézben veszélyes bomba.     

Jellemző, kedves történettel fejezem be mai blogomat. A szombati napot tengerparti pihenéssel, fürdőzéssel töltöttük. Jólesett megpihenni. Szokásunknak megfelelően fényképeket is készítettünk és összeálltunk, hogy az egész családot megörökítsük a nagy víz mellett. Ehhez persze külső segítségre volt szükség. Nem volt könnyű feladat alkalmi fényképészt találnunk, aki lenyomja az exponáló gombot. Ott jöttünk rá, hogy a zsidók számára a szombati munkavégzési tilalom komoly hagyomány. Márpedig ez esetben a fényképezőgép használata munka.  Azért ezt a problémát is sikerült megoldanunk.