Ma reggeltől a szerb határunk mentén megjelenhetnek és meg is jelennek a határsértők. Lánykori nevükön szír menekültek, becenevükön iraki és afgán bevándorlók, csúfnevükön potenciális iszlám terroristák. Valójában ugyanazok a fiatalok és idősek, férfiak és asszonyok, gyerekek és csecsemők, akik különböző okból ugyan, de elhagyva hazájukat nekiindultak a nagyvilágnak. Biztatták őket, lökték, hívták, sőt csábították is ezt a többszázezres, sőt milliós tömeget.
Hatalmas felelősség terheli a most már magyarázkodó, következetlen és megrémült németeket, élükön Merkel asszonnyal, mint ahogy a tisztes távolból kezét mosó USA-t is, amely ezt az egész helyzetet létrehozta beavatkozásaival, majd az érintettek cserbenhagyásával. A legmegdöbbentőbb hivatalos német nyilatkozat így hangzik: „Nem a migráns dönti el, hogy Európában hol akar élni!” Ráadásul az elmúlt 24 órában egymással versenyezve zárták a határokat az országok Európa közepén. Kérdés, hol maradnak az úton lévő menekültek nagyobb tömegei a megszigorított ellenőrzést követően. Lehet, hogy Ausztrián és Szerbián marad a legnagyobb teher?
Igaza van Orbán Viktornak, hogy rendet kell tenni, rendnek kell lenni, legalább minálunk. De lehet-e egy szétesett, lassan egymás ellen forduló, csak a saját érdeküket néző nemzetállamokból álló, recsegő-ropogó Unió részeként szigetként viselkedni? Különösen úgy, hogy az elmúlt hetekben bonyolítottuk azt, ami amúgy is nehezen volt kezelhető, hibát-hibára halmoztunk, és magunkra vontuk Európa haragját. Finoman szólva sem tettük vonzóvá magunkat. Kegyetlenül nehéz ez, már-már lehetetlen. Ráadásul megnehezítette a magyar emberek hozzáállását, hogy miközben segítünk vagy segíteni akarunk a rászorulókon, ezt annak tudatában kell tennünk, hogy Magyarország saját gondjai megoldásához egyre kevésbé számíthat nemzetközi megértésre és szimpátiára.
A két héttel ezelőtt írt blogomban felvázoltak többsége sajnos beigazolódott. Annak azonban kifejezetten örültem, hogy néhány elemző mondatomat visszahallottam politikusok szájából, és az intézkedésekben is felleltem egyik-másik javaslatomat. Az sem baj, ha nem tőlem merítették. Elég, hogy tették. A szabályozatlan menekült áradatot azonban nem tudtuk sem mi, sem a szomszédjaink hatékonyan és kulturáltan kezelni. Országok egymásra, pártok a másikra, ellenzék a kormányra és vissza mutogatnak. Csak arról feledkeznek el, hogy mindenkinek megvan, meg lehet a szerepe.
Az ország biztonságának védelme mindent megelőz. A kormánynak az a dolga, hogy védje meg az országot, ha kell, hogy kezelhető állapotokat teremtsen és, hogy a menekültek ne akadályozhassák az ország működését. Ha ezt teszi, az nem embertelen, ezért pedig nem érdemel bántást. Nekünk civileknek, és az egyházaknak ebben a helyzetben az a dolgunk, hogy együtt érezzünk, szeressük és segítsük a rászorulókat. Egyik a másikat erősítse és egymásra épüljenek a szegmensek.
Mától új időszámítás szerint éljük meg a menekültek hozzánk érkezését. Csak azt nem tudom, miért kellett ezzel eddig várni? Miért kellett velük erőszakoskodni, táborokba terelni, korlátozni továbbhaladásukat? Miért kellett Győrben leszállítani őket az Ausztriába tartó vonatról? Miért kellett Keleti pályaudvar és Bicske? Ne hivatkozzunk schengeni határok adta kötelezettségekre. Az élet írta felül azokat. Miközben mi ügyetlenül, csetlő-botló módon, de komolyan vettük az előírt határellenőrzést, Európa nemhogy mellénk állt volna, de még meg is köpködött érte bennünket.
Nem most találtam ki, két hete is azt írtam, hogy akik hozzánk bejöttek és tovább akartak menni, azokat minden herce-hurca nélkül el kellett volna látni élelemmel, odafigyeléssel, majd gyorsan autóbuszokra vagy különvonatokra ültetni őket, hogy minél előbb elérhessék az akkor még teljesen nyitott osztrák határt. Úgy, mint ahogy szeptember 14-én az „utolsó” napon tették az illetékesek. Akik menni akartak, azokkal nem kellett volna erőszakoskodni, csak azokkal foglalkozni alaposabban, akik nálunk akarnak letelepedni.
A jelenlegi – remélhetőleg ideiglenes - helyzet sem megnyugtató. Szerbia felől 175 km hosszan zárult a határ, és megjósolhatatlanok a reakciók. Továbbra is nyitott azonban a horvát-magyar és a szlovén-magyar határ. Bizonyosan ide fog áttevődni a „hadak útja”. Baranya, Somogy, Zala rövid időn belül érintett lesz. De fel kell készülni egy visszaáramlásra is. Nem kell hozzá rosszindulat, hogy feltételezzük, Németország és más országok is megszűrik a menekülteket. Azokat, akik nem kellenek nekik, visszaküldik. Merkel kijelentette: „Aki nem háborús országból érkezett, vissza kell mennie!” Kérdés, hogy hova és hogyan? Légi úton vagy szárazföldön? Érzékenyen érinthet bennünket.
Ennél is rosszabb „álmom” volt a minap. Már hűvös őszi, tél eleji idő volt, és Ukrajnából befogadásra, segítségre számítva újabb- és újabb, egyre növekvőbb számú menekülthullám érkezett hozzánk. Őszintén szólva jó volt felébrednem, és megnyugvást adott a felismerés, hogy csak álom volt az egész. Azóta sem tudok azonban attól a víziótól szabadulni. Mi lesz, ha az álom valósággá válik?
A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázik Európa-szerte, pedig a kettőt össze kellene kapcsolni, de legalábbis hangolni. Józan, érző ember nem mehet el az elesettek mellett úgy, hogy ne segítsen. Európa számára óriási humanitárius kihívás a menekültek befogadása és segítése. Ha akarjuk, ha nem, megváltozott általa az életünk. Lehet, sőt kell is hangot adni kételyeinknek, félelmeinknek, ha vannak, de ez nem eredményezhet hátat fordítást. De senki nem lehet felelőtlen, elővigyázatlan, amikor új helyzetekkel, kényszerű emberi kapcsolatokkal találkozik. Hihetetlen káosz és konfliktus van az emberek fejében. A fölszított félelem ellenérzéseket váltott ki, és minimum bezárta a szíveket. Az természetes, és mindenki számára elsődleges, hogy védje a saját hazáját, a saját családját. Kerülni kell azonban az idegengyűlöletre uszító populizmust, de az álságos jóságoskodást is. Egyik sem segíti, sőt kifejezetten gátolják a megoldás megtalálását.
Az európai emberek tömegeinek valós véleményét jól tükrözik azok a napokban lezajlott választások, ahol a menekültek védelmében zászlót bontó pártok kivétel nélkül mindenütt súlyos vereséget szenvedtek. Ez nem feltétlenül igazságos véleményalkotás, de mindenképpen szigorú népítélet. S hogy ez így alakult, arról éppúgy tehet a szervezett idegenellenes propaganda, mint az érkező menekültek minimális alkalmazkodó készségének hiánya is. És ott van egy másik kérdés, amiről még mindig nagyon óvatosan beszélünk. A terrorizmus veszélye nagyságrendekkel megnőtt Európában. Tény, hogy minden kontroll nélkül érkező menekültek növekvő biztonsági kockázatot jelentenek abban az országban, ahol tartózkodnak.
Kutya nehéz ma az országok vezetőinek, illetve valamennyi politikusnak a dolga. Egyszerre kell saját nemzetük létéért és biztonságáért küzdeni, az idegen, de rászoruló emberek sorsán emberségesen segíteni, és az ezen a kontinensen lévő sokaság életterét adó közös Európát megmenteni. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Nem tudnak olyat tenni, amiért tapsot kapnak. Vagy ha igen, az legyen gyanús a számukra! Tudom, illúzió, amit javasolok, de most valóban tegyék félre a pillanatnyi praktikus egyéni és pártérdekeiket! Egyetlen iránytűjük legyen, a jó lelkiismeretük! S ne feledjék a mondást: „A bölcs maga dönt, a többiek pedig a közvélemény alapján”.
Miután a menekültek és a bevándorlók utánpótlása kimeríthetetlen, a megoldás kulcsa nem Európában van. Véges a kontinensünk országainak teherbíró képessége. Az egyetlen tartós segítség az lenne, ha a menekültek és bevándorlók hazájában normalizálódna a helyzet. Ezért kellene, hogy összefogjon a kulturált világ, és akkor nem kellene Európában halat osztani, viszont szükség lenne sok hálóra ott, ahonnan ez a sok százezer szerencsétlen elindult.
Most, hogy a blogomat írom, hosszasan csengettek. A kapuban középkorú ember állt. Illendően köszönt, bemutatkozott és elmondta, hogy epilepsziás. Korábban soha nem láttam. Egy orvosi receptet szorongatott a kezében. Nem pénzt kért, hanem arra kért, hogy váltsam ki, mert neki nincs rávaló. A gyógyszertárban tanácsolta valaki, hogy forduljon hozzám, én biztosan segítek. Mint már oly sokszor, most sem tudtam nemet mondani. Megbeszéltük mikor, és melyik patikában találkozunk. Hiszem, hogy ezáltal a bántóan szögletes és szögesdrótokkal szétdarabolt világunk egy ici-picit kerekebbé tehető.
