HTML

Facebook

Hirdetés

Dr. Gyenesei István blogja

A somma.hu oldalon 7 évvel ezelőtt indítottam internetes naplómat. Azóta 620 önálló bejegyzést tettem. A rákeresések száma meghaladta a százezret. A magánélet mellett a napi politika adja a fő témát. A honlapomon www.gyenesei.hu-n link ad lehetőséget a blogom elérésére. Megyei Közgyűlési elnökként, független országgyűlési képviselőként, miniszterként, Somogyért Egyesület elnökeként és magánemberként is azt vallom, hogy aki nyitottan él azt csak őszintén érdemes tennie. Ez jellemzője a blogomnak is. Mostantól a blog.hu-n is elérhetőek lesznek bejegyzéseim, ahova rövidesen felteszem az összes korábbi írásomat is. Jó olvasást!

Friss topikok

  • Laszlo Bóta dr: Felidézted bennem egy korábbi izraeli diabetes kongresszus kapcsán átélteket!Köszönöm.. (2013.10.23. 18:33) 618. Szép az élet!
  • Tamás Id Szigeti: T.Gyenessei Ur! Meghatottan halgattam vasárnapi beszédét Mint elszármazott-tulélő kaposvári köszön... (2013.07.01. 18:49) 611. Zsidókkal
  • tan: Kedves István! Mikor ma dél körül találkoztunk a Fő utcán és Boldog új évet kívántunk egymásnak,... (2013.01.02. 16:34) 603. Találkozások
  • vörösposztó: Kedves Pista! Teljesen igazad van.A bizalomvesztés fent,középen és lent egyaránt jól kitapintható.... (2012.10.26. 05:49) 601. Bizalomvesztés
  • tesz-vesz: jaj, most látom hogy miről szól a poszt, de buta vagyok, a moderáció miatt szerencsére nem látom a... (2012.10.12. 22:35) 600. Drogozunk

Blogajánló

626. „Szar” helyzet

2014.07.25. 00:12 Dr. Gyenesei István

 

Ezért a címért kaphatnék akár hideget, akár meleget. Blogomat végig olvasva azonban minden bizonnyal érthető lesz, miért nevezem nevén azt, ami az. Miközben igazán jól érzem magam a bőrömben, hetek óta egy eset jár a fejemben. Nem hagy nyugodni. Jó lenne rátalálni és másokat is rádöbbenteni az igazságra. Sejtem, hogy e vágyam teljesülése ez esetben illúzió marad. Pedig pont az igazság az, ami szabaddá tehet, a szabadság pedig igazzá, vagyis emberré. Nem vagyok egyedül ezzel a törekvéssel. Ráadásul tudom, hogy ez az egyetlen érdemes, járható út. Nézzük, miről is van szó!

Akár egy abszurd dráma témája is lehetne. Nem csodálkoznék, ha valaki előbb-utóbb feldolgozná. A dramaturgiát Géza (nevezzük így) és az Élet nevű társszerző közösen írták.A bemutatót azonban csak Élet élte meg. De ezt Géza is tudta. Erre készült. Különlegeset, maradandót „alkotott”. Olyat, hogy ne tudja kivonni magát a hatása alól senki, aki csak hall róla. Aki pedig látja, abba mélyen bele is ivódjon. 

Géza alacsony termetű, rekedtes hangú tanárember volt. A megszállottabb fajtából való humán szakos, olvasott, művelt, a dolgok mélyére látó, szókimondó, forradalmár lelkületű. Finoman szólva sem volt konfliktuskerülő. Úgy húsz évvel ezelőtt, negyvenes éveinek elején elhagyta a pályát. Egyedül élt. Újságot árult. Abban az időben az új alternatív megyei lapot, a „Somogyország” frissen megjelenő példányait hordta a hóna alatt. Ebből tartotta el magát. Közben sok emberrel találkozott, sokakkal osztotta meg a világról alkotott, nem túl hízelgő véleményét. Nem volt megkeseredett, de vívta napi csatáját a hatóságokkal, a szolgáltatókkal és mindenféle politikusokkal

A pénz, amiből neki ritka fillérek jutottak, csak annyira érdekelte, hogy legyen mit ennie. Sokkal büszkébb volt annál, mintsem, hogy kérjen. Aztán feladta tartását. Rákényszerült mások segítségére. Megválogatta, hogy kihez forduljon. Úgy kerekítette a szót, hogy megtiszteltetésnek vette, aki adhatott neki, legyen az kölcsön, vagy vissza nem várt apanázs. A kölcsönt adók is tudták, ezt az összeget végleges kiadásként könyvelhetik el.

Hozzánk is gyakran becsengetett. Ritkán segítséget kérni, többnyire csak a beszélgetés kedvéért. Ilyenkor behívtam. Leültünk a teraszon, kávét kért és miközben kortyolgatta, mondta, ami kifért a csövön. Én meg hallgattam. Ez volt a vissza-visszatérő munkamegosztás. Hálás volt, ha valaki figyelt rá.

Finoman cizellált lelkületére jellemző, hogy néhány éve, újév reggelén, amikor kinyitottam családi házunk utcai ablakainak spalettáit, a járda melletti füves területen, két platánfa között a frissen esett hóba lábbal kitaposott, ember-nagyságú betűkkel íródott: BUÉK. Ő követte el. Mivel nem állt be a boldog új évet kívánó, markukat tartó hajléktalanok, és a sose látott kukások sorába, ez csak napokkal később derült ki.

Műveltségét jellemzi, hogy a megyei napilap kvíz-játékain rendre részt vett, és hibátlan válaszaival gyakran nyert is. A város-ismereti kérdéseket percek alatt oldotta meg, és nem rejtette véka alá ebbéli büszkeségét. Az utcán, és a könyvtárban élt. Figyelt, és olvasott. Tél időben, amíg a könyvtárban ült, nem kellett otthon dideregnie és a korai sötétedésben, világítás híján még feketébbnek látnia a világot. Éppen elég sötét volt a számára  amúgy is. Emígy meg vívta kilátástalan csatáját az érzéketlenekkel, a nagyot-hallókkal, a feledékenyekkel, a gőgösökkel, a hatóságokkal, a szolgáltatókkal, a szomszédokkal, a távoli rokonokkal, szóval majdnem az egész világgal 

Tavasz végén eltűnt. Nem tudom, feltűnt-e valakinek is? Feltűnt-e, hogy valaki hiányzik a táncból? Géza tett róla, hogy maradandót „alkosson”, hogy nehezen megoldható feladatot, kihívást hagyjon maga után. Merthogy Géza elment. Csendben, egy időre még feltűnés nélkül. Aztán „robbant” a bomba, amit valószínűleg, bosszú vezérelte, kegyetlen furfanggal hozott létre, és időzített.

Az elektromos áram, víz és gáz nélküli kaposvári, Fő (sétáló) utcai lakásából nyár elején, ahogy melegedett az idő, nehezen meghatározható bűz áradt. Tűzoltók segítségével hatoltak be az arra hivatottak, hogy aztán úgy ahogy van, azonnali hátra-arccal vágódjanak is vissza. Géza mumifikálódott földi maradványának látványa maga a könnyű prológus volt a kibontakozó homályban. Műanyag zsákok garmada és vizes flakonok tucatjai álltak  a szobában, megtöltve emberi ürülékkel és vizelettel. Hosszú idő terméke. Egy élet hagyatéka, és szagos üzenete a hátra maradottaknak. Azoknak, akiknek dolguk lett volna, de nem tették. Géza olvasott ember volt. A könyvekből megtanulta, hogy valami olyat kell tennie, amivel kitörölhetetlenül beleivódik azoknak az emlékezetébe, akik életében nem akartak róla tudomást venni.

Ha most azt hiszed kedves olvasóm, hogy itt vége a történetnek, hát nagyot tévedsz. Az elmúlt negyven napban, azon kívül, hogy Géza porhüvelyét elszállították, minden más ott maradt. Közben folyik a vita, az egymásra mutogatás, a meglévő jogszabályokra, vagy éppen azok hiányára hivatkozás, meg hogy kinek, és mi lenne a dolga. Jobban mondva arra megy el az energia, hogy akiknek a dolga lenne a lakás megtisztítása, azok arról beszélnek, hogy az miért nem az ő feladatuk.

A orrfacsaró bűz egyre erősebb, és az egy légköbméterre eső legyek száma is sokszorosa lett az elviselhetetlennek. A szomszédban élők helyzete pedig egyre tarthatatlanabb. Nem is beszélve arról, hogy a megyeszékhely frekventált, idegenforgalom szempontjából központi helyén lévő fagylaltozó is nehéz helyzetbe került.

A lakást közben újra bezárták. Lakat őrzi a bent lévő „kincseket”. Egy ember és egy kor tárgyiasult hagyatékát, aminek messze bűzlő üzenete van…. Bármi is történik majd megoldásként, az többszörösen elkésett. Géza pedig minden bizonnyal fentről nézi a tehetetlenkedőket és reménykedik. Abban bízik, hogy akikre még itt a földön figyelni kell, azokat észre veszik azok, akiknek figyelniük kellene. Orra alatt pedig azt dörmögi: „Urak! A jó szándék és a szó most már kevés. Több kell ide, tettek és akarat!”

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: értékeink Kaposvár Somogy Somogyország

625. Somogyért

2014.07.10. 09:34 Dr. Gyenesei István

Somogyban, bőséggel van tennivalónk somogyért. Szerencsés esetben az itt élő önmagunkért és az egymásért érzett felelősség mozgatja szándékainkat. Ebben tett a minap újabb elhatározást a két évtizeddel ezelőtt alapított Somogyért Egyesület.

Húsz év telt el azóta, hogy létrejött az Egyesületünk, amelyik országosan is ismertté és elismertté vált. Szűkebb pátriánkban pedig megkerülhetetlen tényező, a megyei vezető testület meghatározó része lett. Jelenleg is a második legnagyobb támogatottságú alkotója a közgyűlésnek. A szükség hozta létre, amikor elindultunk. Sok tízezer embernek adtuk vissza a reményt, nyújtottunk civil kapaszkodót és megbízható erőt. Azt, amire most is nagy szükség lenne, mert fájó a hiánya.

Soha nem voltunk a hatalom kedveltjei. Mindig a konkurenst, a legyőzendő, sőt megsemmisítendő vetélytársat látták bennünk. Pedig mi csak a körülöttünk lévő beteg világ gyógyításra szövetkeztünk, no meg arra, hogy próbáljuk összerakni azt, ami szétesett. Több ciklusban voltunk megyét vezető erő. Olyan időszakokra emlékezhetünk, amikor jó volt somogyinak lenni. Közösséget kovácsoltunk, programokat adtunk és szerveztünk. Támogattuk, segítettük az értékeket létrehozó helyi közösségeket, fiatalokat és szépkorúakat. Abban az időben az itt élők büszkén vállalták somogyiságukat.

Tudom, hogy nehéz, fárasztó volt velünk lépést tartani. Talán pont ezért lettünk terhesek azok számára, akik gondolkodásban és cselekvésben is lassúbbak. Zavarta őket még a velünk való  összehasonlítás lehetősége is. Könnyebbnek tűnt a gyengítésünkön munkálkodni, mint felvenni velünk a lépést.

Az elmúlt évek végképp nem kedveztek a tenni akaró közösségeknek. Még kevésbé azoknak, akik nem álltak be a bólogatók, a tapsolók, az éljenzők hadába. A kizárólagosságra törekvők világképét zavarta a jelenlétünk. Azt sem engedték, hogy partner legyen a Somogyért Egyesület egy színes, élhető somogyért végzett munkában.

Rossz, öngyilkos taktika ez. Bár átmenetileg visszafogottabbá, csendesebbé tett bennünket, de ez az időszak inkább felkorbácsolta a „harci” kedvünket, mintsem elvette volna azt. Ha már harcról írtam, gyorsan hozzáteszem, mi most sem valami vagy valakik ellen, hanem valamiért, értékek létrehozásáért küzdünk. Ezt a szemléletet ajánljuk az őszi megyei önkormányzati választáson mérlegelendő alternatívaként. Van bennünk, bennem is elég erő. A közelmúlt magánéleti és politikai ostorcsapásai megedzettek. Újra előre akarok és tudok tekinteni.

Erről is szót váltottunk a hét végén a Somogyért Egyesület küldött-közgyűlésén, ahol szép számmal jöttünk össze. Az ilyenkor szokásos napirendek mellett fontos döntéseket hoztunk az önkormányzati választásokon való részvételünkről. E szerint az őszi választásokon - immáron hatodik alkalommal- most is részt veszünk, és önálló megyei listát állítunk. Mi vagyunk az egyetlen jelölő szervezet Somogyban amelyik az önkormányzati választásokon mindig önállóan indultunk. Soha nem vettünk részt közös lista állításában. Ez évben is megadjuk a somogyi polgároknak a választás lehetőségét, hogy a pártok mellett a megyei vezetésben és a közgyűlési munkában egyaránt jártas Somogyért Egyesületre is szavazhassanak.

Az egyes településeken azonban tagjaink helyben dönthetik el szabadon, hogy a polgármesteri és a képviselői helyekre állítanak-e önálló, vagy másokkal közös jelölteket, illetve a jelöltek közül kit támogatnak. A küldött-közgyűlésünk egyben felhatalmazta a 29 tagú új elnökséget, hogy a választási előkészületek során a küldött-közgyűlés összehívása nélkül is minden kérdésben döntést hozhat. Így rugalmasan és gyorsan tudunk alkalmazkodni az adott helyzethez.

Miután a vezető testület tagjainak mandátuma lejárt, így tisztségviselőket és elnökségi tagokat is választottunk. A 11 „régi” elnökségi tag mellett tizennyolcan friss erőként kerültek az Egyesületünk vezető grémiumába. Civil szervezeti vezetők, helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek, orvosok, pedagógusok, vállalkozók, nyugdíjasok alkotják a testületet, lefedve az egész megyét. Ennyi év után is megtisztelő számomra, hogy titkos szavazással, egyhangú támogatottsággal, újra megválasztottak elnöküknek. Ügyvezető alelnök dr. Spiegl József, alelnökök: Kövér István, dr. Seffer Károly és Zana István, titkár Udvaros Renáta lett.

Amikor az esélyeket – nemcsak  a sajátunkat – mérlegeljük, akkor a legfőbb motivációként a nem halványuló, élénk választói emlékezetre építhetünk. Bennünk korábban sem csalódtak a somogyiak. Kiszámíthatóak, megbízhatóak, párbeszédre és együttműködésre készek voltunk és vagyunk. Segíteni akarunk azoknak, akik az elmúlt években nem kaptak elégséges támogatást.

Sok az elégedetlen ember. Keresik a kapaszkodókat. Minden bizonnyal többen fognak elmenni szavazni, mint az országgyűlési és az uniós választásokon. Az eredményt nehéz prognosztizálni, de bizonyos tendenciák jól kiszámíthatóak. A Fidesz somogyban el fogja veszíteni a tizenhat fős megyei közgyűlésben az abszolút többségi pozícióját. A jelenlegi tíz képviselőjük helyett 5-7 mandátumot szerezhetnek. A Jobbik támogatottsága növekedni fog. Az egy képviselői helyüket, akár 3-ra is növelhetik. A baloldali pártok külön-külön (vagy együtt) 3-4 mandátummal számolhatnak. A Somogyért Egyesület számára 2-4 képviselői hely megszerzése a realitás. A döntő tényező a választási részvételi aktivitás lesz. Annyi bizonyos, hogy ősszel többen mennek majd el, mint tavasszal. A kérdés, hogy mennyivel?

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy akik a következő 5 évben ott lesznek a somogyi közgyűlésben, azok összefogva gyógyítani és összerakni akarják-e a beteg és szétesett világunkat, vagy egymásnak feszülve csak a saját érdekeik lesznek a fontosak?

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: civil politika Fidesz Jobbik értékeink pártok Somogyért Egyesület Somogy megye Megyei Közgyűlés önkormányzati választás

624. Elsőnek lenni

2014.06.25. 23:05 Dr. Gyenesei István

Nem magyarázkodom, amiért újabb hetek teltek el előző blogom elkövetése óta. Legyen elég, jó okom volt rá. Az is lehet, hogy a következő sorok némi választ adnak erre is. Most víz mellett töltök néhány napot. Aktív pihenés ez. Bár a felhők között bujkált a nap, de ideális volt az idő a délelőtti kenutúrára. A part menti nádasban vízityúk fészekre akadtunk. Gyorsan tovább eveztünk, nem zavartuk a fiókáit féltő tojót. Mellettünk karnyújtásnyira hattyú úszott méltóságteljesen, és Ráckeve irányából harangszót hozott a vízborzoló szél. Most késő délután, a parti fűzfák árnyékában emlékezek az elmúlt hetek történéseire.

Mindjárt az elején legyünk túl a napi politika közelmúltbéli eseményein. Volt és van róla véleményem. Túl vagyunk egy újabb választáson, az európain. A szereplők úgy viselkedtek, mintha az életük múlna a sikeren. Ahelyett, hogy kihasználták volna az alkalmat a parlamenti választási kampány során okozott sebek gyógyítására, a kulturált közeledésre, tovább folyt a kíméletlen háborúskodás. Számomra a legmegdöbbentőbb, hogy a pártok jobban viselik saját kudarcaikat, mint a másik kisebb-nagyobb sikereit. Ezzel pedig kivétel nélkül mindannyian a saját sírjukat ássák.

Az őszi önkormányzati választás előtt nem árt figyelni arra, amit a két szavazás eredménye és részvételi aránya bizonyított. Minél kevesebben járulnak a szavazóurnákhoz, annál nagyobb Fidesz fölény várható, de fordítva is igaz ez. Nos, a helyhatósági (települési, kerületi, megyei) választásokon várhatóan jóval nagyobb lesz az aktivitás, mint kora tavasszal volt. Ez pedig előrevetíti, hogy a listás voksolásoknál, például a megyei közgyűlési mandátumok elosztásánál megszűnhet a narancsos többség. Akinek, vagy akiknek a megye és az itt élő emberek sorsa valóban fontos, azok az önkormányzati kampány során nem a lövészárkok mélyítésén munkálkodnak majd, hanem növelik az esélyét a későbbi együttgondolkodásnak, és ami ennél is fontosabb, az együtt cselekvésnek. Uraim! Tessenek erről nem elfeledkezni!

Ma talán a legnagyobb kihívás az emberi kapcsolatok javítása. Nem egyszerű a lecke. Rossz közhangulatú ország lettünk, ahol a ritka mosolyt is gyakran a kényszer vagy az érdek szüli. Ráadásul önmagát gerjesztő a folyamat. A rossz hangulatú, boldogtalan emberek negatív hangulatot árasztanak, terjesztenek maguk körül. A boldog emberek (mert vannak azért ilyenek is szép számmal) boldogsága, és még inkább annak felvállalása megbotránkoztatja a boldogtalanokat.

Évtizedeken át örömforrást jelentett számomra a politikai szerepvállalásom. Nem, én sem vagyok mazochista, de a másokon való segítés kötelessége és lehetősége boldoggá tett. Nem tudtam benne elfáradni. Sietve hozzáteszem, azóta sem halt ki belőlem ez az érzés, csak szünetel. Várom az időt és az alkalmat, hogy újra sokakon és sokaknak segíthessek. Addig sem tétlenkedek. Bizonyítottam magamnak és megmutattam sokak számára, hogy hatvanon túl is van esély új értékek létrehozására a politikán kívül is. Vagy talán itt igazán.

Így találtam rá a pálinka készítésére. Végig járva a stációkat, gyorsan haladtam a szakmai grádicson. Hamar rájöttem, hogy művészet ez, aminek vannak tanulható mesterfogásai. Nekivágtam az Olympos meghódításának és közben belevágtam a tanulásba. Maga a pálinka különleges termék. Az élni akarás, az életigenlés szimbóluma. Ezek a motivációk megtalálhatók minden egészséges lelkületű emberben, A megvalósítás útját szegélyező értékeink sorában a világnak e szegletében ott vannak a Hungaricumok, köztük a magyar néplélek „címer állata” a pálinka.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy a rosszra pazaroljuk. Keresnünk kell a jót és a még jobbat. Ezért, és így kezdtem el pálinkát készíteni, versenyeken megméretni, képzettséget és gyakorlatot szerezni a készítésben és a bírálatban, illetve egyetemi tanulmányokkal bővítve mérlegre tenni tudásomat.

Pálinkáimról már sokszor és sokat írtam, Számomra nagyon fontos a visszajelzés, elsősorban azoktól, akik párlataimat, a gyümölcsök palackba zárt lelkét magukhoz veszik. A legutóbbi sikereim, az országos pálinka verseny négy aranyérme ( berkenye, Irsai Olivér szőlő, vegyes őszibarack- málna, és Tramini törköly), kilenc ezüst érme ( alma, körte, kajszi, szilva, málna, vadkörte, fekete ribiszke, vegyes őszi gyümölcsök, ágyas szilva) ,valamint két bronz érme (bodza és Chardonay törköly) sem olyan fontos, mint amikor vendégeim az mondják : „Eddig nem tudtam, milyen a jó pálinka” vagy azt, hogy „Most már megéreztem, mi a jó a pálinkában.”

Nagy örömet jelentett, hogy ebben az évben harmadszor nyertem el „ Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címet, aminek rangját emeli, hogy idén már a bérfőzetett pálinka készítőkkel is meg kellett vívnom ezért a címért. A előző két évben ugyanis még a legjobb bérfőzetőt külön díjazták.

Különleges belső örömet jelentett és üzenetet hordozott, hogy az elmúlt hét péntekjén a közgyűlést követően invitálásomat elfogadva Gelencsér Attila elnök vezetésével eljöttek hozzám a megyei közgyűlés tagjai ebédre és pálinka kóstolásra. Aki valamit is ismer abból az áldatlan viszonyból, ami utódom és köztem akarva-akaratlanul kialakult, annak a számára ez több, mint meglepetés volt, Ahogy a Somogyi Hírlapban Czene Attila írta: „Gesztus tehát ez, mindkét részről: a meghívótól is, meg attól is, aki a meghívást elfogadta”. Tizennyolc pálinkát kóstoltak meg a fideszes, a szocialista a jobbikos és a somogyértes képviselők. Láthatóan mindenkinek ízlett és ezt őszinte szavakba öntve meg is fogalmazták. Ilyen csodákra képes a pálinka.

Aki ismer, tudja rólam, hogy számomra mennyire fontos legjobbnak lenni mindenben, amit teszek, de amikor elmentek és én leültem szusszanni az Evangélium egy mondata jutott eszembe: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Eszerint az értékrend szerint az elsőség mást jelent, mint egy olyan világban, amely a mindenáron való érvényesülést, a törtetést, az uralkodást és a hatalomhoz való erőszakos ragaszkodást tekinti a legfőbb értékeknek.

Ha már az örömökről és a pálinkákról írtam, akkor nem maradhat ki ebből az írásomból az sem, hogy e hét keddjén átvettem újabb diplomámat a Budapesti Corvinus Egyetemen. Kicsit furcsa volt a közel négyszáz,  többségében huszonéves, első diplomás mellett legidősebbként, talárban, kalapban és fehér kesztyűben kezet fogni a rektor-helyettessel, valamint a dékánnal, és átvenni az Msc-s oklevelet, amely szerint kiváló minősítéssel végeztem, és pálinkamester szakmérnöki diplomát kaptam. Mi 54-en vagyunk ebben a szakmában az első diplomások, közülük 26-an szakmérnökök, 28-an pedig szaktanácsadók.. Jó érzés volt ehhez a csapathoz tartozni. Köszönet mindenkinek akitől a tudományt megkaptuk.

De nem ez volt az igazi örömöm! Még csak az sem, hogy valamennyi szigorlatom jelesre sikerült és a szakdolgozatom minősítéseként egyedül én kaptam maximális pontszámot. A legfőbb boldogságot az jelentette, hogy István fiammal együtt jártunk az egyetemre, együtt vizsgáztunk, és egymást követően vettük át diplománkat. Párját ritkító, különleges, szívbe markoló élmény volt ez apának és fiúnak egyaránt!

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika Corvinus Egyetem Fidesz pálinka Jobbik család Czene Attila egyház vallás értékeink Gelencsér Attila Hungaricum megyei közgyűlés MSzP pártok poloitikusok Somogyért Egyesület Somogyi Hírlap Somogy megye

623. Édes-keserű

2014.04.23. 22:33 Dr. Gyenesei István

Pontosan kilencven nappalt és éjszakát hagytam magam mögött blogtalanul. Lett volna miről írni, és a véleményekkel sem voltam híján, de valahogy nem akaródzott „tollat” ragadni. Eközben egy ország küzdötte le önmagát.

A lélekgyilkos stílustalanságot látva hálát adtam azért a pillanatért, amikor úgy döntöttem, hogy ebbe a kampányba nem szállok be. Közben egyre inkább megerősödött bennem az érzés, hogy ezen a választáson bárki lesz is az, a legnagyobb vesztes a győztes lesz. Kegyetlenül nagy kihívásnak kell megfelelnie.

A választási csatározás helyett a szabadság édes-keserű ízét kóstolgattam. Rájöttem, hogy miközben sok minden hiányzik a körülöttünk lévő világban, de azt, hogy nem vagyunk szabadok, azt azért nem mondhatjuk. A fő kérdés sokkal inkább az, hogy szabadon ítélhetünk-e, vagy csak véleményt mondhatunk? A választ ki-ki saját helyzete és vérmérséklete szerint megadhatja. Én magam, egyre fogyatkozó sokakkal együtt, még mindig azt mondom: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim!”

A fogyó időt megkísérlem hasznosan kitölteni. Például tanulok. Túl az utolsó előtti vizsgaidőszakon (félévkor az öt jeles mellé bizony becsúszott egy négyes) most a diplomamunkámon dolgozok, és készülök az államvizsgára a Corvinus Egyetem pálinka szakmérnöki fakultásán. Közben begyűjtöttem újabb szakajtónyi hazai és nemzetközi elismerést párlataimmal. Néhány nappal ezelőtt a gyulai Világ Kupán meggypálinkám volt csúcsformában. Elhoztuk a nagyaranyat, a champion díjat, és vele együtt sorozatban harmadszor a „Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címet. És még vissza van az országos bajnokság. Az ott pályára lépő „válogatottam” összeállítása talán nemcsak az ínyencek számára mond valamit. Szóval a Gyenesei Pálinkárium csapata az év fő versenyén: Golden alma, Kiffer körte, Gönci kajszi, Presenta szilva, Irsai szőlő, Tramini törköly, Chardonay törköly, madárberkenye, fekete ribiszke, birs, málna, őszi vegyes, szőlő-málna vegyes, ágyas szilva.

De mindenek felett és előtt itt volt a húsvéti készülődés. Az idő múlásával lassan megosztom a körülöttem lévő teret. Ha nem tenném, beszűkülne, és az kinek lenne jó? Másként ugyan, mint eddig, de boldog vagyok, és most sem nélküle. Rájöttem arra, hogy felesleges a holnap miatt aggodalmaskodni. Túl sok energiát lop el. A mát kell jól megélni. Meg kell tanulnunk fogadni a nehézségeket, a személyes kihívásokat, a hozzánk vágódó kudarcokat és a ránk mért szenvedést is. Ezeket átalakítva és a bennünk rejlő energiákat felszabadítva minél előbb meg kell újulni. Igaz ez egy emberre éppen úgy, mint egy országra.

Keresztre feszítés nélkül nincs boldog feltámadás.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: értékeink politika ünnep Corvinus Egyetem Gyula húsvét pálinka

622. Kismadár

2014.01.24. 00:35 Dr. Gyenesei István

„Kismadár, ó kismadár, messze száll…”, szólt halkan a dal, a ma különösen csendes reggelen. Tettem a dolgomat, mint máskor, de a gondolataim másutt lebegtek. Valahol nagyon messze. Térben és időben, túl mindenen. Felsejlett az utolsó nap emléke. Az utolsó együtt töltött órák történései ma filmszerűen peregtek le lelki szemeim előtt.

Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt egy esztendő. Akkor is a városnapi ünnepségre készültem, de megérezve, hogy rám másutt van szükség, nem mentem el. Ma azonban ott voltam és boldog büszkeséggel örültem annak, hogy Leila, Kaposvár színházának színpadán újra átvehette „az év sportolója” díjat. Amikor ott néztem őt, az jutott eszembe, hogy benne ott vagyunk mind a ketten. Nem egymás mellett, hanem örökre eggyé olvadva.

Az előszobánk asztalán egy éve áll a fényképe apró használati tárgyaival együtt. Mindennapi látványuk, tapintható közelségük, megkönnyítette az elfogadás folyamatát. Február elsején, a reggeli emlékező gyászmisét követően elteszem őket a tárgyi emlékek tárházába.

Az ott lévő három gyertya közül a középső, azon a hajnalon csonkig égett. A két szélsőt csak ma, egy év után gyújtottam meg. Amikor kialszik majd a láng, akkor végleg lezárul életemnek egy felejthetetlenül boldog időszaka, és kezdetét veszi valami új. Most már nem csak érzem, de tudván tudom is, hogy lehetséges a folytatás.

Másként és máshogy lehetek, leszek boldog.. Számomra az élet értelme, hogy mindig velünk legyen, akinek örömöt tudunk, akarunk ajándékozni és legyen, akitől örömöt kapunk. Az igazi boldogság az, ha ez a kettő egy és ugyan az. Én így akarom és hiszem, hogy megkapom  ezt az ajándékot.

Most veszem észre, hogy időközben a gyertyák csonkig égtek. Szemhéjaimat ólomsúlyok húzzák. Fáradt vagyok, de nem szomorú. Érzem, hogy nagyon mélyen és nyugodtan fogok aludni. Azután pedig…..Te pedig szállj KISMADÁR!

 

Szólj hozzá!

Címkék: család értékek Kaposvár Leila sport

621. Az a tenyér

2014.01.11. 14:32 Dr. Gyenesei István

Két vállra fektetett „napló-író” kedvem feltámadni látszik. Bíz’ Isten, vagy tucatnyi reggelen írtam fel napi teendőim közé a „blog” szót, hogy aztán estére kelve újra és újra szembesüljek a nemteljesülés lehangoló érzésével. Ma másként lesz. Az érzéseim pedig ritkán csalnak meg. A kályhában már ropog a tűz, a fenyőfán még világítanak az apró „csillagok”. Csend vesz körül, de nem üresség, ebben a máig érő, hétvégi karácsonyi hangulatban. Isten vigyázó tenyerén érzem magam.

Az egy év előtti, ilyentájt súlyos nappalokat és éjszakákat írta felül minden perc, minden óra a kaposvári, buzsáki és háromfai adventemen, a győri karácsonyomon, a keceli pálinka versenyen, az aggteleki feltöltődésemen, a szilvásváradi év végi fordulónapomon, a budapesti baráti találkozón, színházi esten és az újévi koncerten, a dunaújvárosi programomon és a somogyi vízkereszten. Most, amikor rövidesen átfordul az emlékeztető, de gyógyító idő kereke, igazat adok azoknak, akik azt tanácsolták, ne meneküljek, nézzek szembe a megmásíthatatlannal. Fogadjam el és éljem meg az újat, minden eljövő pillanat varázsát! Így tettem, és érzem, hogy jól tettem.

Talán ezért sem volt keserű az ünnep alatti emlékezés. Korábban soha ilyen tisztán nem éreztem, hogy a karácsony az emberért és az életért van, az emberről és az életről szól. Az elfogadás tiszta, sajátos örömét hozta meg a mostani karácsony. Olyan volt, mint eddig soha, és bizonnyal más, mint az elkövetkezők. Fontos állomás. Az emlékezetemben örökre elraktározott felejthetetlen, boldog időszak lezárása és a beteljesülő reményekkel kecsegtető tiszta, szép világ kezdete. Tudom, mindenkinek mindene nem lehetek, de érzem, számos csodát, boldog éveket rejt a rám váró idő. Ezért cserébe szerethetővé akarom tenni azok életét, akik körülöttem élnek, és akikkel a sors a jövőben megajándékoz. Lett légyen az közvetlen környezetem, vagy a körülvevő világ  nagyobb terei. Programnak, célnak ez bőven elég.

Oly érdekes, hogy a fennkölt ünnepi pillanatok zsoltárokba rejtett, évszázados templomi üzenetei mennyire időt állóan képesek a mához szólni. Példaként idézem az 1651-es eredetű Cantus Catholici első rigmusát „Vígasságos, hangos, nagy örömünk támadt: megszületett Jézus a beteg világnak.” Nem szorul magyarázatra. Mint ahogy Csorba Tamás lábodi plébános képes üzenetéhez írt mondatai is önmagukért szólnak: „Túl sok a sötétség….Karácsonyi Fény várlak!…. Ebbe az istállós világba.”

Gyönyörű gondolatok. A templomos ember finom árnyaltsággal fogalmazott. Nyilván a betlehemi istálló jászlában fekvő Kisded képe ihlette a gondolatot, de fordított értelemmel. A mai istállós világ, messze nem az-az istállós hangulat. Annak a szalmának máig ható illata van. Ennek az istállónak meg orrfacsaró bűze.

Karácsony óta égnek a gyertyák. Nincs már sötétség. Ennél a fénynél megláthatjuk teendőinknek sorát. Ne révedezzünk a múltba! Éljük meg a mát nehézségeivel, kihívásaival együtt! Van mit tennünk. Ne várjunk arra, hogy valaki majd megteszi helyettünk! Keressük és találjunk rá a megoldásokra. Van, kell legyen megoldás minden bajunkra, bánatunkra. Mert a mi országunk ebből a világból való, így élhetőbbé lehet, sőt kell is tennünk.

Nem, nem kell semmit újra kezdeni, csak másként tenni dolgunkat. Mert ez így, nem jó. Ha külön-külön indulunk, akkor sem leszünk egyedül az úton. Mindegyikünknek megvan, meglesz a maga szerepe, amit csak rá írt a Teremtő. Ezeket a feladatokat saját magunknak kell teljesíteni. Ezzel nem lehet másokat megbízni. A mögöttünk hagyott, de bennünk lévő karácsony, életünk folytatásához, az év kezdéséhez mindannyiunknak megadta az új lehetőségeket. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele.

 

a

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok család kultúra ünnep karácsony advent értékeink aggtelek vízkereszt blogmentő Somogy Kaposvár Dunaújváros Győr Háromfa Szilvásvárad Csorba Tamás Buzsák vallás-egyház

620. Ágyasaim

2013.11.17. 20:02 Dr. Gyenesei István

Hat új, és szép ágyasom van. Miért ne lenne? Senki nem szól bele, mennyi legyen. Talán azért ennyi, mert a hetedik napon már a Teremtő is megpihent. Neki is kellett a szusszanás, az erőgyűjtés. Hát még nekem. Valóban szépek és kívánatosak. Kivétel nélkül mindegyik közel áll a szívemhez.

Azok a kevesek, akik eddig megismerhették, némi irigykedéssel csodálták meg őket. Mindegyik más. Nincs két egyforma. Így a változatosság gyönyörködtethet. Van platina és élénk szőke, lágy és tüzes vörös, gesztenyebarna és fekete.  Nem tudom, nem is akarom megunni őket. Versengenek egymással, így aztán napról-napra újabb- és újabb arcukat ismerhetem meg.

Időbe tellett, mire rájuk bukkantam, de megérte a fáradtságot. Legalább nem vagyok egyedül. Kitöltik estéimet, néha még napjaimat is. Nézegetem, simogatom őket. Láthatóan, érezhetően hálásak a figyelemért, a különleges bánásmódért.

Mindegyiknek más az illata. Ihletett finomság árad testükből, ha föléjük hajolok. Virág és mandula, érett gyümölcs és erdei méz, könnyű parfüm és testes kölnivíz illata lengi körül őket. Talán már írtam az előbb, hogy kívánatosak, sőt csábítóak, de nem tudom ezt elégszer ismételni. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyok képes ellenállni rafinált csábításuknak. Férfiasan bevallom, nem is akarok. Az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben állj-t tudna parancsolni magának.

Néha azért zavar a bőség. Melyiket szeressem leginkább? Merthogy kivétel nélkül szeretni  való mindegyik. Egyikben ez, a másikban az, ami különösen vonzó. Másért emlékezetes a fiatallal töltött idő, és megint másért felejthetetlen, amikor a korban is érettebb ajándékoz meg a gyönyörökkel.

Én is megadok nekik mindent, amit csak kívánnak, és ami tőlem telik. Jó erőben vagyok. A tapasztalat, a gyakorlat, pedig ha kellő kreativitással párosul (azt mondják, ennek sem vagyok híján, sose voltam), bizony csodákra képes. Emlékezetes, újrázásokat kívánó és produkáló találkozások ezek. Bármennyire hihetetlen, így túl a hatvanon többet bírok, mint ifjú koromban. A minőségről nem is beszélve. De nem vagyok eltelve magamtól. Nemcsak a jó pap, de én is holtig tanulok. Nyitott vagyok minden újra, gyorsan sajátítom el azokat és azonnal be is építem a repertoáromba. Amit az egyik mutat, ha tetszik, arra megtanítom a többit is. Így aztán az egész csapat egyre vonzóbb és egyre kívánatosabb lesz.

Egy-egy találkozás után néha az, az érzésem, hogy ennél már nincs jobb, nincs csodásabb.  Aztán rá kell jönnöm, hogy van. De mennyire hogy van! Na és még valami. Sok függ az ágytól, az ágy minőségétől és a rajta töltött időtől. A jó takaró pedig kellően melegen tartja a testet, amelynek ízét órákra a találkozás után is a számban érzem. Mint ahogy az ágy is magába issza a test illatát.

Néha azon veszem magam észre, hogy az üres ágyat szagolgatom. Az értéket, a minőséget mutatja, ha az ágyon órák, sőt napok múlva is érezni a test illatát, ami felidézi az együtt töltött idő boldog emlékét. Az illat maradandósága mindegyiknél más- és más. Van, amelyikre már percek múlva sem emlékezem, és van, amit napokkal a találkozás után is fel tudok idézni, mert nemcsak az ágyba, de belém is ivódott.

Kicsit sznob vagyok. Számomra fontos a származásuk is. Becsülöm a jól hangzó neveket, de mielőtt elkötelezem magam, meggyőződöm a valós képességeikről. Soha nem bízom másra a keresés nehéz, kihívásokkal teli, ugyanakkor izgalmas feladatát. Csak magamban bízok. Na meg bennük. Így aztán, ha melléfogok, senkit nem hibáztathatok. Ráadásul a beteljesülésig vezető út többnyire legalább annyira izgalmas, mint a csúcson megnyugodni.

Még most is itt van bennem, az életemet végig kísérő, örökös győzni akarás, amit nem tagadok le és meg. Igen, a csúcsra akarom juttatni valamennyi ágyasomat. Ez a célom. S ha elértem, boldogan csettintek: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.” Azután újra- és újra magamévá teszem ágyasaimat, s mert nem vagyok irigy, megosztom ezt az élményt barátaimmal, ismerőseimmel. Érezzék ők is azt, amit kihoztam a  gyümölcságyra fektetéssel Birs Bori, Kajszi Kati,  Szilva Szilvi,  Meggy Márti,  Vadkörte Vera és Körte Klári pálinkáimból.

Örömmel osztottam meg ezeket a tapasztalatokat blogom hűséges olvasóival is ezen a vasárnap esten, miközben pálinkafőző szentélyemben lassan csepeg az ez évi gyönyörűséges birs párlatom. Éjfél is elmúlik majd, mire kicsit fáradtan, de megelégedetten végzek mára.  Már most érzem, hogy ezzel a „Hajnali birssel” senki és semmi nem veheti fel a versenyt.

Váljék épülésünkre!

 

Szólj hozzá!

Címkék: pálinka értékeink

619. Gyújtogatunk

2013.11.02. 15:51 Dr. Gyenesei István

Tudom, tudom, hogyne tudnám, írnom kellett volna már korábban. Na és persze nem levelet, hanem blogot. A politika kínálta a legtöbb témát. Volt itt, van is magas labda böviben. Nem fűlött hozzá a fogam. Most én is rúgjak bele azokba, akik amúgy is kapnak hideget, meleget? Vagy álljak be a hosszú sorba, a popsi nyalogatók népes hadába? Egyik sem a stílusom. Ahogy közeledett Mindenszentek és a halottak napja, úgy zárultak be a témák, mert nem illeszkedtek a hangulatba. Egyikre, másikra azért rövidesen ráfordulok.

Egyetlen, bennünket érintő eseményre térek ki, ami kötődik a mostani ünnepsorba. Tíz nappal ezelőtt Somogybükkösdre hívta családunkat Győrfi Miklós polgármester és a képviselő testület. Abba a faluba, ahova ígéretét betartva Jutkám, a Millenniumtól kezdve , tíz éven keresztül minden évben egy-egy nemes fát (oszlopos tölgyet, vörösfenyőt, mamutfenyőt, somot, amerikai ámbrafát, japán császárfát stb.) adományozott és ültetett el. Most rá emlékezve ültettek el a helyiek egy sárgarózsa fát, és jelölték meg táblával: „Judit asszony emlékére”.

Szép, megható, nemes gesztus. Gyermekeink közül Anita és István, meg az unokák voltak ott. Meg is született az elhatározás. Ne szakadjon meg ez a hagyomány. Ültessünk évről évre minden októberben, újabb és újabb fát. A „témafelelősnek” István fiamat jelöltük meg közfelkiáltással. Így aztán lesz egy hely Somogy szegletében, egy apró falú, ahol a helyiekkel együtt összejövünk és elültetjük az általunk adományozott újabb és újabb fát. Emlékezünk, és előre tekintünk, mert aki fát ültet, az bízik a jövőben.

Most az emlékezés neves napjaiban, mi másról írhatnék, mint az életről. Na erre aztán nem számítottál Kedves Olvasóm! Pedig hidd el, ezek a napok nem az elmúlásról, hanem az örök életről szólnak, és nem csak spirituális értelemben az örök élet reményéről. Miközben halottainkról emlékezünk, nem a halálnak gyújtunk hálamécsest. A gyertyák lángjába révedve élő, eleven arcok és tekintetek, mosolyok és könnyek, kacsintások és dacos pillantások sejlenek fel. Képfoszlányok az életből, az életünkből, a miénkből, a sajátunkból, amit és ahogy együtt éltünk azokkal, akik már csak emlékezetünkben, és bennünk élnek. Közben akarva, akaratlanul mi is készülünk az örök életre. Egyenlőre azonban még maradunk. A Teremtő tudja meddig. Talán amíg dolgunk akad? Közben azért jó volna ráérezni, a remélhetőleg minél később bekövetkező elmúlás igazi művészetére!

A gyertyagyújtások közben jut idő, kell, hogy jusson arra, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak beszéljünk azokról, akiket ők már nem ismerhettek, de ott vannak bennük. A sejtjeikben, génjeikben, általunk általuk élnek tovább. A világ változását mutatja, hogy én, a lehetséges nyolcból, mindössze egyetlen élő dédszülőmre emlékezem. Csak négynek ismerem és kereshetem fel a sírját. 15 éves Barni unokám viszont születésekor hét élő dédszülővel „büszkélkedhetett” és nem csak az unokáim, de a gyermekeim is valamennyi dédszülőjük nyughelyét felkereshetik ilyenkor. Alkalmat adnak ezek a napok arra, hogy ne feledkezzünk el azokról, akik előttünk taposták járhatóvá a keskeny ösvényeket.

Apai nagyszüleim nyughelye mellett álltunk ma délelőtt. Már elhelyeztük a virágot, égtek a mécsesek. Sokan bóklásztak a sírok között, mégis vágni lehetett a csendet, amikor egy kicsi fiú kiáltása hasított bele a levegőbe: „Mama! Én soha nem fogok meghalni!” Örök emberi vágy. No ugye, hogy az életről szól ma is minden gyertya és minden szál virág, amelyek mellett nem csak fejet hajtunk, hanem élünk a felkínált lehetőséggel is. Meséljünk utódainknak azokról, akiket ők már nem, vagy alig ismertek! Ezzel megadjuk az esélyt arra, hogy ők is tovább adják majd az utánuk jövőknek, az újabb és újabb gyertyagyújtogatóknak.

Most látom csak, hogy a gyertya, amit órákkal ezelőtt itthon a lakásban gyújtottam, már csonkig égett, alig pislákol. Gyorsan lángra lobbantok egy újabb szálat a kialvóban lévő tűzzel. Had éljen tovább az új gyertyában, az elhamvadt régi.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: család ünnep értékeink vallás egyház Somogybükkösd

618. Szép az élet!

2013.10.09. 11:58 Dr. Gyenesei István

Van ok az örömre. Bár ma reggelre esősre változott az idő, de rövidesen újra kisüt a nap. Élvezzük ki minden pillanatát ennek a mosolygós ősznek, és raktározzuk el az élményt a zord, sötét téli estékre! Apropó, mosoly. Semmibe nem kerül és a környezetünk nemcsak átveszi ezt a boldog állapotot, de vissza is adja, ami tovább erősít minket. Bármilyen furcsa, de a telefonba is lehet mosolyogni. Nyitottá, kedveltté, őszintévé és ez által hitelesebbé is tesz bennünket a mosolyunk.

Nem is értem ezt a sok összeszorított ajkú és öklű politikust. Miközben el akarják adni magukat és portékájukat, képtelenek mosolyogni. Vagy ami még rosszabb, árulkodó kényszermosoly ül ki arcukra. Így aztán hiteltelenek. Figyelmükbe ajánlom azt a kínai mondást, amely szerint: ”Ne nyisson boltot az, aki nem tud mosolyogni!” Korábbi Dagonyáz(z)unk? című blogomra, amelyben leírtam vontatóköteles megmenekülésemet, egy sokat látott orvos ekképpen reagált. „Bizony a politika posványában dagonyázókra, az ott sárdobálókra is ráférne egy-egy vontató vagy mentőkötél, hogy kirántsa őket onnan…” Talán akkor rádöbbennének, hogy tudnak még mosolyogni, teszem hozzá én.

Nemcsak a mosoly, de a hit is erősít, általa többre vagyunk képesek. A hitem, ami megmozdított, vagy írhatom azt is, hogy kimozdított, lelki erősödést hozott számomra. Izraelt, a Szent Földet választottuk ez évi közös családi kirándulásunk úti céljának.  Az év eleji történéseket végiggondolva nem véletlenül. A nyolc nap előkészítésében és lebonyolításában sok jó barát segített már itthon is, és ott is. Nem utazási irodával vágtunk neki. Magunk szerveztük, alakítottuk kedvünk és hangulatunk szerint. Kísérőnknek, Rami Shachamnak is köszönhetően végig sütött felettünk a nap. A felkészülés során itthon többen is megkérdezték, hogy „nem féltek?”. Sem előtte, se közben egyetlen pillanatig sem volt okunk a félelemre, még a Szír határ közelében sem, pedig ott voltak az unokák, köztük a négyéves Isti is. Csak Leila, aki Amerikában gyakorolja az angolt, és Barni, aki Győrben tanulja ugyanezt a nyelvet, maradt itthon.  Végig biztonságban éreztük magunkat.

Az út hangulata, a látnivalók, a sok ezer év alatt egymásra rakódott kultúrák, a kövek és a természet kisugárzása, a bibliai táj, a zsidó, arab és keresztény emberek kedvessége legyőzte bennünk a hiány okozta szomorúságot és egyértelművé tette számunkra, hogy szép az élet!  A Facebookon fényképes „beszámolót” tettünk közkinccsé, bizonyságul, hogy a hitnek valóban van gyógyító ereje.

Az útra magammal vittem a Kaposvári Székesegyház plébánosa, Rózsás László által összeállított „Keresztút” füzetecskét, amelyből a Via Dolorosa stációinál meg-megállva olvastam fel belőle kis- nagy családomnak.  A III. állomás története – amikor Jézus először esik el a kereszttel – üzent leginkább nekünk mai helyzetünkben. Pontosan értettük valamennyien, hogy minden egyensúlyvesztés, minden földre rogyás egyben próbája és lehetősége is az újrakezdésnek. Nyomasztó az erőtlenség, különösen, ha külső erők is fokozzák. Az átmeneti elgyengülés azonban nem egyenlő az erőtlenséggel. Sokkal inkább az erőgyűjtés és az újrakezdés lehetőségnek ideje. Még akkor is, ha elembertelendő környezetben, lelketlen, hidegvérű parancsteljesítők között, mondhatnánk kíméletlen világban élünk. Még így is szép az élet!

A „Hegyi beszéd” templománál barátunk, a színtiszta zsidó Rami kezembe adott egy kicédulázott, héber nyelvű széljegyzetekkel ellátott, magyar nyelvű bibliát (Új Szövetséget), hogy abból olvassak fel a családtagjaimnak. Már az is a meglepetés erejével hatott, hogy nem az Ószövetséget hozta magával. De hogy héber széljegyzeteivel még fel is dolgozta, és saját maga számára is hasznosítja, az nagyon beszédes volt. A másság tiszteletét sugallta. A megdöbbenésem csak akkor volt nagyobb, amikor már többedszer kézbe véve és felolvasva az Írásból, az első oldalra lapoztam. A bejegyzésből láttam, hogy magyar papoktól kapta 24 évvel ezelőtt, 1989. március 1-én. Az aláírók között ott volt az a Rózsás László atya is, akit az előbb említettem. Nincsenek véletlenek. Megerősödött bennünk, hogy szép az élet!

Írhatnék most a sok úti élményről, Jeruzsálem, Názáret, Betlehem, Haifa, Caesarea, Netanja, a Jordán folyó, a Genezáreti-tó, a Holt-tenger, a Földközi-tenger látnivalóiról. A sok-sok nevezetesség közül Heródes Maszadájáról, a beduniokról a sivatagban, a datolya- és banánültetvényekről, a zsidók sátoros ünnepéről, az olasz püspök miséjéről a Getzemani kertben, a megrázó hangulatú Holocaust emlékmúzeumról, egy tiszta, jókedvű, fejlődő országról, de nem teszem. Túl hosszú lenne a blogom, és ez a műfaj nem bírja el a hagyományos úti beszámolót. Ehelyett három gondolatot vetek elektronikus papíromra, három életbölcseletet a sok közül, amit Izraelben tanultunk, éreztünk meg.

Az első: Ha valahol vagyunk, ne vágyakozzunk máshova! Ott érezzük jól magunkat, ott találjuk meg a legjobbat, ahova a sors vitt bennünket.

A második: Adakozni hasznos, mert akinek nyitott a tenyere, annak a szerencse is könnyebben beletalál a kezébe.

A harmadik: Okosak legyünk, és ne rafináltak, mert bár a rafinált kimászik minden nehéz helyzetből, de az okos bele se megy.

Ráadásként még egy: A vallás és a hatalom egy kézben veszélyes bomba.     

Jellemző, kedves történettel fejezem be mai blogomat. A szombati napot tengerparti pihenéssel, fürdőzéssel töltöttük. Jólesett megpihenni. Szokásunknak megfelelően fényképeket is készítettünk és összeálltunk, hogy az egész családot megörökítsük a nagy víz mellett. Ehhez persze külső segítségre volt szükség. Nem volt könnyű feladat alkalmi fényképészt találnunk, aki lenyomja az exponáló gombot. Ott jöttünk rá, hogy a zsidók számára a szombati munkavégzési tilalom komoly hagyomány. Márpedig ez esetben a fényképezőgép használata munka.  Azért ezt a problémát is sikerült megoldanunk.

 

1 komment

Címkék: barátok család arab zsidó politikusok értékeink vallás egyház Izrael Jeruzsálem Rami Shacham Rózsás László Szent Föld

617. Tévedés

2013.09.24. 08:35 Dr. Gyenesei István

A minap a „gyógyító ember”, Papp Lajos előadását hallgattam sokad magammal. Nem kell őt bemutatnom. Szavaival csodát tesz. Rendezi a zilált lelkeket, hogy aztán működhessen a test és alkotások születhessenek. A képességeinket ugyanis nem másért kaptuk, minthogy általuk alkossunk. Egy kérdésre azonban mindannyiunknak nap- mint nap választ kell adnunk, élni akarunk, vagy csak vegetálni?

Ha élni akarunk, feladatokat kell találni. Az nem éltető feladat, ha csak a saját magunkról való gondoskodás tölti ki időnket. De nem feladat az sem, ha olvasgatunk, keresztrejtvényt fejtünk, esetleg horgászunk, de még a sportot sem sorolom ide. A lényeg, a másokról való gondoskodás, vagy hogy másoknak is örömöt szerezzünk. Ezt pedig csak kihívások vállalásával érjük el. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha megtaláljuk a testhez álló feladatot, de az az igazán jó, ha az talál meg bennünket.

Két „b” betűs szó jár mostanában a fejemben. Nem hagynak nyugodni. Külön-külön is súlyuk van, hát még, ha párba rendezem őket. A „bölcsesség” és a „boldogság” tartalmát ízlelgeti az agyam. Rá kellett jönnöm, hogy ez a két, látszólag egymástól távoli kifejezés párba rendezve adja az igazi kihívást. A „bölcs boldogság” és még inkább a „boldog bölcsesség” képességének megszerzése azonban csak közbülső, de megkerülhetetlen állomás a célok elérésének útján.

Kedves Olvasóm! Nemcsak önmagáért való elmélkedés az, amit ma reggel papírra vetettem. Saját életem alakulását is elemezgethetném ezen a szemüvegen át, de nem teszem. Legyen elég annyi, hogy optimista vagyok, és ezt nem minden alap nélkül állítom. Jó okom van ezt érezni. Őszintén szólva a mai világunkban ez önmagában véve sem semmi.

Sokkal inkább említésre méltó, hogy Leila lányom szerencsésen megérkezett San Franciscoba. Élete egyik álma valósul meg ezzel a hat hétre tervezett úttal. Néhány hónappal ezelőtt, amikor egy megmagyarázhatatlan gyengítő kórral küzdött, s közben az egyetemen, a sportban és az élet más területein kellett bizonyítania, nem hittem hogy sikerülni fog neki.  Tévedtem. Miközben én csak izgultam érte, és szurkoltam neki, voltak akik segíteni is tudtak. Hálás vagyok ezért nekik. Tévedésemet pedig cseppet sem sajnálom, és nem szégyellem elismerni kishitűségemet.

Ehhez azonban kellett Leila boldogságkereső, perzselő bölcsessége, hogy aztán mire hazatér az „új világból”, bölcs boldogsággá érlelődjön.   

 

Szólj hozzá!

Címkék: család értékeink Papp Lajos Leila Sport

616. Dagonyáz(z)unk?

2013.09.08. 22:35 Dr. Gyenesei István

Gyümölcs szüret táján jut eszembe, hogy Éva anyánk a tudás fájáról szakajtotta azt a bizonyos almát. Minden baj ott és akkor kezdődött, amikor nem a bölcsességet termő bokorra akadt. A csábító kígyó minden bizonnyal eltitkolta előle az élet megértésének és irányításának képességét, a bölcsesség gyümölcsének rejtekhelyét. Így aztán csak kiváltságosoknak járó isteni ajándék maradt a bölcsesség adománya.

Pedig manapság erre lenne a legnagyobb szükség. Kellő bölcsességgel ugyanis az ország vezetői rájöhetnének, hogy az igazság akkor is létezik, ha tagadják. Amikor ezen a csendes vasárnap estén ezeket a gondolatokat írom, hol is ülnék másutt, mint kedvenc kerti teraszomon. Körülöttem ládákban érlelődik puhára a Piros Vilmoskörte, és a télire összerakott, hasogatott tűzifán lévő terítőn aszalódik a felszeletelt vadkörte. Mindegyiknek vezető szerepet szánok az ez évi pálinka kompozícióimban. Ezek is hozzásegítenek majd ahhoz, hogy bár fiatal nem maradhatok örökre, ellenállhatatlan azonban igen. 

Talán átjön a leírt mondataimon, hogy egyre többet nézek előre, mint visszafelé. Hogy is mondta valaki a minap? Ha az egyik szemed a múlton, a másik meg a jövőn van, előbb-utóbb bandzsa leszel. Márpedig én szeretnék tisztán, színre-színt látni. Ezt akarják azok, akik körülöttem vannak, és hiszem, hogy ezt várják tőlem azok is, akik elmentek mellőlem.  Életmódomat lassan átformálom, és új, szabad tereket nyitok. Sok jót akarok jól tenni.

A mai vasárnapi evangélium üzenete is az volt, hogy ne ragaszkodjunk földi dolgainkhoz, hanem éljünk az újrakezdés lehetőségével, amelyet Isten ad nekünk. Új életünket nem önmagunknak kell felépítenünk. Engedjük, hogy a Teremtő építse fel azt bennünk!  Ráadásul ott volt az az Arisztotelész nevű bácsi, aki vagy kétezer-háromszáz éve azt találta mondani, vagy inkább valamelyik „blogjában” leírni, hogy: A kiválóság nem egyetlen cselekedet, hanem életforma. Egyetértettem ezzel eddig is, de még inkább eszerint akarok élni ezek után. Számomra tehát nincs dagonyázás!  

Köszönöm szépen érdeklődésedet Kedves Olvasóm, a család is jól van. Anitáéknál Barni lelkesen vágott bele az angol nyelvű gimnázium nulladik évébe. Dorina pedig már alig várta, hogy negyedik osztályosnak mondhassa magát. Öcsiéknél Fanni nagylányos komolyságával tűnik ki. Boldognak láttam a minap, amikor egyik este náluk vacsiztam, és az ő helyére ültetett az asztalnál. Isti a maga majdnem négy évével, el nem fogyó kérdéseivel érdeklődve asszísztálta végig az egyik e heti kondi edzésemet. Leila boldogan ért haza a taiwani világbajnokság után, ahol egy ezüstéremmel gazdagította repertoárját. Megkezdődött a bő két hónapos pihenője, így aztán mi sem természetesebb, minthogy ma délelőtt nekivágott a budapesti Nike félmaratonnak, és a több, mint húsz kilométert másfél óra alatt letudta. Ennél fontosabb azonban, hogy tíz nap múlva Amerikába utazik, és a Kaliforniai Berkeley Egyetemen hathetes nyelvi kurzuson erősíti meg angoltudását. Büszke vagyok rá, hogy a hatos skálán, ötös minősítést szerzett az előzetes felmérésen. Szóval nálunk nincs dagonyázás.

A politikáról írva korábban tudatosan kerültem az ellenzéki pártok összefogást igénylő, húzd meg – ereszd meg játékát. Ami itt történik, az élvezetes, szórakoztató előadás lehet a kormányzó erőknek. Az ő kedvük szerint íródik a koreográfia. Ami itt ellenzéki oldalon alakul, az nem a hatalom átvételének esélyét erősíti. Sokkal inkább a baloldal és balközép belső erőviszonyainak felmérésére alkalmas ez a kötélhúzó egyezkedés. Az egyfordulós, egyéni választókerületi túlsúlyos szisztéma csak teljes választás előtti összefogással, és mindenütt, kompromisszum nélkül a legerősebb helyi jelölt állításával hozhatna ellenzéki sikert. Ez az elosztjuk, felosztjuk, átadjuk, nem adjuk legfeljebb arra lesz jó, hogy a jelenleginél ugyan nagyobb létszámú, de megosztott, egymással továbbra is versengő ellenzék lesz 2014-től a magyar parlamentben. A váltás, a kényszerű és biztos váltás könnyen 2018-ra maradhat. Az igazán erős képviselőjelöltek nagy része pedig akkorra kondicionálhatja magát. Így aztán téved, aki azt hiszi, hogy akár a kormány, akár az ellenzék számára dagonyázással telnek majd a következő esztendők.

A két legfontosabb nagy elosztó, szolgáltató ágazat az egészségügy és az oktatás. Az önkormányzatokról most ne beszéljünk. Sajnos fogjuk még jajkiáltásukat hallani. De segítségért kiált az egészségügy is. Több mint egyhavi finanszírozás hiányzik a kórházak költségvetéséből. Ha nem jutnak új többletforráshoz, decemberben bezárhatják a boltot. Ráadásul egy év alatt a kórházak adósság-állománya, egyszerűbben kifejezve a kifizetetlen számlái közel megduplázódtak. Ötvenmilliárdról, úgy kilencvenmilliárdra fog növekedni. Állami segítség nélkül nem tudnak kitörni az adósságcsapdából. Egyelőre nem látszik a kormányzati szándék. Sokat jelez, hogy azon a budapesti fórumon, ahol ez szóba került, csak az ágazatot korábban irányító egyik, talán a legismertebb miniszter volt ott. A jelenlegi vezetés távol maradt. Úgy tűnik, egyelőre dagonyáznak. Nem sokáig tehetik. 

Az oktatásügyben dolgozók behúzva fülüket, farkukat lapítanak, és várják a csodát. Egyelőre csak a káoszt tapasztalják, és azt hallják a hivatalos fórumokon, hogy minden rendben van. Lassan krónikus tudathasadásos állapotba kerülnek a szereplők. Az önkormányzatoktól az állam, vagy sokkal inkább a politika ragadta magához az irányítást. Hiányzik a szakmai iránymutatás.  Nagy hiba ez. Ráadásul ezzel együtt eltűnt az iskolai autonómia, ami az oktatás legfontosabb pozitív mozgatója, és legnagyobb tartaléka volt. Az igazi probléma az, hogy a jövőben a családok szerepe, az iskolába indító erő szerepe aránytalanul megnő. Ez pedig tovább erősíti az esélyegyenlőtlenséget, amit amúgy sem lehet teljesen felszámolni. Kedves Hölgyeim és Tisztelt Urak! Ha valahol, akkor ezen a területen ne tessenek dagonyázni! Nincs itt az ideje.

De volt itt mit nézni is. Színpadon és focipályán egyaránt. Három évtizeddel ezelőtt az akkor harminckét éves feleségemmel, a tizenegy éves Anitával és a hat éves István fiammal tátott szájjal és nyitott szívvel néztük, hallgattuk a Királydombon az István, a király bemutatóját. Azóta számtalan feldolgozásban láttam. Most is kíváncsi voltam a budapesti előadásra. Aztán másként alakult. Sajnáltam is, meg nem is. Sajnáltam, mert készültem rá, de kárpótolt érte azon az estén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Macskák jubileumi előadása. Így legalább nem kellett magamban sem eldönteni azt a nemtelen vitát, ami az Alföldi-rendezés koncepciója körül zajlott. A rendezői szabadság tabu kellene, hogy legyen. Ez nem nemzeti, és nem politikai kérdés. Nem baj, sőt kifejezetten kívánatos, ha egy színházi előadásnak van mának szóló üzenete. Akár formabontóan, ahogy azt Alfölditől megszoktuk irritáljon, bosszantson is. A dagonyázásnak semmi értelme.

Nemzeti tizenegyünknek sikerült bebizonyítania, hogy tele zsebbel sem tudnak focizni. Ráadásul a pályán a gatya volt tele. „Huszonéves újgazdagokból” álló csapatunk szégyent hozott nemzetre, országra, változtatni akaró labdarúgást irányítókra, az őket támogató politikára és politikusokra, de legfőképpen a szurkolókra. Kaptak ezért hideget, meleget. Megérdemelték. A sok közül Malonyai Péter remek stílusú és tartalmú, szarkasztikus mondataiból idézek: „Kedden újabb meccs következik, nincs megállás. Két éjszaka addig. Remélem a fiúk égve hagyják a lámpát a szobákban, mert az éjszaka sötét, és olyankor félnek a gyerekek. Ha mesél majd nekik elalvás előtt a szakmai stáb, körültekintően válassza ki, hogy mit. Esetleg a Maja, a méhecskét, hiszen az olyan „csapatépítő”, de a lódarazsakról szóló részt ugorják át. Még a végén sírva ébred egy egész nemzeti tizenegy.” De az sem semmi, ahogy a mérkőzés előtt a szövetségi kapitány nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. „Nem foglalkozom az ellenfélnél zajló konfliktusokkal, a taktikai és a mentális felkészítésre koncentrálunk… Maradjunk annyiban, aki messzire néz, az hasra esik, mi csakis a pénteki párharcra figyelünk.” Atya Isten! Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha nem figyelnek ennyire oda. Az biztos, hogy nem estek hasra, sokkal inkább pofára, ráadásul bele a dagonyába. Bocsánat, ha elragadtattam  magam.

Ha már dagonyázás, véletlenül sem hagynám ki, ami általam és velem történt. A hét közepén, egy napfényes kora reggel Dél-Somogyba, régi barátomhoz indultam gyümölcsért. Jó előre megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk. Korábban érkeztem, így volt időm körülnézni a környéken. Olyan helyre is bekukkantani, ahol még nem jártam. Ahogy mondják, tökön, babon át, élvezve az ébredő természet vérpezsdítő csábítását, egy földútra is bemerészkedtem. Aztán a hátraarcos fordulónál az első kerekek megrekedtek a fűvel fedett vizes mély barázdában. Se előre, se hátra. Minden újabb próbálkozással centimétereket süllyedtem. Szóval eldagonyáztam rendesen.

Ilyen helyzetre találták ki a mobiltelefont. Pontos helymeghatározás után rövidesen megérkezett a segítség, és egy vontatókötél beiktatásával minden folytatódhatott a maga kerékvágásában. Biztos, hogy sokáig megemlegetjük még ezt a reggelt. Legalább addig, amíg majd a körtepálinka tart. Vagy talán annál is tovább…

 

Szólj hozzá!

Címkék: oktatás politika sport család pálinka parlament egészségügy labdarúgás politikusok értékeink Arisztotelész Kalifornia Alföldi Róbert Nemzeti Sport Vallás-Egyház Leila-Sport Malonyai Péter

615. Boszorkányos

2013.08.26. 00:19 Dr. Gyenesei István

 

 Kánikulában dolgozni, enni, írni kegyetlenül nehéz. Így aztán hiába volt augusztus égen, s földön fényes, írnom nem akaródzott. A vasárnap esti magányom és a lecsillapodott hőmérő, azonban újra szellemi tornára serkent. Magam is megdöbbentem azon, hogy ez a különleges augusztusi meleg cseppet sem rontott fizikai állapotomon,  aktivitásomon. Sőt, a környezetem szerint árad belőlem az energia. Önnön magam példájával igazoltam, hogyha elég erősek vagyunk mások felemelésére, sikeressé, boldoggá tételére, azzal magunk is tovább erősödünk. No meg a rendszeres sporttól, ami újra visszatért a mindennapjaimba.

A nyár tele volt évfordulókkal. Születésnapok, névnapok, házassági évforduló, családi, baráti együttlétek és ünnepek. Közben szép lassan megtanultam, mit jelent elengedni Valakit, akivel egy voltál. Buta, értelmezhetetlen szónak tartottam, amikor lépten-nyomon ezt javasolták: engedd el! Berzenkedett ellene testem, lelkem. Ragaszkodtam minden tárgyi emlékhez. Maradjon minden ott és úgy, ahol van. Ma már láthatóan engedett ez a szorítás. Az első fontos lépés annak felismerése volt, hogy jobb az idegenbéli magány, mint az otthoni. A második, hogy társak nélkül az úton tovább menni képtelenség.

Közhelyszerű a rádöbbenésem, hogy az életünk folytatásos TV-játék, vagy sokfelvonásos színdarab, amiben mi vagyunk a főszereplők. Így aztán, ha akarunk, ha nem, a sorozat, az előadás végéig ott vagyunk a képernyőn, a színpadon. A többi szereplőt a forgatókönyvíró mellénk teremti, vagy ha úgy tartja a kedve, kiírja a darabból. Nekünk egy feladatunk marad, jól játszani, maradandót alkotni, figyelve a többi szereplőre és közben szeretni.

Ne keressünk logikát a teremtődésben és az elmúlásban sem. Az élet ugyanis minden logika nélkül keletkezik a láthatatlan semmiből ugyanúgy, mint a halál az életből. Az is nélkülöz minden logikát. Nem lehet, nem is kell megérteni. De el kell fogadni. Nincs más megoldás.

Elfoglalom magam. Sokan látogatnak hozzám, és sok meghívásnak teszek eleget. Nagyszerű élmény volt az egész családnak Szegeden a Dóm -téri előadás, a közösen megízlelt tiszai harcsa halászlé és az egész napos fürdés, csúszdázás. Mind a tízen ott voltunk. De jutott pár nap barátaimmal a tengerparton és a Balatonon. Átalakult az augusztus 20-i névnapomra eredendően tervezett program. Emlékezetesen széppé sikeredett, bizonyítva, hogy nem kell mindent előre „bekeretezni”. A véletlen (?) is képes maradandót alkotni.

A sivatagi szárazságban is megmenekültek a növények, virágok az udvarunkban. A házunk előtti, utcai pázsit is túlélte a nyári forróság okozta viszontagságokat. Nyilván a következő vízszámla némileg megnő majd, de sebaj. Minél többet fogyasztunk ugyanis, annál többet takarítunk meg! J Nemcsak a víz, de az áram és a gáz árából is. A szolgáltatók, külső, felső parancsnak engedve meg is írják ezt a fogyasztóknak. Most nem mennék bele, hogy még a Biblia szerint is a jószívű adakozás, a szeretettel nyújtott segítség nem kérkedő. Mi lenne, ha a szülők, akik felelősséggel tartoznak gyermekükért, minden hónap végén csemetéjük kezébe nyomnák a kimutatást, hogy ennyit-, meg ennyit fordítottam rád. Ráadásul ez esetben a rezsicsökkentést elrendelő nem a saját zsebéből finanszírozza ezt az akciót, hanem hatalmánál fogva elrendeli. Csak, mert megteheti.

Az azonban már kabarisztikus, vagy inkább nevetséges, hogy a Kaposvári Víz- és Csatornamű (nem önszántából) augusztus 02-es dátummal, nem a számla részeként, arról értesített A/4-es levélpapíron, borítékban, postán elküldve, hogy idézem: „Tájékoztatjuk, hogy 2013. július 1-e óta igénybevett szolgáltatás után az Ön megtakarítása összesen: 100,6 Ft”. Azaz, egyszáz forint és hatvan fillér. Hogy is van a levessel és a hússal? Ki fogja majd megfizetni az én megtakarításomnál nagyobb összegű adminisztrációs, papír- és postaköltséget? Persze hogy én, meg a többi fogyasztó.

Az ajándékba kapott rezsicsökkentéssel szemben ott van például a bank és csekkadó. Nyilván senki nem fogja megkapni hónap végén az összegző jelentést és tájékoztatást, hogy „a bank és csekkadóval az Ön havi költsége X forinttal emelkedett”. Pedig ez lenne a korrekt és következetes intézkedés. Hogy ez az összeg nem kevés, azt az az intézkedés mutatja, amely szerint a minisztériumok dolgozói 200 millió forintos kompenzációt kapnak a megnövekedett számlavezetési díjak ellentételezésére. Fejenként 30-50 ezer forintot. Vagyis ilyen mértékben növekedett a lakosság terhe. Nem más ez, mint gátlástalanság és politikai ostobaság. Ezt is Mindannyian fizetjük meg ezt is. Az a nagy többség, akik nem a minisztériumokban dolgoznak.

Fejezzük be valami vidámabb témával mai blogomat. Essen szó a pálinkáról. Boszorkánykonyhámban készülnek a párlatok. A kísérletezgetéssel nem álltam le. Most érik az Irsai Olivér szőlőcefrém. Ma dolgoztam fel a mázsányi vadkörtét, amit kedves barátom gyűjtött össze és hozott el nekem. Gyönyörű alapanyag. Lesz belőle vagy három-négy liter minőségi párlat. Nem tévedés. Csak ennyit ad, ha nem teszek hozzá cukrot. Ami persze nemcsak tilos (erre a szabályra legyintenek szerte az országban), hanem a minőséget is rontja. Hígítja az aromát. Könnyű belátni, hogy az az íztömeg, ami a gyümölcsben van, nagyobb mennyiségű pálinkában oszlik el, ha a cukorral megnöveljük a párlat mennyiségét. Ilyen egyszerű. A több, ez esetben egyértelműen rosszabb. Márpedig én örömöt, nagy örömöt akarok szerezni azoknak, akiket „megölelnek”, az általam palackba varázsolt gyümölcslelkek.

A minap hallottam, hogy mások is kísérletezgetnek. A lepárlás helyett „repárlással”. Saját biológiai rendszerük révén, alkoholt is tartalmazó elegyekből, (az egyszerűség kedvéért szeszes italokból), bonyolult eljárással vizeletet állítanak elő J.  Van, akinek már ez is sikerélmény. De másoknak ez biztosan nem különös öröm.

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok család ünnep pálinka értékeink Biblia Szeged

614. Ajándékok

2013.08.02. 11:14 Dr. Gyenesei István

Kint ülök a kerti teraszon. A nyár-délelőtti nap még nem perzsel, de már kellemesen melegít. Írás közben a társaságom egy édes magyar. Nem nemzeti, csak úgy egyszerűen piros-fehér-zöld, és valóban mézédes. Ahogy ígérték. Mennyei érzés számban érezni lehűtött testét. Azt kaptam, amit reméltem. Mert szakembertől vettem. Ez minden titok nyitja. Bármi legyen az, csak szakembertől érdemes beszerezni. Még a dinnyét is. Hát még mást, ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb. Végtelenül egyszerű a képlet, amit azonban megbonyolít egy dilemma. Hol vannak a szakemberek?

Annyi szent, hogy nem mindenki az, aki ekként adja el magát. Az is tuti, hogy félrevezető, amit ellenkező előjellel a konkurencia híresztel. Nemcsak a melegnek tudom be, hogy erről is a politika és a politikusok egyre élesedő csatája jut az eszembe. Közben azt vizionálom, hogy bármelyik kínálatból vásárolunk, mást kapunk, mint amit remélünk.

És akkor ott van egy másik terep, ahol pont ezek a fránya politikusok mutatták meg emberi arcukat, sőt meglepően profi módon viselkedtek. Igen a sportról van szó. Az úszásra gondolok, meg a világbajnokságra. Nem, nem a mostani barcelonaira, hanem a 2021-esre, a budapestire, amit nekünk ítélt a Nemzetközi Úszó Szövetség, a FINA. Az a grémium, amelyik frissiben alelnökének választotta Gyárfás Tamást. Azt a Gyárfás Tamást, aki húsz év óta vezeti sikeresen a Magyar Úszó Szövetséget. Nem csodálkoznék, ha a budapesti VB-n már ő lenne a Nemzetközi Úszó Szövetség elnöke is 

Ez a Gyárfás Tamás elérte, hogy a jelenlegi kurzus politikai elitje, Orbán Viktor miniszterelnökkel az élen egy emberként sorakozott fel az ügy mögé. Uraim, gratulálok! Ez profi munka volt. Koreát, az Emirátusokat, Kínát, a japánokat és az azerieket előztük meg ebben a versenyben. Így kell ezt csinálni. Nem betartani egymásnak, hanem összefogni és akkor tényleg nagy dolgokra vagyunk képesek. 

A csoda eredője, hogy az ország vezérkara nem azt nézte ki, (jelen esetben Gyárfás) áll az ötlet mögött (most a 2021-es VB rendezési jogának megszerzése) hanem hogy miről van szó? Ez hozta meg a valóban világraszóló eredményt. Jogos büszkeséggel mondta a döntés után röviddel a helyszínen Orbán Viktor, hogy „a világszövetség bízik bennünk, ezért ítélték nekünk ezt az eseményt”. Enyhe, de akkor és ott jogos költői túlzással folytatta: „Azaz, a világ bízik Magyarországban, és ez talán egy újabb jelzés mindannyiunknak, igazán bízhatunk magunkban is.” Mindez azért történhetett meg, mert végre nem csak szakembernek mondták magukat, hanem azok is voltak. Az úszóvilág döntéshozói is ismerhetik a mondást: „Dinnyét csak szakembertől!” Különösen, ha vizesről van szó.

Érdekesen alakul számomra ez a nyár. Rendre kútba esik, amit elterveztem (pár nap a tengerparton, egy rövid hét a Balatonnál, stb.) de helyettük váratlan szép élményeket kapok ajándékba. Például olyan gyümölcsökből főzhettem az elmúlt hetekben pálinkát, amilyenekből még soha, és valami egészen fantasztikus íz-arzenált sikerült varázsolnom. S, ha már pálinka, akkor az sem semmi, hogy a három és féléves Isti unokám nem azért nyaggatott a minap, hogy „Pami” focizzunk, legózzunk, vagy olvass nekem meséket, hanem hogy „főzzünk pálinkát!.  Úgy tűnik, megvan az utánpótlás. Micsoda ajándék ez! Ma délutánra ezért úgy igazítottam programomat, hogy amikor itt lesz nálam, akkor közösen készíthessük a vadszilva párlatunkat, a kettőnkét. A gyermeki lélek őszinte várakozása minden bizonnyal erősítőként lesz ott minden cseppben.

A számos, nem tervezett, ajándékba kapott maradandó élmény sorából most egyet emelek ki. Két nappal ezelőtt, július 30-án délután tizenketten (már a szám is üzenetet hordoz) ültünk Kaposváron, családi házunk kertre néző teraszán. Beszélgettünk, falatoztunk, koccintgattunk. Irigylésre méltóan békés, és mosolygósan töltekező volt a hangulat. Újra együtt volt egy csapat. Több mint tíz éve nem jöttünk össze ebben a felállásban. Közel volt már éjfél, amikor elköszöntünk egymástól. Ez az este ünnep volt, melynek során megajándékoztuk egymást az együttlét örömével, és feledésbe merült emlékképek sokaságát elevenítettük fel 

Itt volt körünkben szelíd bölcsességével a gyógyító ember, Papp Lajos szívsebész professzor is. Én már rég elfelejtettem, ami benne maradandó, mély nyomokat hagyott. Jó tíz éve annak, hogy az általa vezetett négy megyés pécsi szívcentrum dolgozóit karácsony előtt a somogyi emberek nevében megajándékoztam. Köszöntő soraim mellé valamennyien egy-egy kis arany szív medált kaptak köszönetképpen szolgálatukért. Most tudtam csak meg, hogy más megyék nem tettek hasonló gesztusokat. Ami nekem akkor természetes volt, az az aranyszívű professzorban életre szóló élményként maradt meg, egy megyei vezetőről, egy politikusról, és az általa vezetett megyéről.  S hogy ez pont én lehettem, azt a sors ajándékának tartom, mint ahogy azt is, hogy vele együtt mindazokat, akik ezen az estén itt voltak, barátaimnak tudhatok, és ők barátjuknak tartanak. 

Számomra ez a forró nyár eddig a be nem teljesült remények és a megvalósult álmok ideje volt. Hiszem, hogy az álmodót ugyan meg lehet „ölni”, de az álmot soha. És ne feledjük, még előttünk araszol augusztus, amely lehet a megvalósuló remények és a beteljesülő álmok hónapja. Most mindjárt a hétvégén családom aprajával-nagyjával együtt leszünk Szegeden. Több mint tíz éve visszatérő hagyomány, hogy augusztusban megajándékozzuk egymást a közös élménnyel, egy Dóm-téri előadással és mindazzal, ami előtte és utána történik a Tisza-parti városban. Ez évben az „Elfújta a szél” hoz össze bennünket.  

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok sport család kultúra pálinka politikusok értékeink Somogy Orbán Viktor Szeged Gyárfás Tamás Papp Lajos

613. Hozzáadni!

2013.07.16. 06:40 Dr. Gyenesei István

Az emberek nagy többsége egyre inkább eltávolodik a politikusoktól. Nem a politikától, hanem a politika-csinálóktól. Nincs különbségtétel. Mindegyik oldalra ráhelyezik a „nemkívánatos” táblát. Miért? Teszem fel a kérdést. Miért? Teszik fel a kérdést a pártok és a politikusaik is.

A válasz egyszerű. Minden ember boldogságra vágyik, és erre most rosszak az esélyek. A politikusok dolga lenne ebben segíteni. Ilyen egyszerű. De mit kellene csinálniuk? Fordítani a gondolkodásukon! Hozzáadniuk kellene és nem elvenniük. Ez a másoknak ajándékozott boldogság titka. Talán ez az, amit rajtam megéreztek választóim, amikor a SOMOGYÉRT Egyesület színeiben 2006-ban, országgyűlési képviselővé választottak. Ez az a különbség, ami a jövő évi választásokon újra felértékelődhet. Ez az, amit a leendő győzteseknek el kellene sajátítaniuk.

Nézzünk körül! Bármerre tekintünk, rászorulókat, segítségre, segítségünkre várókat látunk. Vegyük észre őket és az adott helyzethez igazodó valódi segítséget kínáljuk számukra! Minden apró gesztus fontos. Néha elég kellő empátiával meghallgatni a másikat. Elég megfogni a kezét. S ha még adni is tudunk, bármilyen keveset is, az nekünk is jó. Mert legalább tettünk valamit. Vegyük észre, hogy mások szolgálata a legnemesebb feladat. Ehhez néha nagytakarítást kell végeznünk magunkban. Ki kell dobnunk a múlt felhalmozódott szemetét, ami nemcsak a jövőtől, de a jelentől is elválaszt bennünket.

Kemény harc ez. Harc önmagunkkal és a közönyös, vagy ellendrukker környezetünkkel. Harcosokká kell válnunk, de nem szabadságharcosokká. A harcban természetesen szerzünk sebeket, ami sokakat eleve elrettenthet a küzdelemtől Még a legjobb harcos is sebezhető, de ha vállalja a küzdelmet, úgy ez teszi őt bátorrá. Igaz ez a közéletre, a politikára és a sportra egyaránt.

Most inkább a sportból citálok egy közelmúltbéli váratlan eredményt, ami sokakat elszomorított, miközben benne volt a boldogságcsinálás lehetősége. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolok, különösen hogy el is árulom. Persze, hogy a Videoton csúfos bukásáról beszélek, ami az Európa Liga selejtezőjének prológján köszöntött be. Mindjárt az elején. Egy „neve nincs” csapat ütötte képen „a legjobb magyar csapat” címre áhítozó gárdát. Mert a Vidi lelketlenül, akarat gyengén játszott.

Hogy a jól, sőt nagyon-nagyon jól megfizetett játékosok miért nem tették oda magukat, legalább félig-meddig, azt csak találgatni lehet. Sok értékelést olvastam, és bizony néha volt olyan érzésem, hogy műfelháborodás az, amit a csapat körüli vezetőktől hallok. Nem tudom megmagyarázni miért, de a hetedik érzékem ezt súgta.

Lehet, hogy a politikusok köldöknéző presztízsharcának áldozatai a szurkolók, a magyar sportszeretők nagy tábora és maga a csapat is? Lehet, hogy a Vidi vezetőinek és mecénásainak a szeme előtt semmi más nem lebeg, mint a következő bajnokság mindenáron való megnyerése. És itt, a „minden áron” van a hangsúly. Tudják ők, hiszen megtapasztalták, hogy a nemzetközi kupában való helytállás erőn felüli terhet jelent bármelyik magyar csapatnak. Ezt pedig megsínyli a bajnokság első felének eredményessége. Olyan behozhatatlan hátrányba kerül, amivel reménytelenné válik az áhított hazai aranyérem megszerzése.

Mit kell ilyenkor tenni? Gyorsan kiszállni az Európa Ligából. Az sem baj, ha néhány napig kapnak érte hideget, meleget. Az sem baj, hogy a boldogságvárók csalódnak. Az sem baj, hogy szégyent hoznak az országra, a magyar labdarúgásra. Fontos, hogy a hazai trófea megszerzésére megmaradjon az esély. Fontos, hogy a fő mentor megmutassa, ki a legény a gáton. Fociban is, vagy ebben leginkább. Így megy ez kis hazánkban, ahol azok, akiknek adniuk kellene, hozzáadniuk, azok inkább elvenni szeretnek.

Szólj hozzá!

Címkék: politika sport politikusok értékeink Videoton Somogyért Egyesület

612. A rohanás démonai

2013.07.10. 16:27 Dr. Gyenesei István

Írj már végre a napi politikáról is! Bíztatnak egyre többen. Legyen kedvük szerint. Van miről, és ami fontosabb, van mit írnom. Ha jobban odafigyelek a körülöttem lévő világra, az az érzésem, mintha egyeseknek nem az idejük múlása, hanem annak fogyása okozta félelem határozná meg éltük napjait.  Rohannak, kapkodnak, csapkodnak, erőltetett nyugalommal, „jóságos” arccal. Belül telve feszültséggel vezetnek, uralnak intézményt, települést, megyét, országot. Látszik rajtuk, hogy szorítja őket az idő.

A vezetés egyszerre szakma, tudomány, és egy fokon túl művészet. Na ez az, ami most egyeseknek nem megy. A görcsös művész nem szül maradandó értéket. A görcsös politikus nem tud művésszé válni, csak magával törődik, a maga hasznát keresi. Nem figyel az emberekre, se a nőkre se a férfiakra. Pedig a nők ki nem állhatják, ha nem figyelnek rájuk, a férfiak meg azt utálják, ha korlátozzák őket. Mosollyal és őszinteséggel többre lehetne menni, mint sunyi számítgatással, ami tömegek haragját szüli. Régi, igaz mondás, hogy „ne nyisson boltot az, aki nem tud mosolyogni!”, de a mosolynak belülről kell jönnie, csak akkor sugároz, akkor hiteles. Bizonytalanságban tartanak bennünket, az egyrészt - másrészt, a ha így - ha úgy, az innen nézem - onnan nézem politikusok. Pedig egykezű politikusokra lenne ma szükség. Jó döntést hozni, hitelessé válni kétarcúsággal nem lehet.

Hogy is van ez? Szeretni való, hiteles Európa, amikor felszabadítja gazdasági kötöttségünket. Általa azonnal „győztesekké lettünk”, elismernek bennünket, mi vagyunk a követendő példa. Hurrá hangulat lett úrrá rajtunk. Attól tartok, hogy ebbe „a már megint győztünk” világlátásba bele fogunk pusztulni. Ugyanez az Európa, amikor elemezve a magyar viszonyokat, megírja a Tavares-jelentést, és az Európai Parlament, néppárti szavazatokkal is megerősítve, nagy többséggel elfogadta azt, az már sérti érdekeinket, sértve érezzük szuverenitásunkat. Ez az Európa „hazug”, és utálni való. Ki érti ezt?

Aztán ott van az önkormányzatok pénzügyi ellehetetlenítése. Az államosítási folyamat sajátos formája, ahogy a települési önkormányzatok költségvetési tervezési mozgásterét álságos módon bekorlátozták, az év elején betervezhető állami támogatást és hitelfelvételi szándék megfogalmazását jelentősen beszűkítették. Pár héten belül robban a bomba. Félpénzen, félgarason ellehetetlenült a működésük. Már hallani a segélykiáltásaikat. Jóságos állam bácsi persze majd ad egy kevés oxigént a fuldoklóknak, akik hálásak lesznek ezért, hogy aztán maguk ajánlják fel rövid időn belül az önkormányzati önállóság csökkentésének lehetőségét az államnak, működési biztonságukért cserébe. Járt út már ez. A megyei önkormányzatokat így nyelték le, és államosították Európa közepén rafinált logikával és indokolással. Úgy, hogy még meg is kellett köszönniük „megmentésüket”.

De mentőövet kap (?) a magyar sport is. Milliárdos állami támogatási ígéretek hangzottak el már erre az évre is. Aztán eddig nagy semmi. Az első félévben nem kapták meg az ígért összeget a szövetségek, akik persze lapítanak és hallgatnak, mert félnek. Félnek attól, hogy egykettőre pályán kívülre kerülnek, és számukra a semmi válik biztossá. Már nem lehetett tovább húzni az időt. A kormánynak be kellett tömnie a szólásra nyíló szájakat. Az ígéret 2014-től, 2020-ig 135 milliárd forint 16 sportágnak. Nagy, nagyon-nagy összeg ez, dicséretes elhatározás, szép gondolatokkal körítve, elismerés érte. Egyetlen szó sem esik azonban arról, hogy mennyit kapnak ebben az évben. Hogy mit kapnak, azt azért nem illene ideírnom. Aztán hogyan fog ez a pénz a hét év alatt megoszlani? Időarányosan kapnak-e a 16-ok jövőre 20 milliárdot. Tartok tőle, hogy nem. Az idén, a második félévre és a jövő év első felére összesen 12,5 milliárdot ígértek. Miért nem lehetett azt mondani, hogy 6 milliárdot kapnak még ebben az évben? Valószínűleg azért, mert azt hamar számon lehetne kérni, mert egyszerűbb fényképen megmutatni, de eldugni a labdát. Így nem használódik. Igaz viszont, hogy a becsület kopik. De ez ma kit érdekel?

Divat mostanság fordítva ülni a lóra. Az egyik független országgyűlési képviselő blogot ír. Na és, más is teszi ezt. Ő egy névtelen levelet tett közzé a minap, amiben konkrét hivatal, konkrét visszásságairól, konkrét korrupciógyanús ügyekről esik szó. El is indult a nyomozás. Tessék megkapaszkodni! Nem a hivatalról leírtak kivizsgálására, á dehogy. A képviselő környezetében vizsgálódik a hatóság. Azt akarják kinyomozni, ki juttatta el hozzá az információt, és hogyan születhetett ebből blogbejegyzés. Agyrém … Mint ahogy az Ormai-ügyben sem azt vizsgálták, hogy ő írta-e a lemondását, és miért járt el tisztességtelenül, amikor nem tartotta be ígéretét, hanem azt próbálta bizonygatni a hatóság, hogy nekem nem volt jogom Ormai megbízásának teljesítésére. Ha jobban belegondolok, hálás kell legyek a bíráimnak. Nagyon szép tőlük, hogy csak ezért a csekélységért vontak felelősségre, és (kölcsönvéve Verebes Pistától) illegális nokedli-szaggatásért, valamint hatósági engedély nélküli, többrendbeli korcsolya-élezésért nem ítéltek el. Tulajdonképpen ezt is megtehették volna.

Eszembe jut Noam Chomsky tízparancsolata a mindenkori hatalmak, átmeneti sikerre vezető mesterkedéseiről. Ezekből néhányat idézek. Ha ezeket olvasva bárkinek, bármi eszébe jut a mai magyar valóságról, az ne tekintse azt véletlennek.

Mivel is próbálja a hatalom maga alá gyűrni a társadalmat?

-         Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal.

-         El kell érni, hogy a nép úgy tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire.

-         A nemzetet olyan állapotba kell hozni, hogy mindig készen legyen arra, hogy valami rosszabb következik. 

-         Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, és nem a racionális gondolkodásukra.

-         A népet el kell zárni az objektív és teljes körű tájékoztatás lehetőségétől.

-         Erősíteni kell a nyájszellemet.

-         Titokban, jobban meg kell ismerni az egyéneket (egyéniségeket), mint ahogy ő ismeri önmagát.

 

Ebben a nyári hőségben is végigfut hátamon a hideg.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika sport sajtó parlament független politikusok önkormányzatok Európai Parlament Ormai István Verebes István Noam-Chomsky

611. Zsidókkal

2013.07.01. 05:42 Dr. Gyenesei István

Kellemes nyári témák jelentkeztek tollam hegyére, laza, könnyed stílusban megírt villanások, finom politikai áthallásokkal és ráadásul sokkal korábban. Nem jött össze. Június közepén eltávozott apósom, Jutka édesapja is. Kemény kihívás volt az újra felnyitott sírbolt mellett állni. Érthető, hogy ebben a hangulatban nem rohantam blogot írni. Közben kaptam egy felkérést. A Kaposvári Zsidó Hitközség június utolsó vasárnapjára, azaz mára szervezte meg a Holocaust somogyi áldozatainak emléknapját. Három megemlékezőt invitáltak. A zsinagóga helyén lévő imaházban Suchman Tamás MSZP-s politikus, a gettó emléktáblájánál Szita Károly Fidesz-es városvezető, míg a zsidó temetőben lévő emlékműnél, Somogy legjelentősebb civil szervezetének elnökeként, én mondtam beszédet.

 

Húztam, halasztottam a felkészülést. Ma, amikor a zsidó kifejezés, nem ritkán szitokszónak számít, nem egyszerű lecke sablonok nélkül, mának szóló, aktuális gondolatokat megfogalmazni. Arról eleve letettem, hogy mindenkinek tetsző közhely gyűjteményt adjak közre. Az egyébként sem én lennék. Tudtam, nem kerülhetem meg az aktuál politikát sem. Végül tegnap este, amikor már elmentek az unokák  és egyedül maradtam, ötletszerűen, egymással logikai kapcsolatban nem lévő mondatokat, szavakat vetettem papírra. Ma reggel, aztán 5-7 óra között ezekből összeállt amit dél tájban elmondtam, és ami komoly hatást váltott ki. Ennek lényegét adom most közre.

 

„A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék!” Idéztem ezt a figyelmeztető mondatot, Mózes III. könyvéből. Azért jön össze évről évre maroknyi somogyi zsidó és nem zsidó, hogy emlékezzen. És ahogy a tüzet őrizni kell, ugyan úgy kötelességünk emlékeztetni is. Emlékeztetni önmagunkat és környezetünket. Emlékeztetni a ránk figyelőket, és figyelmeztetni az emlékezőket.

 

Figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy veszélyek között élünk. Mert a világ, amely körül vesz bennünket veszélyes hely. Einstein szerint nem azok miatt veszélyes a világ, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik. Ezért a legfőbb kötelességünk lenne, megtanítani a fiatalokat az előítéletesség legyőzésére. E helyett előítéletességeket sugall egész környezetünk. Szinte kötelezővé vált annak újra értelmezése, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Olyannyira, hogy aki nincs velünk, azt már-már ellenségnek kell tekinteni.

 

Ennek legfőbb gerjesztője az a közéleti kulturálatlanság, ami körül vesz bennünket. Ez ma a minta. Így aztán nincs mit csodálkozni, hogy amikor pár nappal ez előtt I. Ferenc pápa azt üzente a világnak: „Közös gyökereink miatt egy keresztény nem lehet antiszemita” azonnal durva ellenreakciót váltott ki.

 

Korábban nem akartam elhinni, de ma egyre többször van olyan érzésem, hogy bátorságra van szükségük azoknak, akik vállalják zsidóságukat. Ezt bizonyítja az a friss felmérés is, amely szerint Magyarország lakosságának 2/3-a osztja a zsidóságról alkotott negatív sztereotípiákat. Ennek kiváltója csak részben az ismerethiány és a tudatlanság. Tudatos manipuláció áldozataivá válnak egyre többen. Ez az igazi veszély. A test helyett ma a lelkeket próbálják összezúzni, gonosz ideákat valló lelketlen csoportok. Miért? -kérdezzük szelíden. Miért hagyjuk? -kérdezzük kiáltva.

 

Hiába telt el 69 év, és zárult le egy kor, ugyanolyan valódi, érvényes a szörnyűségek emléke mellett az üzenetük is. Az 1944/45-ben meghurcolt kaposvári, somogyi zsidó emberekre, családokra, közösségekre emlékezünk és emlékeztetünk mindenkit. Emlékezzünk és emlékeztessünk, mert ez a kötelességünk! És tekintsünk előre, járjuk együtt az élet útját, ma élő zsidó és nem zsidó somogyiak, magyarok.

 

1 komment

Címkék: politika család kultúra ünnep holocaust politikusok pártok értékeink Somogy Kaposvár Mózes Einstein Szita Károly Somogyért Egyesület Ferenc pápa Suchman Tamás Vallás Egyház

610. Ez is Magyarország

2013.07.01. 05:33 Dr. Gyenesei István

Ezt  a blogot június 13.-án írtam, akkor került fel a hálóra.   Technikai okok miatt kellett július 1.-én újra feltennem. Tegnap (június 12.-én) pénz büntetésre ítélt a bíróság, magánokirat hamisítás vétsége miatt. Az, hogy az ilyenkor adható legalacsonyabb, jogkövetkezménnyel nem járó büntetési formát választották, már önmagáért beszél. Nem tehetek mást, emelt fővel el kell viselnem az emberi tisztességtelenséget pártoló bírósági ítéletet.Mert az kétségtelen,hogy igazságszolgáltatás helyett, sokak szerint erős politikai befolyásoltsággal és minden kétséget kizáróan megalapozatlanul ítélkeztek. 

A "főben járó" bűnt azzal követtem el, hogy amikor Ormai István Nagyatád polgármestere politikai nyomásra kilépett a Somogyért Egyesületből, én mint az egyesület elnöke, az elnökségünk döntése alapján, a titkárunkkal közösen benyújtottam a Választási Bizottsághoz, Ormai erre az esetre, korábban géppel és kézzel írt, illetve aláírt, megyei közgyűlési (egyesületünktől kapott mandátumáról)  lemondó nyilatkozatát.Nem is tehettem mást, hiszen ezzel és arra, hogy a dátum ráírásával érvényesítsük, dokumentumokkal igazoltan maga Ormai bízott meg illetve hatalmazott fel bennünket. Ezt a benyújtás előtt nem vonta vissza, sem szóban ,sem írásban.
 Nem csak nem tudta, de nem is akarta ezt bizonyítani az eljárás során. Mindössze igen beszédesen annyit mondott a bíróságon, hogy amikor az amúgy általa kezdeményezett és kidolgozott forma szerint megírta és aláírta a mandátumáról lemondó nyilatkozatát, ezt már akkor sem gondolta komolyan, vagyis beismerte, hogy átvert bennünket. Öt, engem igazoló tanú, és több hivatalos jegyzőkönyv sem volt elég bizonyíték a sajátjait eláruló gyenge jellemű ember ellenében.

Bár az ítéletnek nincsenek jogi következményei, vagyis semmilyen közéleti, politikai munkámban illetve szerepvállalásomban nem korlátoz, mégis végtelenül szomorú vagyok. Oda jutott a magyar társadalom, mert oda juttatták, hogy hivatalos támogatást kap a tisztességtelenség, amihez a rendőrség, az ügyészség és a bíróság is asszisztál. Ez már olyan 
mélység, amiből végtelenül nehéz lesz kimászni és új pályára állítani Magyarországot. Az ország ma tele van bizalmatlansággal és félelemmel amit az ilyen és ehhez hasonló döntések erősítenek. Így aztán egyre kevesebb hely marad az álmainknak.

Szólj hozzá!

Címkék: politika Somogy Nagyatád Ormai István Somogyért Egyesület

609. Tükörfésülők

2013.06.06. 19:19 Dr. Gyenesei István

„Pisti, írjál már blogot! Sokan várjuk”. Sms-ben kaptam tegnap a finom felszólítást. Úgy látszik, kell a bíztatás. Legyen akaratotok szerint. Annál is inkább, mivel lassan egy hónapja, hogy a hálóra tettem legutolsó bejegyzésemet. Azóta történt egy- s más velem, és a világban is. A legnehezebb az itthoni egyedüllétet megszokni. Nem is lehet. Másként vagyok összerakva, mint azok, akik képesek örülni a magánynak, a csendnek. Megerősítem az Írás igazságát: „Nem jó az embernek egyedül lennie.”

Az életem alapvetően megváltozott. Hűséges olvasóimnak ezzel nem mondok semmi újat. A benső énem kettévált, de jól megvannak egymás mellett. Létezik egy Vele és egy nélküle. Az idő múlásával úgy tágul a második tér, hogy közben nem szűkül az első. A befejezett állandó marad. Mondhatnám azt is, hogy új időszámítás kezdődött számomra. Így tisztességes, és így elviselhető. Az emlékeim megmaradnak örökre és biztos, szilárd alapját adják a jövőmnek. De nem viszonyítok semmit, nem hasonlítok senkit ezekhez. Ennek semmi értelme. Inkább építek rájuk, megteremtve ezzel a harmóniát, és kizárva a konfliktust magammal és a környezetemmel.

Kibékülve helyzetemmel, barátkozva az új kihívásokkal sokat gondolkodom azon, hogy mi miatt látok annyi meghasonult, megmagyarázhatatlanul viselkedő, a napi egyszerű történésekre meglepő módon reagáló embert, akár a hétköznapi életben, akár a vezető politikusok körében? Rá kellett jönnöm, észre kellett vennem, hogy egyre több a tükörfésülő. Mármint az, aki ha a tükörben azt látja, hogy kócos a haja, nekiáll a tükröt fésülni. Aztán ott vannak azok a sokak, akik azzal rontják el az életüket, hogy miközben szerepet játszva mosolygósan empatikusnak mondják, mutatják magukat, valójában végtelenül egoistán, csak és kizárólag magukra gondolnak. Ők is tükörfésülők, akik így soha nem lehetnek boldogok, pedig egyikőjük, másikójuk igazán megérdemelné. És akkor nekünk, a környezetüknek is jobb, szebb lenne az élete. Lám én is abba a hibába estem, hogy végkövetkeztetésként magamra gondolok, pedig őszintén sajnálom őket. Persze ezzel nincsenek kisegítve.

Rövidesen lezárul az „Ormai ügyként” elhíresült eljárás, amelynek során I. fokon pénzbüntetésre ítélt a tisztességtelenséget, és a gerinctelenséget pártoló bíróság. A jövő hétre tűzték ki a II. fokú tárgyalást. Elolvasva az I. fokú ítélet indokolását, józan ésszel elképzelhetetlen hogy ne mentsenek fel, hiszen nem követtem, nem követhettem el a nekem felrótt vétséget. Valótlan és megalapozatlan az a bírói megállapítás, miszerint én tisztában voltam azzal, hogy Ormainak a mandátumról lemondani nem állt szándékában. Honnan a fészkes fenéből kellett volna ezt tudnom?

Az I. fokú bírósági ítélet kizárólag egyetlen, az érintett és motivált személy, Ormai István tanúvallomását fogadta el, amit még ő sem tudott bizonyítani és rajta kívül senki és semmi nem erősített meg.Arra, hogy másoktól eltérően bármilyen külön információm lett volna Ormai ellenvéleményéről, akaratváltozásáról, írásban adott mandátumról lemondó szándékának, vagy a dátum ráírására vonatkozó megbízásának visszavonásáról nincs egyetlen bizonyíték sem. Vagyis az egyesület elnökségének általam történt tájékoztatása nem lehetett sem valótlan, sem hiányos. Az a bírói logika pedig kifejezetten megmosolyogni való, hogy nekem, ha máshonnan nem, akkor Ormai sajtónyilatkozataiból, közgyűlési viselkedéséből kellett volna tudnom, hogy nem kíván a mandátumáról lemondani. Miután ezek nyilvánosak voltak, ezt a SOMOGYÉRT Egyesület elnökségének valamennyi tagja ugyanúgy, mint én, ismerte. Így aztán ez alapján sem vezethettem félre az elnökség tagjait. Mindenki, aki a döntésben és a végrehajtásban részt vett, velem azonos információval rendelkezett.  

A családunk viszont hála Istennek, rendben van. A lányok különösen kitettek magukért. Fanni ritmikus gimnasztikában a vidékbajnokságon ezüstérmes lett, és készül az országos bajnokságra. Hetente kétszer én megyek érte az iskolába, és viszem edzésre. Dorina hip-hop táncban országos bajnok lett. Mindketten nagyon jó tanulók. Leila az öttusa világkupákon remekelt. Nyoma sincs már a tavalyi bizonytalankodásnak. Ami különösen örvendetes és bíztató, hogy vívásban átlépte a bűvös 900 pontos határt. Közben a jogi egyetemen a mai napon eredményesen befejezte a második évét. Most az angol felsőfokú nyelvvizsgájára készül, és a sportra koncentrálhat.  Barni rendületlenül focizik. Volt egy ijesztő térdsérülése, de túl van rajt. Pár nap múlva elhagyja az általános iskolát. Ősztől gimnazista lesz. Istit gyakran viszem az óvodába. Előtte szeret velem pár percet pücskörészni a kert virágai között.

Anitáéknál kétszer is voltam Győrben. A névnapján és azt megelőzően a Győr-Fradi rangadón, amikor az ETO bebiztosította bajnoki címét. Nem vagyok nagy focimeccsre járó, de ezt meg kellett nézni. Igazi csemege volt.István fiammal teljesítettük a Corvinus Egyetemen a második féléves kötelezettségeinket. A laborgyakorlatok és az üzemi gyakorlat mellett mind a hat vizsgámon túl vagyok. A vizsgaidőszak első két hetében vettem az összes akadályt. Soha rosszabb eredményt nem kívánok magamnak. Négy jeles, (pénzügy, analitika, üzemtelepítés és vállalkozásmenedzsment) valamint két négyes (marketing és technológia) sikeredett. 

Hetente háromszor kondizok. Visszagyűjtöttem a nyolc elvesztettből négy kilót. Rávettem magam két színházi előadásra Budapesten és Kaposváron. Már a társaság miatt is szép órák voltak. Készülök a következőkre. A Csiky Stúdióban Kerékgyártó Pista barátom darabját a Rükverc-et vitték színpadra a felolvasó színházi napok zárásaként. Mellbevágó őszintesége és kendőzetlen szókimondása tette hitelessé. Örök értékű kortörténeti dokumentum ez az írása, amit a színészek remek játéka tett felejthetetlenné.

A Pünkösd-vasárnapi misére természetesen a Szent István Bazilikába mentem el, de volt összejövetele a Jeruzsálemi Lovagrendnek is, amelyik sok évvel ezelőtt tagjai közé fogadott. A Magyar Pálinka Lovagrend pedig nemcsak a tanács tagjává választott, de a minap értesültem, hogy megkaptam a „Magyar Pálinka Nagykövete” elismerő címet is.

Gyakran megfordulok Budapesten, de szívesen idézem vissza a Domony-völgyi Lázár Lovascentrumban, múlt héten eltöltött kellemes órákat is. Főként, mert olyanokkal találkoztam, akikkel jó volt együtt lenni. Természetesen újra járom Somogy városait, falvait. Nagyszerű érzés találkozni az emberekkel, akik biztatnak a folytatásra, a közéleti szerepvállalásra. Miközben magam is fontolgatom ezt, furcsa érzésekkel szembesülök. Egyáltalán nem motivál a hatalomba kerülés, annál inkább az, hogy az egyre nagyobb számú segítségre szorulónak tapasztalatommal, tudásommal és munkámmal reményt adhassak a változásra. Tudom, hogyne tudnám, hogy a kettő nem választható el egymástól. Ezért tettem és teszek lépéseket, amelyekről egyelőre korai lenne beszélni. Mindennek eljön az ideje. Természetesen, a jövőre 20 éves SOMOGYÉRT Egyesületnek ebben továbbra is meghatározó helye lesz. Az biztos, hogy a feladatot én is akarom, mert érzem, akar engem a feladat.

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok sport család értékeink vallás egyház Somogy Győr Corvinus Egyetem Leila sport Ormai István Somogyért Egyesület Kerékgyártó István Lázár Lovascentrum Magyar Pálinka Lovagrend

608. Születésnapok

2013.05.08. 16:04 Dr. Gyenesei István

 
Kései ebédem után kiültem a teraszra. A felhőkkel bújócskát játszó nap sem korlátoz abban, hogy gépbe üssem azt, ami most az eszemben jár. Tegnap azzal hívott fel valaki az ország másik feléből, akivel életemben eddig mindössze egyszer találkoztam, de valamiért kedves nekem, hogy: "Holnap írjál róla, írjál neki!". Hirtelen nem is tudtam, hogy kire, mire hívta fel a figyelmemet. Az első pillanat döbbenete után kapcsoltam. Jutkámra gondolt, akinek ma, május 8.-án van a születésnapja. Pedig személyesen nem is ismerte. Csak hallott, olvasott róla. Köszönöm neki a biztatást. Őszintén szólva  nem terveztem, de szívesen megteszem.
 
 
Nem emlékezni, emlékképeket idézni akarok, azt már többször megtettem. Az emlékek bennem, bennünk élnek tovább. Ő pedig volt, van, itt van! Látszólag betölti a teret körülöttem, miközben jótékony módon új, eddig üres tereket nyit számomra. Továbbra is átöleljük egymást, de már másként. Nap mint nap érzem, hogy alakítja életemet. Ő akarja azt ami velem és körülöttem történik. Azt akarja amit én szeretnék, de azt segíti amit helyesnek tart. Irracionális, megmagyarázhatatlan történések ezek bennem és körülöttem. Úgy tűnik a boldogság stációi végtelen mélységűek és magasságúak..
Magam sem tudom miért, de ma reggel, hosszú hónapok után bekapcsoltam a telefonját, ami az előszoba asztalon, a szemüvege, a tolla, az imakönyve, és egy szál friss virág társaságában a fényképe mellett feküdt némán. Az akkumulátor működésbe hozta és a halk ismert dallamokat követően megjelent a monitoron: "Ma is csinos vagyok!". Ez a mondat volt az, ami évtizedek óta minden reggel köszöntötte. Annak idején én leptem meg vele egy alkalommal. Azóta érthető módon nem törölte ki soha, és átvitte az újabb és újabb készülékeire is. Önbizalmat adott Neki a minden napi újrakezdéshez. Bizonysága ez a benne lévő örök nőnek, a rá jellemző kicsattanó életkedvnek. Ő képes volt minden reggel megcsodálni a fényt, és boldog volt, hogy szemei láttak, kezei éreztek, lábai jártak, és szíve dobogott. Mégis korán elment, de hosszú élete volt. Tolsztoj írta és milyen igaza volt, hogy: "Mindenki annyit él, amennyit szeretett."
Úgy három év óta napi visszatérő programom, hogy elmegyek a székesegyház reggeli miséjére. Ébresztő mozgás ez a testnek és a léleknek. Ma is így tettem, de ezt a misét Jutkámért és a családunkért ajánlottam fel. Ez a nap a köszöneté és a köszöntésé. Mert, hogy élni jöttünk a világra. Az a galambfióka is, amelyik a padlás ablakunkban lévő fészekből pont ma dugta ki először a fejét és éles kölyök hangon adta mindenki tudtára, hogy létezik.
 Még inkább szól ez a nap Fanni unokánkról, akinek szintén ma van a születésnapja. Azonos napon látta meg a napvilágot kilenc évvel ez előtt, mint pár évtizeddel korábban Jutkám. Milyen véletlen! Ráadásul Ő hasonlít rá az unokák közül leginkább. Gyermekkori képeiről mint, ha Fanni mosolyogna ránk.
Természetesen köszöntése sem maradhat el. Öt órakor végez az iskolában, ahova ma én megyek érte. Mielőtt azonban haza vinném, még körül nézünk a Fő utcán. Beülünk egy cukrászdába és közben kitalálja mit is szeretne ajándékba. Aztán nyilván meg is vesszük. Élvezni fogja, hogy ebbe nem szólhatnak bele a szülei. A virága már itt van nálam az asztalon, nyilván a kedvenc színeként rózsaszín. Délben Jutkámnak is elvittem az Ő csokrát. Rózsát kapott mint mindig, de nem sárgát, hanem csodálatosan szép vörös-bordót. 
Különlegesen szép és nehéz nap ez a mai. Most is beigazolódott az üzenet, mi szerint: "Az igazi szeretetnek fájnia kell."

Szólj hozzá!

Címkék: Család Barátok Ünnep Tolsztoj Értékeink Vallás-Egyház

607. Illúziók rabságában

2013.05.01. 20:35 Dr. Gyenesei István

Úton, útfélen szólítanak meg és fel blogom olvasói, hogy írjak újra a politikáról is. Téma lenne bőven, de értelmét nemigen látom. A szereplők, a szó szoros értelmében szigorúan koreografált szerepet játszanak. Ráadásul ,vagy monológot adnak elő, helyet sem adva másnak, vagy ha többszereplős a műfaj, akkor meg ripacskodnak. Megdöbbentő, hogy mindegyiknek van hálás közönsége. Így aztán azt hiszik a színpadon játszók, hogy jó úton járnak. Ezt kell folytatniuk. Pedig kapitális hibát követ el, aki csak a törzsközönségének játszik, és nem figyel a színház falain kívül rekedtekre.

Lévén május első napja, a munkáról illik írnom. Persze nem mindegy, hogy milyen az a munka. Időtöltő, vagy kenyérkereső is, önmagáért való, vagy értékteremtő? A teremtés öröme, az alkotás élménye az, amitől nap-, mint nap képesek vagyunk rávenni magunkat a szorgoskodásra. Pont ezzel van a baj. Kevesen, egyre kevesebben érzik az alkotás, semmi mással össze nem hasonlítható ízét. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy a gazdasági mutatók lanyhulóban vannak.

Még szerencse, hogy jutott trafik a legrászorultabbaknak, a legelesettebbeknek. Merthogy a régi, szép békeidők, kicsiny gyermekkorom emlékképei szerint a trafikokat többnyire hadi rokkantak működtették. Ők kaptak ezzel lehetőséget a megélhetésre. Miután most már keresve sem találni hadi rokkantakat, nekik nem lehetett adni a koncessziókat. Rokkantak persze vannak. A szabadpiac farkastörvénye érvényesült az elosztásnál, no meg az a fránya protekcionizmus. Erőből, kétharmaddal ezt is meg lehetett tenni, és még ennél is többet. Látszatra ez is alkotás, de milyen messze van a teremtő szent cselekedettől. Pedig csak és kizárólag ez utóbbi lenne képes mozdítani rajtunk.

Aztán ott van egy másik kifejezés, amit szlogenné alakított sok-sok évtized. A béke, a békesség szinte közhellyé vált, mert természetes volt. Most meg ismeretlen érzéssé alacsonyodott. Békességtolvaj világ vesz körül bennünket.  Ellopták, ellopják legszebb érzéseinket. Csak és kizárólag békétlenséget látunk magunk körül országhatáron kívül és belül. Itt, ha bárki bármit mond, az ellentábor azonnal kontrázza, és okkal, ok nélkül a legalpáribb jelzőkkel illeti. Azt értem, amikor a széthúzást, a megosztottságot mutató erőket leminősíti a környezete. De hogy az ellenzéken belüli összefogást, vagy csak annak csíráját is vad és dühös támadással fogadja az ellenzék ellenfele, az túlmutat önmagán. Az már a félelem szülte összerándulás terméke. Mert itt mindenki fél mindenkitől és mindentől. Legfőképpen a helyükhöz ragaszkodók, a helyükre ácsingózóktól rettegnek. Ezek szerint van mit és van kitől félteniük. Lesz itt rövidesen politikai csihi-puhi, csak győzze a fejét kapkodni a nagyérdemű. Közben pedig süllyedünk. Többnyire a béke feneke alá. A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem, hogy akik ebben közreműködnek, azok nem süllyednek, nem süllyednek el szégyenükben.

Mostanság már a hollandok is szégyellhetnék magukat. Legalábbis közülük jó néhányan. Azt gondolná az ember fia, hogy Európának azon részéről kellene példát vennünk. Hát nem. Az ország egyik kincse a tulipánjai. Sehol annyi változata nem díszlik ennek a gyönyörű tavaszi virágnak, mint ott. Pontosan egy évvel ezelőtt ennek látványáért látogattunk, zarándokoltunk el néhány napra a szélmalmok hazájába, a csatornákkal szeldelt, tejillatú vidékre. A tulipánok földjén, a látványtól eltelve neki is álltunk válogatni a hagymákból. Óriási választék, végtelen variációja a virágok színének és formájának zacskókba csomagolva. Órákat töltöttünk el az amszterdami virágpiacon, és a tulipánföldek melletti termelői piacon. Össze is válogattunk 27 jóféle (10-10 hagymát rejtő) csomagocskát. Rajta a benne lévő virág neve és képe.

Hazaérve azonnal száraz, szellős helyre tettük, és néhány hónap múlva, augusztus végén elültettük őket szabad földbe, külön-külön egy-egy tulipánkosárba. Kellő gondossággal elvégeztük a talajfertőtlenítést és a tápanyag ellátást. Térképet készítettünk róla, és mellé tettük a képeket is. Aztán vártuk a csodát, vártuk a tavaszt. A sötét, és számunkra különösen komor lélekbénító tél után egyedül maradtam a várakozásommal. Gondolatban arra készültem, hogy néhány hétig saját virággal mehetek majd nap-mint nap Jutkám nyughelyéhez. Hatalmas volt a csalódásom, a megdöbbenésem, amikor eljött az ideje a tulipán nyílásának.

A 27-ből kilenc csomag tartalma ki sem hajtott. További hat csak egy-két ,virág nélküli zöld levelet hozott. Tizenkettő mutatta meg virágát, amiből írd és mondd mindössze 3 volt olyan, amilyennek vettük. A többi köszönő viszonyban sem volt azzal, aminek kínálták. Nem azt a 100 eurót sajnálom, amit „elloptak” tőlünk a holland tulipánhagyma árusok, hanem az elveszett illúziót, az ígért, de be nem teljesült álmot. Egy tapasztalattal azonban gazdagabb lettem. Tőlünk nyugatra is élnek tisztességtelen emberek, akik a jóhiszeműség vámszedői.

 De erről a virágok nem tehetnek. különösen azok amelyek nekünk kinyíltak. Őket lehet és kell is szeretni. Megérdemlik, mert a mieink, őket adta nekünk  a sors. Ennek lehet örülni, meg annak , hogy holnap újra felkel a nap és vele együtt mi is haladhatunk az utunkon. Tovább....

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika trafik tulipán politikusok értékeink Hollandia

606. Álmodok?

2013.04.22. 21:28 Dr. Gyenesei István

Vagy valóság, ami történt? Hihetetlen. Pedig igaz. Itt vannak előttem az asztalon a díjak. Valamennyi benevezett pálinkánk, párlatunk és likőrünk érmes lett a Gyulai Országos Bajnokságon és Világkupán. 12 aranyérem, 4 ezüstérem és 10 bronzérem a Gyenesei Pálinkárium termése. Szinte belé borzongok. Ennyi aranyat senki más nem vitt haza.

Tíz országból 224 párlatkészítő cég és magánszemély, 755 terméket küldött a megmérettetésre. A zsűrizés meglehetősen bonyolult. 5 bíráló egymástól függetlenül minősíti az anonim mintákat, és ebből legalább három, de inkább négy értékelésének egybe kell esnie ahhoz, hogy eldőljön a végső pontszám. Ennek további részleteivel nem untatom olvasóimat.

Az aranyérmesek közül választják ki a championokat. A magyar derbin mindössze 7 kapta meg ezt a legmagasabb elismerést. Köztük a mi két gyönyörű „gyermekünk”, a cseresznye és az erős Lepotica szilva. De a többi aranyosunk is megérdemli, hogy felsoroljam őket: a  Stanley szilva, a hordóban érlelt szilva, a tavaszi vegyes, a nyári vegyes, a meggy- málna vegyes, a Tramini szőlő-málna vegyes, az ágyas sárga muskotály szőlő és a galagonya pálinkák, valamint a zöld dió likőr illetve a vörösfenyő likőr. A négy ezüstérmes a birskörte- és a törkölypálinka, valamint a zöld dió párlat és a fekete ribizli likőr lett.

Nem csak játék a szavakkal, amikor hol párlatot, hol pálinkát írok.  A részletek útvesztőit elkerülve elég, ha annyit írok erről, hogy a pálinka Magyarországon termett gyümölcsből készül, ugyanakkor csak párlat nevet kaphat, ha az alapanyag külföldön termett ,vagy nem gyümölcs, hanem virág, vagy egyéb termés. Vagyis minden pálinka párlat, de nem minden párlat pálinka.  No, ebből ennyi gondolom bőven elég.

Még nem szóltam a fődíjakról, amelyeknek odaítélésénél a különböző gyümölcsfajokból készített összes pálinka és párlat, kategóriák nélkül versenyez egymással. Így aztán különös boldogságot jelentett, hogy a mi kincseink közül került ki a „Magyarország legjobb kisüsti pálinkája”, a „Magyarország és a Világkupa legjobb erős pálinkája”, a „Magyarország legjobb hordóban érlelt pálinkája”, a „Magyarország legjobb magánfőzött pálinkája”, a „Magyarország és a Világkupa legjobb likőrje”. Mindezt megkoronázta, hogy újra elnyertük a „Magyarország Legjobb Magánfőzője” címet is.

Jó volt érezni, hogy a szakma nagyjai – akiktől eddig is sokat tanultam, és még nagyon sokat szeretnék tőlük ellesni – elismeréssel szóltak pálinkáinkról. Semmi irigység. Nem vagyok ugyanis konkurens. Nem piacra termelek. Ha egyszer esetleg erre is elszánom magam, akkor is csak egy szűk, nagyon igényes fogyasztói kör számára készítenék, „egyedileg megmunkált” illat- és íz csodákat. 

Ez a sok díj, abban a kis kerti szaletliből átalakított szentélyben kovácsolódott, amit Jutkámtól kaptam ajándékba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így a hobbimnak itthon hódolhatok, és közben együtt leszünk. Az élet azonban másként akarta… Már jár az agyam, és kész ötleteim vannak, hogy ebben az évben mit szeretnék másként, még magasabb színvonalon, még jobb eredménnyel megvalósítani. Lélekidézés lesz ez a szó minden értelmében.

A gyulai verseny a találkozásokról és az egymásra csodálkozásokról is szólt. Velem volt gyermekeim kétharmada, Leila és István. De gondolatban Anita is szorított a sikerért, amit Jutkám onnan fentről rendezett nemes sorba. Újra találkozhattam olyanokkal, akikkel egy évvel ezelőtt láttuk egymást utoljára, ugyanitt. De új kapcsolatok is indultak útjukra az ismeretlen, reményteli jövő felé.

Mindehhez jó alapot adott a legjobb magyar pálinkák arzenáljának kóstolgatása. Agárd, Árpád, Békési, Birkás, Bolyhos, Brill, Gyula, Schiszler, Szicsek, Zsindelyes….. Folytathatnám a sort, mert évről-évre egyre szebbek a gyümölcspárlatok, és egyre szélesedik a pálinkát termelők palettája. Kialakult a készítés és a fogyasztás kultúrája. Egy nemes ital, egy Hungaricum futja pályáját. Nagyszerű érzés ott lenni, ott futni a csapatban. A csapatban, aminek most már elismert tagjai lettünk István fiammal együtt mi is. Köszönöm, hogy megkaptam az élettől ezt az ajándékot is. Igaz, nem vártam rá tátott szájjal.

 

 

    

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család világkupa pálinka értékeink Gyula Brill Árpád Agárd pálinkárium Békési Birkás Bolyhos Schiszler Szicsek Zsindelyes

605. Lélek a palackban

2013.04.18. 14:46 Dr. Gyenesei István

Ha a bor a szőlő vére, akkor a pálinka a gyümölcs lelke. Blogomban hosszú idő után térek vissza kedvenc témámhoz, a párlatkészítéshez. Több ez nálam egyszerű időtöltésnél. Szerelem, aminek egyetlen értelme az örömszerzés. A gyümölcspárlat teremtődésének minden pillanata tele van boldog izgalommal. Az illatok és ízek végtelen kombinációi megismételhetetlenek. Így aztán nincs két egyforma pálinka. Nincs ismétlődő azonos élmény. Ismeretlen az unalom. Öröm van, amit azoknak az arcáról olvasok le, akik belekortyintanak pálinkáimba.

 Ráadásul, aki ismer, az tudja rólam, hogy bármihez kezdek, bármit csinálok, igyekszem abban a legjobb lenni, a csúcsokat meghódítani. Magamat akarom nap, mint nap túlszárnyalni, és nem másokat legyőzni, megelőzni. Ez utóbbi legfeljebb a hozadék, de nem a cél. Egyszerűen nem szeretem a szürkeséget, az átlagba süppedést ebben sem.

 Már nevet is kapott az alkotó műhelyünk: „Gyenesei Pálinkárium”

Különleges íz- és illat költeményeink minőségét igazolják az országos és Világkupa champion minősítések, illetve aranyérmek, no meg azok, akik ittak már belőle.Kaposvári pálinkafőző szentélyünk titka a fél évszázados családi tapasztalat, a manufakturális igényesség és jó barátság Szent Miklóssal, a párlatkészítők védőszentjével. 

Nálunk csak a tökéletes minőségű gyümölcs lelke kerülhet palackba. A butelláink elegánsan érzéki, prémium minőségű pálinkákat tartalmaznak, amelyeket nem egyszerűen főzünk. A mi párlataink ugyanis teremtődnek! Minden párlatunk külön-külön önálló csoda, az élvezetek ünnepi boldogsága.

Még csak az út elején járok. Sokat, nagyon sokat szeretnék még tanulni e téren is. Kevés   amit egyenlőre erről tudok. No és az alkotás alázata az, amit meg akarok őrizni életem végéig. Ez is hozzátartozik a tartós sikerhez.

 Normális időben az évnek ebben az időszakában már készen van valamennyi párlatom, és palackban várják a vágyakozó vendégeket. Most annak is örültem, hogy gyarapodó életkedvvel volt erőm összeállítani a tavalyi főzésekből a legígéretesebb kollekciót, az ez évi Országos Pálinka és Párlat Bajnokságra, amelynek idén is Gyula ad otthont. Ugyan-úgy, mint tavaly, most is Világkupa rangjára emelték a rendezők és a résztvevők ezt a megmérettetést. A legrangosabb hazai verseny eredményét e hét végén, szombaton hirdetik ki. Annyit tudok, hogy tíz ország, 224 párlat gyártója, 755 mintát küldött a vetélkedőre.  A versenypárlatok közel felét kereskedelmi főzdék nevezték, másik felét pedig a bér- és a magánfőzők küldték. A versenyen már nincs különbségtétel, hogy ki készítette. Gyártói kategóriák nélkül folyik a vetélkedés.

 Nyilván izgatottan várom az eredményt. Nehéz, szinte lehetetlen lesz megismételni a tavalyi sikert. Az akkori egy championnal, a „Legjobb likőr” címmel, a négy arannyal, számos ezüsttel és bronzzal, valamint a „Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címmel igen magasan áll a léc. Különösen, hogy a megszigorított szabályok új mennyiségi előírásai miatt a champion címért csak két pálinkám versenyezhet. Igaz, hogy ez a kettő is ott van a szerintem esélyesnek tartott párlataim között.  Az alma, a birs, a földieper, a feketeribiszke, a cseresznye, a meggy, a kajszi, a szilva, a szőlő, a kökény, a vegyes gyümölcs, a bodzavirág és a zöld diópálinkám mellett három likőrrel, (zöld dió, vörös fenyő, fekete ribizke) neveztem. Az, hogy a több mint kétszáz párlatkészítő, 755 kiváló mintája közül melyiket emeli a zsűri a csúcsra, az ezernyi tényezőn és nem kis mértékben a szerencsén is múlik. Kinek milyen az ízlése, mit vár el, és mit kap?                  

 Az elmúlt év boldog nyara tele volt a kísérletezés és a felfedezés örömével. Ez az érzés van ott az új pálinkáimban. Kockáztattam is. Az íz helyett az illatra helyeztem a fő hangsúlyt. Annál is inkább, mivel a fogyasztó és az ítész is ezzel találkozik először. Mint tudjuk, az első benyomás a legfontosabb. Ha az lehengerlő, akkor nem szükséges a hatást tovább növelni, elég megerősíteni az ízzel. Már csak azért is, mert az igazi gyümölcs párlatot az új nemzetközi trend szerint, az egész világon gyümölcs-parfümként keresik.

 A minőségi pálinka egyfajta igényességet és bizonyos fokú stabil jólétet, kiegyensúlyozottságot igényel. Az igényes gyümölcstermelő, az igényes gyártó, az igényes kereskedő és az igényes fogyasztó egyaránt kellő tőkeerőt feltételez. Nem véletlenül fogalmazódott meg a kulturált fogyasztás jelmondata: „Igyál kevesebbet, igyál jobbat!” Jó tudni, hogy sok deci sem használ jobban, mint egy kis pohárnyi.

 Még valami, ami mindent felül ír. Személyes tapasztalatom, hogy mind a pálinkakészítésnél, mint a fogyasztásnál a legfontosabb a közös élmény. Egyedül, magányosan egyik sem az igazi, és ilyenkor az eredmény is kétséges.  Most, hogy ezeket az utolsó mondatokat leírtam, csak most döbbenek rá, hogy hosszú idő óta először tudtam másról írni, mint Jutkám örökkévalóság felé vezető útjáról. Ezt is Ő akarta így. Ezt akarja! Ezt segíti! Tudom, hogy ott lesz velem a gyulai eredményhirdetésen is. Igaz, nem úgy, mint tavaly, amikor végtelenül büszke volt sikereinkre. A jövőben István fiam lesz az alkotás folyamán a társam a közös élmény létrehozásában és megélésében. Nem maradok egyedül. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: család kultúra világkupa pálinka értékeink Kaposvár Gyula Szent Miklós pálinkárium

604. Mi történt?

2013.03.21. 00:52 Dr. Gyenesei István

 

Eljött az ideje, hogy hosszú kihagyás után újra blogot írjak. Lelkem megdermedt tintáját lassan oldja a rohanó idő. Rá kellett jönnöm, hogy miközben Jutkám nélkül bennem minden megváltozott, addig a körülöttem lévő világ ugyan-úgy működik, mint addig Vele. Kegyetlenül nehéz megélni és feldolgozni, hogy a kezet, amit 14 évesen megfogtam és amelyik félénk engedéssel visszasimogatott, ötven év múltán, nyolc héttel ez előtt el kellett engednem. Fájdalmas kényszernek engedelmeskedtem. Miközben vitatkozom a sorssal, nem tehetek mást, mint elfogadom a Teremtő akaratát. Tőle kaptam az élővilág legcsodálatosabb ajándékaként Jutkámat és most visszavette. Váratlanul és érthetetlen sietséggel.

 Hiszem, hogy a miértre a választ még itt a földön megkapom. Önző módon fogalmazok, amikor csak a magam érzéseiről írok, mivel a szűk családtól az ismeretlen környezetig sok, nagyon sok embert vágott durván mellbe, sebet okozva ez a visszafordíthatatlan történés. Köszönöm, hálásan köszönöm mindenkinek, a gyógyító embereknek, a lelkét, hitét erősítőknek, a barátoknak, ismerősöknek, az együttérzésüket eljuttatóknak, a temetésen közreműködőknek és jelenlévőknek, hogy Vele, velünk voltak és vannak.

 Az elmúlt hetekben 87 éves édesanyám súlyos, daganatot eltávolító műtéten esett át, és 84 éves apósomat is a kórházban ápolták tüdőgyulladással. Eközben sikeresen teljesítettem az esedékes hat egyetemi vizsgámat a Corvinuson. Rendeztem fizikai környezetemet, viseltem a tisztességtelenséget pártoló bíróság átmeneti ítéletét. Visszatértem a rendszeres kondicionáló testmozgáshoz és megkezdtem a leadott nyolc kiló testsúlyom visszagyűjtését. Háztartást vezetek és házimunkát végzek, kertet és udvart rendezek. Újfent kézbe vettem a SOMOGYÉRT Egyesület dolgait, kapcsolatépítésben vagyok a politika-csinálókkal. Újra megnéztem a tavaly főzött pálinkáimat, megkezdtem szépítgetésüket. Még Bécsbe is elzarándokoltam a Destillata eredményhirdetésére. Ha nem beszélnek rá enyhe kényszerrel, akkor ebben az évben kihagytam volna ezt a világversenyt. Így azonban egy ezüst, és egy bronzéremmel gazdagíthattam a pálinkáim örömszerző sikerélmény-sorát.

De bárhol és bármit is teszek, mindig és mindenütt előtolulnak az adott helyhez kötődő közös emlékek. Kedvelt hegyvidékünkön néhány napos síelésre is rávettek a barátok, de a pályán sem az erős ellenszéltől volt könnyes a szemem a jótékonyan takaró szemüveg alatt, és a közös kedvencet, a Kaiserschmarnnit sem tudtam érzelem nélkül elfogyasztani.

 Mindeközben ápolom és simogatom Jutkám emlékét. Távozásával most vált igazán múlttá gyermekkorom és ifjúságom. Rendezem a rendeznivalókat. Van belőle kötelező és szabadon választott. Ez utóbbiak segítik a lelki békémet. Ezek közé tartozik, hogy összegyűjtöttem, és a honlapomon www.gyenesei.hu hozzáférhetővé tettem az eseményeket megörökítő film, fotó- és nyomtatott dokumentumokat. Amikor ezekkel bíbelődök, nyugodt vagyok. De így volt ez a temetés előkészítése során is. Még most is neki akarok örömet, meglepetést szerezni. Igen, mintha itt lenne, minden egyes lépésem után átölelne, és szerelmesen megcsókolna. Ezt érzem, így érzem és talán így is van. Miközben magamban őrzöm Őt, jó szívvel osztom meg a felismerést, hogy mindennél fontosabb vigyázni a körülöttünk élő értékeinkre, mert minden törékeny, ami EMBER-ből van.  

 Előre kell tekintenem és lépést tartani a könyörtelenül haladó idővel. Az egyedülléttel és az üres otthonnal a legnehezebb szembesülni, de tudom, hogy a stációkat most végig kell járnom, boldog, tisztító szenvedéssel. A seb minden bizonnyal begyógyul majd, de a hegesedés örökké emlékeztetni fog. Megígérem, hogy a jövőben ilyen részletességgel blogjaimban már nem fogok erről írni. Még akkor sem, ha ez megkönnyebbülést hoz. Most azonban még visszatérek legutóbbi optimista hangvételű blogom írását követő időszak fontos történéseire. Kiírom magamból a szorítást. Nem akarok ezzel senki terhére lenni. Ezért csak azok olvassák tovább ezt az internetes bejegyzésemet, akiket érdekel, és könnyű szívvel teszik ezt.

 Sokan kérdezik, mi történt? Előző naplóbejegyzéseim hűen visszaadják az előzményeket, a rendkívül agresszív Klatskin tumor Pünkösd utáni felismerését, a június 12-i első és sikeresnek mondott műtétet és az azt követő,  gyógyultnak hitt  boldog nyári állapotot. Azután megírtam az október végi döbbenetet is, amikor újabb, váratlan műtét után az orvosok feltették a kezüket. Annak ellenére szembe kellett néznünk ezzel a helyzettel, hogy Jutkám mint mindenben, a lelkiismeretesség mintaképe volt életvitelében, egészségének őrzésében, kontrollálásában is. Nála nem maradhatott el szűrővizsgálat és a legkisebb jelre reagált. Semmit nem hanyagolt el. Testi- lelki egyensúlyát őrizve, sportosan élt, egészségesen táplálkozott. Cukor helyett mézet evett, amennyire lehetett mellőzte a szintetikus táplálék-kiegészítőket, és már évtizedek óta csak ásványvizet fogyasztott. Vérnyomásával, vércukor- és koleszterin szintjével soha nem volt gond. Testsúlyát 30 éves kora óta könnyedén tartotta. Egyetlen „szenvedélye” volt, a család. A kívülről jövő stresszes helyzeteket azonban nehezen dolgozta fel. Mélyen bántotta minden igazságtalanság, amelyből mostanság akadt bőven. Ennek a súlya roppantotta meg.

 Nem volt gyógyító terápia és csak, az maradt a kérdés, hogy „az elhajított kő” mikor esik le. Azért küzdöttünk, hogy a lehető legszebb legyen az útja. Vele együtt mindannyian tudtuk mi várható. Bízva a csodában reménykedtünk, de fizikai állapota napról-napra romlott. Mesterségesen táplálták. Kérte, hogy mindig legyek mellette, és azt mondta: „Bármi is történik, Te mindig maradj erős!” Éjjel-nappal vele voltam. Segítettem mindenben. Még a kórházban töltött éjszakáin is ott szundikáltam az ágya mellett, őrizve álmát. Hálás volt érte, amit minden mozdulatával, rezdülésével jelzett. Jólesett ez nekem is, mint ahogy erőt adott az is, amint a külvilág ezt az időszakot szemlélte. Kései barátom írta, amikor a szomorú hír megérkezett hozzá: „Csak közhelyek jutnak eszembe arról az emberi tartásról, jóságról, szeretetről, ahogyan írsz, beszélsz a drága emlékű Jutkáról. Büszke vagyok arra, hogy a barátaim között tudhatlak. Jó látni, hogy a politika, a magas állami tisztség nem minden ember jellemét torzítja el, és az a közösség, amely oly sokszor tüntetett már ki bizalmával,  nagyrabecsülésével, láthatja, hogy személyedben méltó emberrel tette ezt.”

 Az a bizonyos váratlan és csodás javulás karácsonytól vízkeresztig, január 6-án estig tartott. Onnantól már nem volt visszaút. Az utolsó pillanatáig ura volt testének, a helyzetének és mindig mosolygott. Hihetetlen testi és lelki ereje volt. Fájdalmat nem mutatott. Mindössze egyszer mondta nekem: „Ti nem tudjátok, hogy ez milyen szörnyű érzés”.   A műtéteket végző pécsi tudós orvos, Kalmár Nagy Károly többek között ezt írta róla „Csodálatos Ember volt. Számomra is ajándék, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.” A kaposvári kórházban, az érte küzdő professzor, Egyed Miklós is valami hasonlót mondott. „Ilyen beteggel még nem találkoztam. Ő adott nekünk erőt. Sokat tanultam Tőle.” Én egyetlen percre sem mutattam előtte, hogy számomra iszonyúan nehéz volt a szerep, erősnek látszani. Közben az Ő arca semmit nem változott. Miközben a teste fogyott, ugyanolyan kortalanul szép volt, mint egészségesen és hálás minden segítő, szerető rezdülésért. 

 Emberként tudott az utolsó percig élni. Két nappal halála előtt azt üzente a körülötte lévő világnak, hogy: ”Örökké szeretlek benneteket!” Bár nagyon szerette az életet, mégis el tudott menni méltósággal. Váratlanul, de nem felkészületlenül távozott. Amilyen szép volt az élete, olyan szép volt az elmenetele is. Tudatosan készült rá. Három nappal a halála előtt még megkért, hogy vigyem el fodrászhoz. Hajat vágatott és festetett. Közben aggódott, hogy mi lesz, ha akkor hal meg, amikor Leila Amerikában a Világkupán fog versenyezni és távozásával megzavarja őt. Az foglalkoztatta, hogyan készülök majd a vizsgáimra, ha vele töltöm minden percemet. Ezek után úgy ment el, hogy mindenkinek, mindenre megadta az időt. „Csak” számára vált végessé a földi idő, amikor belépett az örökkévalóságba. 

 Január 23-án délután, kórházi szobájában hárman voltunk, Ő, gyóntató papunk Csorba Tamás atya és én. Ekkor azt mondta: ” Nem félek. Tudom, hogy jó helyre megyek.” Ezek után telefonon hívtam gyermekeinket, akik estére már velem együtt mindhárman ott voltak az ágyánál. Fogtuk a kezét, imádkoztunk, amikor éjfél után pontban egy órakor utolsót lélegzett és magához ölelte a Teremtő. Szörnyen nagy volt a fájdalmam, amikor még egyszer, utoljára megcsókoltam, és felkiáltottam: „Uram add, hogy ne veszítsem el hitemet! Repülj szerelmem!”

 Hiszem, hogy a Mindenhatónak is szüksége lehet segítőkre. Angyalokra, akikkel megosztja, megsokszorozza erejét. Ők azok, akik már a földön is különleges életet éltek. Jutkámra minden bizonnyal az angyalok körében volt szüksége Istennek, hiszen már itt a földön felvértezte ezekkel a képességgel. Most megsokszorozott erővel az égből közvetíti felénk a Teremtő, jótevő, védelmező, hitet adó erejét, hogy ez által másoknak is segíthessünk. Az egyre gyarapodó sokaknak, akik rászorulnak. Küzdelmes életünkben a hit a mi igazi vigaszunk. Bár a küzdelemtől nem szabadít meg bennünket, de azzal a reménnyel ad erőt, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül. Ilyenkor azonban nagyon-nagyon nehéz az Ő akaratát megérteni, elfogadni.

 Hitem íratta a menyasszonyi csokrával azonos színű, száz szál, krém sárga és három szál vörös rózsából köttetett koszorú szalagjára: „A LÉLEK ÉL: találkozunk! A Te Pistikéd.” A fájdalmat nem lehet, nem is akarom megspórolni. Meg kell tanulnom együtt élni vele. Hiszem, hogy Jutkám, útjának csak egy nekünk fájdalmas állomásához érkezett, ami nem végállomás. Mindössze előrement, hogy mindent előkészítsen, amire mi odaérünk, minden  rendben legyen. Mint itt a földön. Mindig másokra, főként szeretteire figyelt.

 Gyönyörűségesen fájdalmas volt fogadni, olvasni, vagy hallani a hozzánk érkező együtt érző gondolatokat. Közel félszáz településen mondtak érte misét. Több mint háromezer üzenetet kaptunk és közel kétezer ember volt a temetőben. Előtte Balás Béla püspök atya celebrált misét a székesegyházban. A temetésen a barátok nevében Kerékgyártó István, az önkormányzat képviseletében  (ahol képviselő-tanácsnok volt), Dér Tamás búcsúztatta. Hálásan köszönöm mindenkinek. Ezek a jelzések, egy szeretett embernek szóltak, aki maga is nagyon szerette a környezetét, a legegyszerűbb embereket is. Honlapom összeállításában, www.gyenesei.hu is olvashatóak a legmegragadóbb gondolatok, amelyeket Róla írtak, mondtak, vagy neki, a „Somogyi szívek királynőjének” küldtek.

 Abban az összeállításban nem idéztem a következő néhány megkapó mondatot: „Ha temetésre lehet mondani, hogy gyönyörű, akkor ez feledhetetlenül az volt. A szertartás megható pillanataként éltük meg, amikor az egyházi búcsúztató végén néhány percig elkezdett szemerkélni az eső, mintha az Égiek is siratnák Jutkát. A sírnál a szertartás végén szétváltak az addig komor, sötét felhők, és felragyogott a nap. Mondd, ez is csak a természet játéka, vagy – amint mi hisszük – az isteni gondviselés jelzése, különleges ajándéka az eltávozott számára? Vigasztalás az itt maradottaknak? Van erre racionális magyarázat?”

 Nemcsak Kaposváron és Somogyban szerették, tisztelték, de az országban számos helyen másutt is. „Ő olyan személyiség volt, akinek viselkedését belföldön és külföldön vezetők feleségei tekintették etalonnak”, írta Egerből egy korábbi megyei elnök felesége.

Gyakran visszatérő fordulatként találkoztam azzal az üzenettel, amit én állandóan érezhettem, de úgy tűnik, mások számára is látható volt, hogy ő mindig ott állt segítőként mellettem. Nagy dolgokban éppen úgy, mint hétköznapi ünnepeken. Megható volt olvasnom: „Ön nem ismer engem, de én a Szent Imre templomban többször láttam szerető feleségével. Akkor is, amikor ő nyitotta ki azt a széket, amire ön feltehette a fájós és gipszes lábát, így végighallgathatta az istentiszteletet”.

 Ez a ragaszkodó szeretet kölcsönös volt. Ez érződik ki az olyan üzenetekből, mint: „Ha nem ismertem volna személyesen Őt, akkor is tudnám, milyen nagyszerű ember volt, abból, amilyen szeretettel Te beszéltél mindig Róla.” Vagy egy másik: „Mindig is csodáltam, hogy milyen szeretettel ír Juditról blogjaiban. Az, az asszony, akiről így tud írni társa, a legboldogabbak közé tartozhatott.”

Bevallom, hogy van bennem egoizmus, de Ő mindig fontosabb volt nekem, mint én saját magamnak. Még az autónknak is JUDIT-1 a rendszáma. Boldogan fogadta, amikor ezzel ajándékoztam meg. Ugyanakkor erősítően büszke volt rám, de szükség esetén a fékem is. Nem lassított le indokolatlanul, csak akkor és annyira, hogy ne sodródjak ki a kanyarokban. Különleges volt a mi kapcsolatunk, amely gyermekkorunktól kezdve folyamatosan izzott. Most ezekben a nehéz napokban tudatosult bennem, hogy természetes képességeink adták életünk alapját, amihez jelentős kegyelem párosult. Ezért következhettek be életünk gyönyörű, hétköznapi csodái. Ő volt a múzsám. Ő tanított meg minden fontosra, amit tudok. Megtanított arra, amit addig nem tudtam. Többek között, hogy ne csak repüljek, de képes legyek szépen szárnyalni is. Természetesen ez kölcsönös volt. Gyermekkorunktól alakítottuk, formáltuk egymást, csiszolódtunk össze, illeszkedtünk egymáshoz mikronméretű pontossággal.

 A Teremtő mestermunkájának bizonyult, hogy bennünket egymásnak adott. Hagyományos  munkamegosztásban éltünk. A női szerepeket ugyanolyan boldogan vállalta és végezte, mint amilyen természetességgel számított arra, hogy a férfi feladataiban én legyek otthon. Ugyanakkor mindig, mindent együtt, egyeztetve döntöttünk el. Csak azt és úgy tettük, ami és ahogy a másiknak is tetszett. Jól kiegészítettük egymást. Ő volt a kiszámítható stabilitás, én pedig a mozdító megújulás. Testünkkel és lelkünkkel, szerelemmel szerettük egymást az utolsó pillanatig. Örökre itt marad a szívemben és gyermekeinkben, unokáinkban. Ha őket simogatom, Őt érintem. Ha őket csókolom, Őt érzem. Két nappal távozása előtt kórházi ágyának szélén ültünk. Átöleltük egymást, csillogó szemmel rám nézett és csak ennyit mondott: „Egész életemben imádtalak!”. Ez volt a korona a közös fél évszázadra. És még valami. Sírjánál szívszorítóan szólt az énekhang: „Megkötöm lovamat…” Fiatalasszony korától ez volt a kedves dala. Oly sokszor énekelte, könnyes szemmel zárva az utolsó strófát: „De tőled Violám, csak a halál old el”. Betartotta ezt az ígéretét is, mint mindig, mindent. 

 Neki, az örök nőnek megadatott az, az ajándék, hogy soha nem öregszik meg. A mosolygós, jókedvű, életvidám, vonzóan bájos nőre emlékezik mindenki. Ez olvasható ki szinte valamennyi részvétnyilvánító üzenetből, megnyilatkozásból. A kép, ami megmaradt olyan, amilyen volt, jóságot és szépséget sugall. Ezt hagyta ajándékul magából nekünk.

 A kicsiny imakönyvet, amit betegsége során, mindenhova magával vitt, nem olyan régen kapta édesanyámtól. Benne egy dátum édesapám kézírásával: „Kaposvár, 1943.IX.10.”70 évvel ezelőtt ajándékozta édesanyámnak a tizenhetedik születésnapjára. Most ez az imakönyv is ott pihen a fényképe mellett az előszoba asztalunkon, azok között a tárgyak között (szemüvege, tolla, naptára, telefonja, stb.) amelyek a mindennapok során hozzá kötődtek, és most rá emlékeztetnek. Nem menekülök az emlékek elől. Könnyes szemmel, de mosolyogva szembenézek velük. Ahogy Ő nem sírt a lassú távozás hetei során, azt sem akarja, hogy mi most sírjunk. Boldognak akar látni bennünket és ennek meg is kell felelnem. Érzem, hogy számomra a boldogság most már másként jelenik meg. Ami vele elszállt, azt nem keresem. Semmi értelme. Egyelőre a költővel együtt fohászkodom: „Uram! Fogd jó munkára agyamban a tébolyt!”

 Jutkám meglátta és szerette a szépet. Kertünkben mindig nyílott virág. Személyes kapcsolata volt mindegyikkel. Néhány hete kibújtak a hóvirágok. Ezeket a hagymákat tavaly májusban hoztuk Hollandiából, ahova születésnapján mentünk el autóval, amit akkor még oda-vissza ő vezetett. Régi közös vágyunk valósult meg azzal, hogy virágzásuk teljében megnéztük a csodás tulipán ültetvényeket, a virágokkal teli parkokat. Lenyűgöző élmény volt. Az onnan hozott hagymákból már bújnak a krókuszok és a tulipánok is. Minden írott és íratlan szabályt betartott. Különleges fegyelmezettségére vall, hogy bár sok százezer kilométert vezetett, de még egy koccanásos balesete sem volt. A zselici erdők aljából százszámra lehetett volna hóvirág hagymát gyűjteni, de egy buta jogszabály még a virág szedését is tiltja, ezért ez nálunk szóba sem jöhetett. Így aztán holland hóvirág virít kis kertünkben, ahol az a bizonyos pálinkafőző szentély is működik.

 Az épület átalakítása során veszélybe került az ibolya-sziget, amelyből néhány tövet egy cserépbe menekített és egész nyáron öntözgette, őrizgette. Az ősz elején pedig kiültette. Bár még csak most jött el az ibolya virágzásának ideje, de ez a tő már január elején három szál virágot hozott. Neki, hálából és még időben. Szerették a virágok is. A sírját beborító koszorúk és csokrok csodálatos módon három hétig frissen maradtak, sőt Leila szív alakra formázott sárgarózsa koszorúja még ezt is megtoldotta egy héttel. Erősítve azt, hogy csak az életünkből költözött el, de a szívünkben örökre itt marad. 

 

 

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: barátok család kultúra pálinka értékeink vallás egyház Kaposvár Hollandia Kalmár Nagy Károly Zselic Somogyért Egyesület Kerékgyártó István Balás Béla Csorba Tamás Dér Tamás Egyed Miklós Gyenesei Judit Leila

603. Találkozások

2013.01.02. 09:37 Dr. Gyenesei István

Vannak helyek és események, ahova nem jönnek velünk a múzsák. A kórház, ahol az advent heteiben minden szabad és szabaddá tehető percemet Jutkám mellett töltöttem bizonyosan ilyen. Ez az advent nekünk nem a nyugodt várakozást jelentette, hanem a tevékeny reménykedést. Iszonytatóan nehéz erről beszélni, vagy írni. December elején el is maradt a sokak által várt, évek során megszokott üdvözlő kártyám. Nem jöttek a friss gondolatok. Az érdemleges üzenet helyett közhelyeket küldeni pedig, nem lett volna méltó hozzám.

Karácsonyeste azonban, valami megváltozott. Jutkám, aki több mint harminc nap óta természetes étket nem tudott magához venni és ezért mesterségesen táplálták, kimondta azt a végtelenül egyszerű, de most csodásan hangzó két szót, hogy „éhes vagyok”. Azóta tud enni. Bár keveset, de napjában többször és egyre többet. Valami megmagyarázhatatlan erő volt benne eddig is. A legnehezebb pillanatokban, amikor a mi szemünkbe könny szökött, ő akkor is mosolygott. Most meg főként. Így aztán gyönyörű volt a karácsonyunk, sőt azóta minden napunk, bele értve az ó év zárását is. Az ő jelenléte volt a karácsony legszebb ajándéka. Közben megtanultam valamit, ami a cselekedeteimet befolyásolja. Még pedig azt, hogy nem csak a sikeres időszakok, de a fájdalmas napok is hozhatnak boldogságot. Főként, ha befogadjuk és nem állunk ellene.

Az elmúlt héten már csak napi 3-4 órát kellett kórházban töltenie, a többi idő az itthonlét öröme volt. Újra egymás mellett, egy ágyban tértünk nyugovóra és így ébredtünk ezekben a napokban. Nem volt ez másként tizenkettő és tizenhárom váltóján sem. Most itt ülök a számítógép mellett. A cserépkályhában pattog az égő akác, amit mint korábban mindig, most is Ő rakott meg. A szoba közepén itt áll a mennyezetig érő karácsonyfa, amit az angyalok az Ő kérésére, hófehérre díszítettek. Minden fehér rajta. Mint egy karcsú, gyönyörű mennyasszony. Jutkám pedig csendben olvasgat a fotelben.  A II. János Pál csodáiról kiadott könyvet lapozgatja. Karácsonyra küldte neki az egyik kis somogyi falu plébánosa. Sokan, nagyon sokan keresték személyesen és telefonon, levélben és Interneten. Most érezhette igazán, hogy mennyire szeretik őt Kaposváron, és szerte a megyében. Hihetetlen erőt adott ez neki. Még akkor is, ha elesettségében, néha nehezen tudta ezeket kezelni. Blogom végén néhány levélből nyújtok át részleteket legkitartóbb olvasóimnak. Ezekből jól érzékelhető a felé, felénk áradó, erőt adó szeretet, amit ezúton is köszönünk mindenkinek.

Ez a végtelen szeretet ölelt át bennünket itthon karácsonyeste és az azt követő napokban. Mindhárom gyermekünk, és mind a négy unokánk velünk, körülöttünk volt. Anita vette át a konyhában Jutkám szerepét. Nem pótolta, de nagyszerűen helyettesítette. Időnként Leila is besegített, neki azonban legfeljebb a „kukta” minősítés jár. István fiunk ötletének eleget téve egyik nap lehoztam a padlásról azt a sok száz bekeretezett dia képet, amelyeket 1972 és 1990 között készítetünk és most közkívánatra levetítettük. Katartikus élmény volt a 30-40 évvel ezelőtti önmagunkat, a közös itthoni és külföldi családi programokat viszontlátni. Fiatalságunk üdeségét varázsolta körénk az a 7-8 óra. Nevettünk és könnyeztünk.

Mint ahogy tegnap este az ó év búcsúztatásán is. Ezúttal csak ketten voltunk együtt, de itthon. Hogy szó ne érje a ház elejét, pontosítanék. Velünk volt Leila kutyusa Limonádé is. Szokás szerint pezsgőt is bontottunk. Miért történt volna most másként, mint bármikor korábban?! Most sem ismerjük a jövőt, ahogy korábban sem. Reménykedünk, hogy van, lesz közös folytatás itt a földi létben. Az isteni ítélet kegyelme azonban kifürkészhetetlen. Bár a kórházhoz kötöttség állapota „még” nem szűnt meg, de miért ne bíznánk a sors jobbá fordulásában, ami a Megváltó karácsonyi érkezésével szállt közénk, megkoronázva a gyógyító emberek küzdelmét.

A napi politikáról hagyományos stílusban most nem írok. Talán lesz erőm és késztetésem erre a következő napokban. Mindössze egy mondatot idéznék az adventi időszak hajnali miséin minden reggel közösen olvasott dicséretből. Aktuális, mint ahogy az volt a korábbi években is, függetlenül az adott hatalom színétől. „Serkenjen már a szennyesen, kábultan alvó értelem: új csillag fénylik odafenn, hogy minden átkot elvegyen.” Ez a csillag pedig a minden karácsonykor bekopogó kisded Jézus.

Nem véletlenül énekeltük a karácsonyi énekek között, az 1651-ben születetett katolikus ének strófáit: „Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt, megszületett Jézus a beteg világnak.” Úgy tűnik akkor sem volt, és azóta sincs másként.

Most következzenek az ígért idézetek:

Levél Kaposvárról: ”Drága Judit! … úgy ismerlek, mint aki nem adja fel, és mindent megtesz magáért és a családjáért. Ezért őszintén drukkolunk, hogy újból azt a jókedvű és vidám Juditot lássuk az utcán, aki mint a forgószél közlekedik és siet valamit intézni, akár a családjával, akár a választóival kapcsolatban. Sok-sok közös ismerősünk őszintén aggódik érted és ugyan ezek a gondolatok vannak bennük, de nagyon bíznak Benned!”

Egy képeslap ugyan csak Kaposvárról: „Kedves Judit! …Még soha nem volt módom beszélgetni veled, amit őszintén sajnálok, mivel nagyon szimpatikus és humánus embernek ismerlek. Őszinte szívvel kívánunk gyógyulást és sok örömöt családod körében.. „

E-mail üzenet Dél-Somogyból: „Kedves Judit és István! Isten mindig jelen van az életünkben, de mi ezt sajnos nem akarjuk észre venni. Sokszor megtapasztaltam, hogy velem van. Amióta nem vagyok polgármester a kérdést magamnak és néha másoknak is felteszem, hogy ez az állapot kegyelem vagy büntetés? A mérleg nyelve a kegyelem felé billen. Isten naponta ad nekem feladatokat, amely meggyőz arról, hogy van élet pozíció nélkül is... Ő mindig ott van, mutatja az utat. Ő teremt tiszta szívet. Mert ahhoz, hogy meglássuk, megtapasztaljuk a jót, tiszta szív kell. …. Hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között szükségünk van a jó Istenre, hogy tiszta szívet teremtsen… kívánjuk, hogy ne csak a karácsonyt, de életetek minden napját tudjátok megélni hittel és bizakodással… Imádságos szívvel gondolunk rátok.”

E-mail a Somogyért Egyesület egyik elnökségi tagjától: „István! Érthető, hogy te most Jutka mellett vagy. Ő melletted volt, támogatott majd 50 évig. Most kell viszonoznod! Így hozta a sors, tedd, amit tenned kell! Egy jó csapat ismérve, ha valaki kiesik, akkor is megy tovább a szekér, mert húzza a többi tag. Ezért vannak a barátok, a volt kollégák most is melletted. Amikor Jutka meggyógyul, újból a szekér élére állsz majd és folytatjuk a munkánkat, utunkat, küldetésünket. A csapatszellem pedig erősödik ez ügy után. Vigyázz Jutkára!”

Levél egy Balaton környéki faluból: „Tisztelt Gyenesei úr! Néhány héttel ezelőtt úgy éreztem el kell mennem a vasárnapi misére, mert hiányzik a lelkemnek Megdöbbenve hallottam…. atya bejelentését, hogy Judit asszony nagyon beteg és ezt a misét az ő gyógyulásáért ajánlja fel. … Nagyon megérintett és borzasztóan sajnálom. Nem udvariasságból írom levelem. Ön sokszor járt a falunkban. Mindig is nagyon tiszteltem mivel azon kevés politikusok egyike, aki még emberből van. Őszintén kívánom, hogy Judit asszony az ön társa meggyógyuljon, mert igenis vannak csodák, csak nagyon erősen hinni kell benne"

Levél egy Kaposvár környéki faluból: „Kedves Elnök úr! … minden évben a karácsonyt megelőző napokban elsőként juttattad el jókívánságaidat, szép tartalmas gondolatok kíséretében…. Mindenkinek ugyan az a képeslap, nem volt különbség rangra, nemre, korra. …. a dolgokról véleményt nyilvánítottál, reményt adtál. Így volt ez mostanáig. Blogodat folyamatosan figyelemmel kísérem. Mindig élvezettel olvasom… Aztán jött a döbbenet és a remény, és újból a döbbenet. …téged soha nem tudott leteríteni ármánykodás, pocskondiázás, gonoszkodás, sértegetés, feljelentgetés és árulás. Mindig erős voltál és mindenen felül tudtál kerekedni. …most más dimenzióban kell gondolkodnod. Tudom jelenleg minden energiádat arra fordítod, hogy támogasd a feleségedet, erősítsétek egymást. …házasságod Judittal példamutató, életetek sokunkban ébresztett tiszteletet. Sokakban irigységet, de ez most megint nem számít. A teremtő most nagy próbatétel elé állított benneteket. Keresi az ember az okát, keresi a magyarázatot. Tudni véli az okát, de nem leli a magyarázatot. …Annyira szeretném, ha a jövő karácsonykor megint azt érezném, hogy minden rendben van… Ezért imádkozom Juditért, a családotokért. Őszinte szeretettel és tisztelettel.”

1 komment

Címkék: politika barátok család ünnep karácsony advent kaposvár somogy értékek jános pál vallás egyház somogyért egyesület

602. Oka van!

2012.11.19. 19:23 Dr. Gyenesei István

Mindennek oka van! A jónak és a rossznak, a szépnek és a rútnak, a fénynek és a sötétségnek, a színesnek és a színtelennek, a hitnek és a hitetlenségnek, az őszinteségnek és a hazugságnak, a bölcsességnek és az ostobaságnak, az örömnek és a bánatnak, a szeretetnek és a gonoszságnak, az egészségnek és a betegségnek, a tisztességnek és a hamisságnak egyaránt oka van. Sorolhatnám a végtelenségig, mert oka van mindennek, de az egyiknek mindig ki kell szorulnia, hogy helyet adjon a másiknak.

Oka van annak is, hogy a megszokott heti ritmust nem tartottam blogom írásával. Jutkám az oka. Illetve dehogyis ő! Az újra előbújt rút kór minden bánatom okozója. Kinek lenne kedve ilyenkor leülni a gép mellé és kevésbé, sokkal kevésbé fontos dolgokról írni. Perlekedni önmagammal és a világgal most nehezen, nagyon nehezen menne.

Amennyire szeretünk valakit vagy valamit, annyira tartozik az hozzánk. Jutkám, a mögöttünk hagyott közös, mintegy fél évszázadban testem és lelkem nagyobb darabjává vált, és fordítva is igaz ez. Így vagyunk ketten egyek. Aki, vagy ami őt bántja, az engem is bánt. S ha engem bántanak az neki jobban fáj, mint önön magamnak. Ő nem csak egészségesen, de most gyógyulni akaróan is a két lábon járó szolgáló szeretet. Anyaként és feleségként a családot, háziasszonyként a barátokat és a hozzánk betérőket, pedagógusként a rábízott gyerekeket, képviselőként a rászoruló embereket szolgálja. Mi másból, mint szolgáló szeretetéből eredeztethető az is, hogy évtizedeken keresztül (képletesen és a valóságban egyaránt) a kezemet fogva, mosolygós arccal, igazi társként, erőt adva járta velem Somogy településeit és az országot. Szívébe zárta az embereket és az emberek is őt.

 

Most küzd. Nagyon küzd. Mi pedig vele együtt harcolunk és hiszünk Isten gyógyító akaratában, a csodában. Májusban az epevezetékén előbújt, a tudomány által Klatskin-nak elnevezett rákos góc okozója döntően az a lelki teher volt, amit a körülöttünk lévő világ helyezett rá. Az ő tiszta lelke nem tudta feldolgozni azt az ármánykodást, amit mások könnyedén ráznak le magukról. A hat órás júniusi műtét, hála Istennek sikeres volt. Négy hónappal később, október végén azonban, a gyógyító emberek megdöbbenésére újra kitört a semmiből és ezt már az újabb operáció során sem tudták eltávolítani.

Most a belső ereje és a hite mellett, a család, a barátok, az orvosok és a jó szándékú emberek segítségével küzd a gyógyulásért. Bízunk abban, hogy a megbocsátó szolgáló szeretet győzedelmeskedni fog a rossz felett! A világ ugyanis alapjaiban jó, csak könnyebb keveseknek elrontani, mint sokaknak megjavítani. Állítsuk meg a kórt! Ne késlekedjünk! Mindenki boldogságra született. Seneca szerint ez az emberi létezés feladata.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család értékeink vallás egyház Isten Seneca Klatskin