Végre megérkezett a várva várt eső. Szenvedtek a tavaszi vetések. A pázsitom színe is élénkebb lett. Arra azonban inkább büszke vagyok, hogy Dorina unokánk, aki első osztályos, környezetismeretből eljutott az 50 fős országos döntőbe. Végül az 1-2. osztályosok megmérettetésén a 16. lett. Okos, ügyes kislány. Kaposváron színházi bemutatón a La Mancha lovagja musical jelentette a héten a kulturális élményt. Kísérletezgetünk. Lehet-e tejből pálinkát, na, jó párlatot készíteni? Valójában a magas tejcukor tartalmú ipari melléktermék erjesztésén mesterkedünk. Egyelőre még nem az igazi, de az lesz. Ami eddig készült az a fejőnők illatát idézi. Kedvem lenne írni a Gyurcsány ellenes színjáték újabb felvonásáról. A helyzet színéről és fonákjáról. Fogok is, de nem most. Két másik téma megelőzi. Kétszer ugyanaz a két betű. K és W. Kate és William illetve Karol Wojtyla.
Pénteken Londonra figyelt a világ, illetve Kate és William esküvőjére. Igazi való világ showt csináltak belőle. A természetes emberi kíváncsiságra épített a média. Így aztán minden harmadik ember, aki ma a földön él szemtanúja lett a két szimpatikus fiatal egybekelése ünnepi és nyilvános pillanatainak. Nem maradt itt titok szinte semmi. Egymásra találásukat dokumentum és játékfilmben dolgozták fel és valamennyi valamire való magyar tv csatorna órákat szentelt az eseménynek. Kíváncsiságom engem is a képernyő elé ültetett fél napra. Nem bántam meg. Karakán lány, akarom mondani hercegnő ez a Kate. Azon túl, hogy mutatós és van érzéke, na meg rávalója a ruhatára kiválasztásához, okos is. Jól láthatóan nem esett hasra, hogy bekerült a királyi családba. Elegánsan viselte az új, számára szokatlan szerepet. Betartotta, ami kötelező volt és volt mersze újat nyújtani. Finoman, de azért merészen dekoltált menyasszonyi ruhájában vállalta a jóban-rosszban való kitartást, de a vak engedelmességet kérésére kihagyták az eskü szövegéből. Hogy Vilmos hercegről alig írtam? Sír Elton Johnnal ellentétben, ha választani lehet, én a hölgyeket részesítem előnyben.
1920-ban egy lengyel kisvárosban Wadoviczében született Karol Wojtyla, akitől II. János Pál pápaként búcsúzott a világ 2005-ben. Ma, vasárnap délelőtt boldoggá avatják Rómában azon a téren, ahol elődjei sorában az első, Péter vértanúhalált halt. Várhatnék e blogbejegyzésem megírásával még néhány órát és akkor friss benyomásaim hatása alatt írnám le a róla szóló gondolataimat. Nem teszem. Őszintébb és személyesebb lesz ez a pár mondat így az eseményeket megelőzően.
Péntek este hazatérve a színházból akkor kapcsoltunk az m1 csatornájára, amikor az életét feldolgozó kétrészes játékfilm kezdődött. Nem tudtam elmozdulni a képernyő elöl, amíg „Az ember, aki pápa lett” című film utolsó kockája le nem pergett. Tegnap este a 2. rész egybe esett az RTL „Csillag születik” elődöntőjével. Ennek ellenére nem volt egy cseppnyi vita sem, hogy melyik csatornát választjuk. Nálunk az m1 nyerte a házi versenyt. Itt is csillag született, de micsoda különbség.
A nagy pápa halálát követően szokatlanul rövid idő alatti boldoggá avatás már előre vetíti, hogy nem kell sokat várni szentté avatására sem. S hogy kik választják, választhatják, majd védőszentjükké azt egyelőre csak találgathatjuk. Van már szentje számos közösségnek. A templomok, települések, országok mellett olyanokra gondolok, mint az utazók, a bányászok vagy a koldusok, de még a pálinkát is ide sorolhatom. Wojtyla életútja alapján miért ne lehetne Ő a családok, vagy ismerve sportosságát szívem szerint valóan még inkább a sportolók védőszentje. Pápaként is olyan tempót diktálva járta a világot, még betegen is, hogy a környezete fehér tornádónak nevezte.
Amikor Magyarországon járt 1991 augusztusában és 1996 szeptemberében mindkét alkalommal ott voltunk Jutkámmal szentmiséjén. Első alkalommal Pécsen, második alkalommal pedig Győrben. A sors úgy hozta, hogy mindkétszer közel kerültünk hozzá. Minden mozdulatával, minden gesztusával, de leginkább szemeivel kommunikált. A tőle kapott áldás végigkísér életemen. Most megosztom olvasóimmal egyik eddig legbensőbb titkomat. Halála óta a legnehezebb pillanataimban hozzá, az Ő közbenjárásáért fohászkodom. Így tettem számos esetben. Így akkor is, amikor miniszteri kinevezésem előtt méltatlan és igaztalan támadások értek. Ma már közismert, hogy az ármánykodók szándéka porrá zúzódott. Nem találtak rajtam fogást és erkölcsileg semmisültek meg a karakter gyilkosok, akik ideig-óráig még a felszínen maradnak.
Hogy is mondta a róla készült filmben az ifjú, húsz éves Wojtyla a világháború lengyelországi kegyetlenkedésit testközelből átélve? „Hány ártatlannak kell megszületnie csak azért, hogy elpusztítsák őket?” Kicsivel később a klasszikus kulcs szót is megadja, egy szokatlan mondatba építve, ahol minden további szónak súlyos jelentése volt, van és lesz: „Csak a szeretet tarthat vissza bennünket, hogy belebújjunk ebbe a mélységbe.” Ennek a gondolatsornak egyenes folytatása, amit már krakkói érsekként fogalmazott meg: Ne féljünk! Ne engedjük, hogy elvegyék álmainkat! A hatalom nem ijed meg puskáinktól, de félni fognak szavainktól. És az örökérvényű történelmi tanulság így hangzott el szájából: „A rossz felfalja önmagát.”
Később feltette a legnehezebben megválaszolható kérdést, amire a választ mindenki saját életével adhatja meg. „Hol van a választó vonal?”
Kérdem én, hogy ma hol van a választóvonal: az igen és a nem, a fehér és a fekete, a jó és a rossz, az előre és a hátra, a nappal és az éjjel, a diktatúra és a szabadság, a felelősség és a felelőtlenség, a bizalom és a gyanakvás, a boldogság és a szenvedés, az élet és a halál, a templom és a börtön, az ellenállás és a megalkuvás, a hős és az áruló, a józanság és az őrület, a fény és a sötétség, a megváltás és a destrukció, a láthatatlan és a látható, az Isten és a semmi, a mosoly és a könny között?
Hol van most a választóvíz?
