Dr. Gyenesei István blogja

Sokan, nagyon sokan legyintenek, ha a politikusokról esik szó. A politika szót lassan már a tisztességtelenség szinonimájaként használjuk. Nincsen ez így jól! Nem csak azért, mert pár hónap múlva közülük választunk képviselőket, de azért sem, mert akik reflektorfényben vannak, azok példát is adnak, amit aztán lehet követni vagy elutasítani. Ne általánosítsunk! Van kivétel a közvetlen környezetünkben is.

Bizonyságul közülük választottam hármat. Hála Istennek, több is akad e tájon, de maradjunk most csak ennél a háromnál. Három férfiember. Remes Gábor az 53 éves középiskolai tanár, Witzmann Mihály  a 41 éves mérnök-informatikus és Steinmetz Ádám a 37 éves jogász, aki nem mellékesen olimpiai bajnok. Witzmann már most országgyűlési képviselő a Fidesz színeiben. Remes a Demokratikus Koalíció, Steinmetz pedig a Jobbik jelöltjeként tart az ország házába. Hárman, három különböző választókerületben mérettetik meg magukat.

Nem egymással vetélkednek. Hogy melyiknek miként sikerül, az majd április 8-án eldől, de hogy jó választás mindegyik, ahhoz kétség sem fér. Bizonysága ez annak, hogy a képviselő-jelölteknél nem az dönti el az alkalmasságot, melyik párt színeiben indul, hanem az emberi kvalitások. Tudom, persze hogy tudom, a választópolgárokat nagyon is, talán túlzottan is befolyásolja, ki melyik csapathoz tartozik. Pedig az urnáknál van lehetőség listákra leadott voksokkal a pártszimpátia kifejezésére és az alkalmasnak vélt egyéni jelölt támogatásának külön választására.

Miért is ne lehetne? Arról nem is beszélve, hogy ennek a három jelöltnek mindegyikét bármelyik másik párt is bátran felvállalhatná. Egyikük homlokára sincs rásütve a pártembléma, a párt logója. Ők értékeket képviselnek. Egyetemes, általános és örök értékeket, amelyek miatt egyaránt tisztelhetők és szerethetők. S hogy nem beszélek a vakvilágba, nézzük meg őket sorban, rövid mondatokba szedve, életkor szerinti sorrendben megadva a tiszteletet.

Remes Gábor negyedszázada lett barcsi. Középiskolai tanárként azóta több ezer diáknak magyarázta el a világ csodáit. Dél-somogyi országgyűlési képviselőként ismertem meg Őt, és győződtem meg átlag feletti képességeiről. Hűséges elveihez és a közösségekhez, amelyekhez tartozik. A politikát szolgálatnak tekinti, a környezete boldogulása szolgálatának. Minden tevékenységének célja esélyt adni a rábízott embereknek, a boldog és egészséges életre. Harcos, nyílt tekintetű, őszinte ember. Személyes példájával ad hitelt szavainak. Jó szándékú,  értelemre alapozó, érett EMBER.

Witzmann Mihály itt születet ezen a tájon. Igazi balatoni lokálpatrióta. Gyökereivel a somogyi földből meríti erejét és emberséget. A Somogy megyei közgyűlésben láttam meg benne a spirituszt, és azóta is figyelem pályafutását. Nyílt, mosolygós tekintete őszinteséget sugároz. Nem csalatkozik, aki megbízik benne. Észreveszi és elismeri a valós értékeket. Nemcsak keresi, de meg is találja a járható utat, a pártfegyelem rajzolta keretek között is. Hisz az elvégzett munka és a valódi összefogás alkotó erejében. Nagyon szorgalmas és komoly munkabírású, a bizalomra építő, értékes, értelmes EMBER.

Steinmetz Ádám az új somogyi nemzedékhez tartozik, aki megszerette ezt a tájat és az itt élő embereket. Kész és képes is tenni a helyi értékek gyarapításáért. Sugárzik belőle az őserő és az értelem. Felelősséget érez mindazokért és mindazért, akit és amit rábíznak. Mint a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke ismertem meg. Kivételes játékintelligenciája mellett igazi csapattag, aki hisz a közösség erejében. Olimpiai bajnokként igazi példakép, aki időben felkészült a civil életre. Ma már ide köti a somogyi föld. Kész a felelős képviseletre. Nyílt, őszinte, szorgalmas és bátor EMBER.

Ugye megmondtam, hogy vannak értékes, tiszta lelkű politikusok. Sajnos nem sokan. Rajtunk is múlik, hogy többen legyenek. Figyeljünk és vigyázzunk rájuk. Legyenek Ők  a példaképek.

Hosszú Katinka saját, még csak formálódó szobrát döntötte le bántani akaró, sértő stílusával. Ezzel az egész magyar sportért szóló jogos üzenete másodlagossá vált. Tényleg nagy a baj a magyar sportban. A sokszorosára nőtt állami támogatás hihetetlenül alacsony hatékonysággal hasznosul. Soha nem volt ilyen kevés olimpiai kvótánk, mint most. De ez az úszósportra pont nem igaz.

 A stílus, maga az ember! Ő átesett, vagy átdobták, nagyon átdobták, a ló, a víziló másik oldalára. S mire átért, az édes Katinkából, sokak számára Hosszú Katalin lett. Továbbra is lehet még nagyon eredményes sportoló, de belőle már soha nem lesz, nem lehet a szó nemes értelmében példakép. Legfeljebb csak a számító, számítgató, hideg, érzelmektől, gátlásoktól mentes emberek számára.

Ha egy sportoló azt kéri, sőt várja, hogy az eredményeit helyén kezeljék, elismerjék, akkor a sportszerűség és az emberség is azt kívánja, hogy neki is tisztelnie kell mások munkáját, életteljesítményét. Katinka nem megoldást keresett, valójában beolvasott, hangulatot keltett, és nagyon úgy tűnik, mindezt megrendelésre tette. A fő felelősök azok a magyar tanácsadók, akik bele terelték az e téren tapasztalatlan sportolót, és a merőben más viszonyok között felnőtt edzőjét ebbe a csapdába. Nem véletlen, hogy Shane kapja a nagyobb kritikát, a verbális pofonokat. Katinkát kímélik, hiszen Ő az aranyat tojó tyúk. A neki szánt pofonokat, helyette is az edző-férj kapja.

Szeretném hinni, hogy akarata ellenére rombolt! Ettől függetlenül ezután már semmi nem lesz körülötte olyan, mint előtte. Emberi kapcsolatok törtek meg. Ilyen feszült légkörben nagyon nehéz lesz eredményesen dolgozni. Ráadásul kimondva, kimondatlanul Shane és Katinka ezzel jelentős számú ellendrukkert termelt ki maga köré. Ez pedig rontja az esélyeiket.

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy miért most? Bő fél évvel az olimpia előtt mi lehetett a valós célja? Ráadásul a közvélemény a mai napig nem tudja, hogy mi is az, amit kértek, de nem kaptak meg. Ha minden ilyen rosszul működik, mint ahogyan a világba kiáltotta, miként érhetett el ilyen kimagasló eredményeket? Azt kifogásolja, hogy nincs központilag kidolgozott szövetségi szakmai koncepció és irányítás. Bele se merek gondolni, mit tettek volna  Shane-nel, ha a Magyar Úszó Szövetség központi szakmai elvárásokra hivatkozva beleavatkozik a munkájukba. Pont ezeknek a kiváló műhelyeknek az egymásmellettisége hozta a magyar úszósport sikereit. Mi ez, ha nem egy eredményes szövetségi koncepció? Ráadásul, ha valóban megoldást keres és remél, akkor érthetetlen az elzárkózása a tárgyalásoktól.

A híradásokból és elszólásokból lehet következtetni arra, hogy a jelenlegi helyzet valószínűleg egy egyszerű képlettel indult. A Szövetség ( Gyárfás), felkérte Katinkát, hogy adja arcát a jövő évi világbajnoksághoz. Kit kértek volna fel, ha nem Őt?  Ha nem ezt teszik, Katinka joggal sértődhetett volna meg. Megtiszteltetésként kellett volna ezt fogadnia, bármilyen kiemelkedő eredményei is vannak. Ezzel szemben Ő, és a más világban szocializálódott párja (férje és edzője) ezért valószínűleg ellenszolgáltatást kért, amit Gyárfás okkal, ok nélkül nehezményezhetett. Erre jött sajtótájékoztató formájában a nyilvános retorzió első, majd második felvonása.

Érthető, de nem volt szerencsés, a régi ismeretség okán számomra Kiss Laci megjelenése a sajtótájékoztatón. Őt oda sajnos, és nem véletlenül nem hívták meg. Ez azonban nem mentesíti Katinkát és Shanet a modortalanságuk alól. Ezzel sikerült lerombolniuk azt, amit elkezdtek építeni. Az omló épület pedig maga alá temette a hitelességüket. Semmit nem nyertek, de sokat, nagyon sokat veszítettek, főként szimpátiából, együttérzésből, támogatásból, és könnyen lehet, hogy a remélt olimpiai aranyakból is…Hogy dörzsölhetik most a kezüket a riválisok?

Csak elképzelni tudom, de szinte bizonyos, hogy a háttérben most feszült, nagyon feszült a légkör Katinka és Shane  között is. Katinka talán már bánja, hogy bevállalta mindezt, bár kifelé valószínűleg soha nem fogja felvállalni… Lehet, hogy ez az eset kettejük kapcsolatában is repedést eredményez(ett), de az is lehet, hogy még szorosabbá válik személyes szövetségük. Adja Isten, hogy így legyen!

Gyárfás nem könnyű ember. Jól ismerem, és lemerem írni, hogy egy öntörvényű zseni, aki nem ismer akadályokat, nem akar, nem tud és hosszú távon nem is fog veszíteni! A magyar úszók sikereiben bőséggel benne van az Ő személyisége. S hogy Katinkát, szubjektív döntéssel, minden bizonnyal a világ legjobb úszójának választják (2015-ös eredményei alapján), abban neki komoly szerepe van. Az, hogy jövőre világbajnokságot rendezhetünk, döntően neki köszönhető. Az ügyet kétségkívül támogató kormányzat dicséretes módon felismerte az ebben rejlő lehetőséget. Ennek az egyetemes magyar sport a nyertese. Sokan, akik nem kedvelik, most élnek az alkalommal, és  elérkezettnek látják az időt, hogy ezen ügy mentén rúgjanak rajta. Ezek azok az emberek, akik a sikereknek sem tudtak önfeledten örülni, mert azokhoz Gyárfásnak nem kevés köze volt. Az elszabadult indulatoknak nehéz lesz útját állni.

A végkifejlet, sokalternatívás. Van közte boldogan vállalható megoldás, és hidegrázós egyaránt. De olyan nem lesz, ami nem fogja magán viselni az események terhét. Ezzel a történettel mindenki veszíteni fog. Kérdés, hogy mennyit? Itt már nem lehet tiszta lapot nyitni, legfeljebb csak lapozni.

Keserű és nehéz, már-már elviselhetetlenül nehéz az a teher, ami a migráns-áradattal Európára zúdult. Egyre kilátástalanabb a helyzet. Európa egyes országai telítetté váltak, ennek ellenére folyamatos, sőt élénkülő az utánpótlás. Fiatal férfiak erőszakos, agresszív tömege jelent meg ezekben a napokban a Dél-Balkánon. Kontinensünk szinte magatehetetlen állapotba került, belefulladhatunk a menekültáradatba.

Belegondolni is szörnyű abba, hogy Európa országai közül senki, de senki nem ura a helyzetnek. Ez esetben nem etikai kérdés, hanem átmeneti megoldást adó kényszer az országhatárokat védő kerítések építése. Tudomásul kell venni, hogy az egységes Európa helyett sajnos újra létre jön a kerítésekkel szabdalt öreg kontinens, ahol a nyitott, de ellenőrzött kapuk adhatják meg az esélyt a rend kultúrájának.

Mivel belátható időn belül nincs remény a teljes összefogásra, a nemzetállamoknak külön-külön saját maguknak kell megteremteniük védelmi rendszerüket. Ebben a sorban a kerítés még mindig jobb, mint a fegyver, ami az idő előre haladtával, a feszültség növekedésével így is könnyen eldördülhet.

Még augusztusban írt blogom címében tettem fel a kérdést: Hol a határ? Aztán így folytattam: „Nincs ma ennél aktuálisabb kérdés. Emberek százezrei keresik saját országhatárukat, hogy azt átlépve biztonságban (?) érezzék magukat. Határok sokaságán át vándorolnak az élhetetlen rosszból egy élhetőbb világ elérésének reményében. Van, aki az életéért fut, van, aki csak a jobb megélhetésért. Nem kerülhetjük meg a kérdést: Hol a határa a menekültek áradatának? Lesz-e határa? Ki akarja, ki tudja megállítani őket?”

Lassan november közepére érünk és nemhogy választ nem kaptunk ezekre a kérdésekre, de minden korábbinál élesebben hasít a levegőbe több százmillió európai ember kimondott, vagy kimondatlan, meg nem válaszolható kérdése: HOL A HATÁR?

Ugyanebben az augusztusi írásomban vetettem fel: „Mint alternatíva nem hagyható ki a mérlegelésnél, hogy a migránsok tömegei Trójai-falóként az iszlám európai szálláscsinálóivá válhatnak.” Azóta szakértők sokasága erősítette meg ezt a feltevést. A kaposvári egyházmegye püspöke Balás Béla egyenesen és nem minden alap nélkül európai kalifátust vizionál. Azok a migránsok, akik megérkeztek Nyugat-Európába, azoknak jelentős részéről bizonyosodott be már útközben, illetve a célba érkezés után, hogy nem erősségük a törvénytisztelet, és még kevésbé a szabálykövetés, már ami a befogadó ország törvényeit és szabályait illeti.

A tömegpszichozis kegyetlenül nehézzé teszi az asszimilációjukat. Nem kedvez ennek a folyamatnak a befogadó országok lakosságának fogyatkozó türelme és párolgó jóindulata sem. Ráadásul az ellentételezés nélküli követelőzések sora     srófolja a feszültséget. Semmi nem elég. Kevés és rossz minőségű az élelmiszer  amit kapnak, kényelmetlenek az ágyak, messze van a befogadó tábor a városközponttól, nincs internet-használati lehetőség….hallottuk a közelmúltban a Németországba érkezett menekültek erősödő kritikáját. Így minden jó szándék kevésnek fog bizonyulni. Semmi nem lesz elég.  Ezért mielőbb megélhetést biztosító munkát és nyelvtanulással együtt járó képzést kell a számukra biztosítani.

Felvetődik a kérdés, és adott a feladat: Megvannak-e, megteremthetők-e az eszközök, amelyekkel fenn lehet tartani a rendet? A humánum, a megértés csak addig működhet, amíg az érkezők nem veszélyeztetik a belső rendet, az adott ország működését. Már hallani kiutasítási szándékokról is.

A migránsok forgatókönyvében valószínűleg nincs bent a visszaút alternatívája. Illúzió azt gondolni, hogy hajlandóak lesznek tömegesen visszavonulni. Céljuk van azzal, hogy hívatlanul ebbe az irányba indultak el. Az invitáció a német kancellár asszony részéről jól jött nekik, szentesítette a szándékukat. Józan ésszel, látva az érintetteket és reakcióikat, nem tudok elképzelni eredményes, komoly konfliktustól mentes visszatoloncolási technikát. Nincs erő, amelyik ezt az agresszívvé váló tömeget irányíthatja. Vagy, ha megjelenik a hatalom részéről az erőszak, kiszámíthatatlan lesz a reakció. A visszakényszerített tömeget pedig - attól félve, hogy ott ragadnak - még kevésbé fogják befogadni a szomszédos országok. A erősödő két irányú mozgás kezelhetetlen káoszt fog eredményezni. Tessék csak belegondolni abba a szituációba, amikor és ahol a befelé jövő migráns áradat útvonala keresztezi majd a kitoloncoltak haladási irányát. Így Európa könnyen lángba borulhat.

Európának egyetlen esélye maradt a túlélésre: minden eszközzel el kell „zárni” az apadni nem akaró migráns forrást, és ezzel együtt megfellebbezhetetlenül tudatosítani kell a már itt lévőkben, hogy nincs más alternatívájuk, mint beilleszkedni, elfogadni és tiszteletben tartani a befogadó országok írott és íratlan törvényeit, szokásait. Kegyetlenül nehéz feladat, de csak ez a  járható út.

Óriási a teher. Erős lélek és nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy az elődeink által kiküzdött és a ma élő felnőtt nemzedék munkájával felépített élhető világunkat utódainknak megmentsük! Ha Európa minden részén, benne kis hazánkban is félre tesszük az önös érdekeket, ekkor, de csakis ekkor marad esélyünk elkerülni az igazán nagy bajt.

A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázott bennem, amikor szír menekültek ültek be az autónkba. Ekkor döbbentem rá, hogy nemcsak a hitünk tehet próbára bennünket, hanem a hitünket is próbára teszi az élet.  Fényképek is készültek erről az esténkről, amelyeket blogomban közreadok. Hogy is volt ez? Tartsunk rendet.

Péntek délelőtt váratlan hírt kaptunk, ezért este Hajnival a kanizsai kórházba mentünk beteglátogatóba. Hét órakor érkeztünk, és nyolc tájékán hagytuk el az intézményt. Gyékényes irányába vettük az utunkat. Még a város határa előtt megállítottak és eltereltek bennünket a rend szigorú őrei. Ott és akkor tudtuk meg, hogy megkerülve a kerítést, Horvátországon keresztül menekültek nagyobb csoportja érte el a magyar határt Gyékényes környékén. Másnap már arról is értesültünk, hogy mintegy kétezren lépték át azon a napon ott illegálisan a zöld határt, akik az esti sötétben hosszan elnyúlóan, kisebb-nagyobb csoportokban haladtak Nagykanizsa felé.

Ismertem a vidéket, így a sörgyár környékén egy mellékúton kerültük meg a várost, és a miklósfai szőlőhegyen keresztül érkeztünk vissza az útra, ahol már szabadon haladhattunk volna a vonuló menekültekkel szemben. De mi megálltunk az útkereszteződésben, és rácsodálkoztunk a sötétből felbukkanó, végeláthatatlan sorokban özönlő, Kanizsa irányába tartó tömegre. Szinte megmerevedtünk az autónk fénycsóvájába kerülő látványtól. Zömmel fiatal férfiak, néhány 10 év körüli fiúgyerek, és egy-két nő.

Különleges helyzetbe kerültünk. A kép, ami elénk tárult, megdöbbentő volt. Rendezni se lehetett volna különbül. Velünk szemben az út mentén vaskerítéssel védett fehér kőfeszület, amely előtt ismeretlenbe tartó, reménykedő iszlám menekültek vonultak. Nem tudtunk szabadulni a hatás alól. Hajni telefonjával olyan képet készített, amihez nem kell magyarázat. Hátizsákos férfiak között vonuló csadoros, iszlámhívő nő, háttérben a reflektorunkkal megvilágított feszülettel. Íme, a technikailag ugyan nem tökéletes, de mondanivalójával borzongató, lelket megérintő felvétel, s bennünk a kérdőjelek, a megválaszolatlanok: Mit hoz a jövő e két kultúra, e két vallás találkozásából?

Elmúlt 11 óra, amikor az emberáradattal szemben lassan haladva elindultunk hazafelé. Egyre nehezebben mozgó, néha önmagukat vonszoló békés emberek vonultak az éjszakában. A fejemben ott zakatoltak a gondolatok, amelyeket az elmúlt hetekben blogjaimban leírtam. Már nem az volt a fő kérdés számomra, hogy meddig tart ez a helyzet, és hol lesz a vége? Sokkal inkább azon tépelődtem, hogyan és hol lehetne valóban szabályozottá, ellenőrzötté, kezelhetővé tenni. Mert miközben egyetértek a kormányzati törekvéssel, ami ezt célozza, látom, hogy a határainkon a szomszédok és Európa segítsége nélkül ez megoldhatatlan.

Hogy is írtam? „A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázik Európa szerte, pedig a kettőt össze kellene kapcsolni, de legalább hangolni. Józan, érző ember nem mehet el az elesettek mellett úgy, hogy ne segítsen.” Ezt írtam hat nappal ezelőtt. Na, Pisti, most itt a lecke előtted, itt vonulnak az „elesettek” melletted. Mit teszel? A hited most próbára tesz téged. És ekkor Surd környékén nekünk már, nekik pedig még 10 kilométerre Kanizsától, velünk szemben 20-30 éves férfiak gyűrűjében három kisfiú botorkált.

 Nem titkolom, volt bennünk némi félelem, amikor megfordultunk, megálltunk mellettük és felajánlottuk segítségünket: Három embert elviszünk a nagykanizsai gyűjtőpontra, amiről nekik fogalmuk sem volt, hogy milyen messze van még. A megdöbbenés látható volt az arcukon. Meg némi öröm is. Senki nem tolakodott előre, engedték, hogy a gyerekek élhessenek a lehetőséggel.

Beültek mögénk a hátsó ülésre, és egész úton angolul hálálkodtak. Pillanatok alatt vágni lehetett a levegőt. Éreztük, hogy a tisztálkodásra nemigen volt alkalmuk az elmúlt napokban. De ez akkor ott egyáltalán nem zavart minket. Amikor odaadtuk nekik a nálunk lévő müzli szeleteket, már mosolyogtak, és kölcsönösen elkészültek az emlékképek még bent az autóban. Íme, a másik fotó.

Aztán megérkeztünk Nagykanizsára, ahol a város határában rendőrök sorfala várta a menekülteket, és a vasúti vágányon álló kivilágított szerelvényhez irányították őket. A velünk utazóktól  - jó utat és békés életet kívánva – elköszöntünk. Amikor ők kiszálltak az autóból, egy rendőr jött oda hozzánk. Illő udvariassággal megkérdezte, hogy honnan hozzuk őket. Amikor megmondtuk, megköszönte a segítségünket és további jó utat kívánt nekünk.

Tátva maradt a szánk. Hát ilyen is létezik? Hazafelé az forgott a fejemben, hogy van, amikor nemcsak a hitünk tesz próbára bennünket, hanem a hitünket is próbára teszi az élet. Hatalmas ajándékot kaptunk ezen az éjszakán.

Ma reggeltől a szerb határunk mentén megjelenhetnek és meg is jelennek a határsértők. Lánykori nevükön szír menekültek, becenevükön iraki és afgán bevándorlók, csúfnevükön potenciális iszlám terroristák. Valójában ugyanazok a fiatalok és idősek, férfiak és asszonyok, gyerekek és csecsemők, akik különböző okból ugyan, de elhagyva hazájukat nekiindultak a nagyvilágnak. Biztatták őket, lökték, hívták, sőt csábították is ezt a többszázezres, sőt milliós tömeget.

Hatalmas felelősség terheli a most már magyarázkodó, következetlen és megrémült németeket, élükön Merkel asszonnyal, mint ahogy a tisztes távolból kezét mosó USA-t is, amely ezt az egész helyzetet létrehozta beavatkozásaival, majd az érintettek cserbenhagyásával. A legmegdöbbentőbb hivatalos német nyilatkozat így hangzik: „Nem a migráns dönti el, hogy Európában hol akar élni!” Ráadásul az elmúlt 24 órában egymással versenyezve zárták a határokat az országok Európa közepén. Kérdés, hol maradnak az úton lévő menekültek nagyobb tömegei a megszigorított ellenőrzést követően. Lehet, hogy Ausztrián és Szerbián marad a legnagyobb teher?

Igaza van Orbán Viktornak, hogy rendet kell tenni, rendnek kell lenni, legalább minálunk. De lehet-e egy szétesett, lassan egymás ellen forduló, csak a saját érdeküket néző nemzetállamokból álló, recsegő-ropogó Unió részeként szigetként viselkedni? Különösen úgy, hogy az elmúlt hetekben bonyolítottuk azt, ami amúgy is nehezen volt kezelhető, hibát-hibára halmoztunk, és magunkra vontuk Európa haragját. Finoman szólva sem tettük vonzóvá magunkat. Kegyetlenül nehéz ez, már-már lehetetlen. Ráadásul megnehezítette a magyar emberek hozzáállását, hogy miközben segítünk vagy segíteni akarunk a rászorulókon, ezt annak tudatában kell tennünk, hogy Magyarország saját gondjai megoldásához egyre kevésbé  számíthat nemzetközi megértésre és szimpátiára.

A két héttel ezelőtt írt blogomban felvázoltak többsége sajnos beigazolódott. Annak azonban kifejezetten örültem, hogy néhány elemző mondatomat visszahallottam politikusok szájából, és az intézkedésekben is felleltem egyik-másik javaslatomat. Az sem baj, ha nem tőlem merítették. Elég, hogy tették. A szabályozatlan menekült áradatot azonban nem tudtuk sem mi, sem a szomszédjaink hatékonyan és kulturáltan kezelni. Országok egymásra, pártok a másikra, ellenzék a kormányra és vissza mutogatnak. Csak arról feledkeznek el, hogy mindenkinek megvan, meg lehet a szerepe.

Az ország biztonságának védelme mindent megelőz. A kormánynak az a dolga, hogy védje meg az országot, ha kell, hogy kezelhető állapotokat teremtsen és, hogy a menekültek ne akadályozhassák az ország működését. Ha ezt teszi, az nem embertelen,  ezért pedig nem érdemel bántást. Nekünk civileknek, és az egyházaknak ebben a helyzetben az a dolgunk, hogy együtt érezzünk, szeressük és segítsük a rászorulókat. Egyik a másikat erősítse és egymásra épüljenek a szegmensek.

Mától új időszámítás szerint éljük meg a menekültek hozzánk érkezését. Csak azt nem tudom, miért kellett ezzel eddig várni? Miért kellett velük erőszakoskodni, táborokba terelni, korlátozni továbbhaladásukat? Miért kellett Győrben leszállítani őket az Ausztriába tartó vonatról? Miért kellett Keleti pályaudvar és Bicske? Ne hivatkozzunk schengeni határok adta kötelezettségekre. Az élet írta felül azokat. Miközben mi ügyetlenül, csetlő-botló módon, de komolyan vettük az előírt határellenőrzést, Európa nemhogy mellénk állt volna, de még meg is köpködött érte bennünket.

Nem most találtam ki, két hete is azt írtam, hogy akik hozzánk bejöttek és tovább akartak menni, azokat minden herce-hurca nélkül el kellett volna látni élelemmel, odafigyeléssel, majd gyorsan autóbuszokra vagy különvonatokra ültetni őket, hogy minél előbb elérhessék az akkor még teljesen nyitott osztrák határt. Úgy, mint ahogy szeptember 14-én az „utolsó” napon tették az illetékesek. Akik menni akartak, azokkal nem kellett volna erőszakoskodni, csak azokkal foglalkozni alaposabban, akik nálunk akarnak letelepedni.

A jelenlegi – remélhetőleg ideiglenes - helyzet sem megnyugtató. Szerbia felől 175 km hosszan zárult a határ, és megjósolhatatlanok a reakciók. Továbbra is nyitott azonban a horvát-magyar és a szlovén-magyar határ. Bizonyosan ide fog áttevődni a „hadak útja”. Baranya, Somogy, Zala rövid időn belül érintett lesz. De fel kell készülni egy visszaáramlásra is. Nem kell hozzá rosszindulat, hogy feltételezzük, Németország és más országok is megszűrik a menekülteket. Azokat, akik nem kellenek nekik, visszaküldik. Merkel kijelentette: „Aki nem háborús országból érkezett, vissza kell mennie!” Kérdés, hogy hova és hogyan? Légi úton vagy szárazföldön? Érzékenyen érinthet bennünket.

Ennél is rosszabb „álmom” volt a minap. Már hűvös őszi, tél eleji idő volt, és Ukrajnából befogadásra, segítségre számítva újabb- és újabb, egyre növekvőbb számú menekülthullám érkezett hozzánk. Őszintén szólva jó volt felébrednem, és megnyugvást adott a felismerés, hogy csak álom volt az egész. Azóta sem tudok azonban attól a víziótól szabadulni. Mi lesz, ha az álom valósággá válik?

A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázik Európa-szerte, pedig a kettőt össze kellene kapcsolni, de legalábbis hangolni. Józan, érző ember nem mehet el az elesettek mellett úgy, hogy ne segítsen. Európa számára óriási humanitárius kihívás a menekültek befogadása és segítése. Ha akarjuk, ha nem, megváltozott általa az életünk. Lehet, sőt kell is hangot adni kételyeinknek, félelmeinknek, ha vannak, de ez nem eredményezhet hátat fordítást. De senki nem lehet felelőtlen, elővigyázatlan, amikor új helyzetekkel, kényszerű emberi kapcsolatokkal találkozik. Hihetetlen káosz és konfliktus van az emberek fejében. A fölszított félelem ellenérzéseket váltott ki, és minimum bezárta a szíveket. Az természetes, és mindenki számára elsődleges, hogy védje a saját hazáját, a saját családját. Kerülni kell azonban az idegengyűlöletre uszító populizmust, de az álságos jóságoskodást is. Egyik sem segíti, sőt kifejezetten gátolják a megoldás megtalálását.

Az európai emberek tömegeinek valós véleményét jól tükrözik azok a napokban lezajlott választások, ahol a menekültek védelmében zászlót bontó pártok kivétel nélkül mindenütt súlyos vereséget szenvedtek. Ez nem feltétlenül igazságos véleményalkotás, de mindenképpen szigorú népítélet. S hogy ez így alakult, arról éppúgy tehet a szervezett idegenellenes propaganda, mint az érkező menekültek minimális alkalmazkodó készségének hiánya is. És ott van egy másik kérdés, amiről még mindig nagyon óvatosan beszélünk. A terrorizmus veszélye nagyságrendekkel megnőtt Európában. Tény, hogy minden kontroll nélkül érkező menekültek növekvő biztonsági kockázatot jelentenek abban az országban, ahol tartózkodnak.

Kutya nehéz ma az országok vezetőinek, illetve valamennyi politikusnak a dolga. Egyszerre kell saját nemzetük létéért és biztonságáért küzdeni, az idegen, de rászoruló emberek sorsán emberségesen segíteni, és az ezen a kontinensen lévő sokaság életterét adó közös Európát megmenteni. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Nem tudnak olyat tenni, amiért tapsot kapnak. Vagy ha igen, az legyen gyanús a számukra! Tudom, illúzió, amit javasolok, de most valóban tegyék félre a pillanatnyi praktikus egyéni és pártérdekeiket! Egyetlen iránytűjük legyen, a jó lelkiismeretük! S ne feledjék a mondást: „A bölcs maga dönt, a többiek pedig a közvélemény alapján”.

Miután a menekültek és a bevándorlók utánpótlása kimeríthetetlen, a megoldás kulcsa nem Európában van. Véges a kontinensünk országainak teherbíró képessége. Az egyetlen tartós segítség az lenne, ha  a menekültek és bevándorlók hazájában normalizálódna a helyzet. Ezért kellene, hogy összefogjon a kulturált világ, és akkor nem kellene Európában halat osztani, viszont szükség lenne sok hálóra ott, ahonnan ez a sok százezer szerencsétlen elindult.

Most, hogy a blogomat írom, hosszasan csengettek. A kapuban középkorú ember állt. Illendően köszönt, bemutatkozott és elmondta, hogy epilepsziás. Korábban soha nem láttam. Egy orvosi receptet szorongatott a kezében. Nem pénzt kért, hanem arra kért, hogy váltsam ki, mert neki nincs rávaló. A gyógyszertárban tanácsolta valaki, hogy forduljon hozzám, én biztosan segítek. Mint már oly sokszor, most sem tudtam nemet mondani. Megbeszéltük mikor, és melyik patikában találkozunk.  Hiszem, hogy ezáltal a bántóan szögletes és szögesdrótokkal szétdarabolt világunk egy ici-picit kerekebbé tehető.

Egyesült_Államok, Európai_Unió, értékeink, Magyarország_kormánya, migráció, Oroszország, pártok, politika

Nincs ma ennél aktuálisabb kérdés. Emberek százezrei keresik saját országhatárukat, hogy azt átlépve biztonságban (?) érezzék  magukat. Határok sokaságán át vándorolnak az élhetetlen rosszból egy élhetőbb világ elérésének reményében. Van, aki az életéért fut, van, aki csak a jobb megélhetésért. Nem kerülhetjük meg a kérdést: Hol a határa a menekültek áradatának? Lesz-e határa? Ki akarja, ki tudja megállítani őket?

Mert a végtelenségig nem tarthat ez a legújabb kori népvándorlás. Sok szempontból határa van a befogadók képességeinek is. Akarat, szándék kérdése ez, vagy a lehetőségek által vezényelt kényszer szab határt? Van-e, lehet-e határa a türelemnek, az emberségnek? Hol húzódik az emberség, az emberiesség, a szolidaritás és a kőkemény kényszer-praktikusság határa? Kell-e, szabad-e ezeket szétválasztani, vagy az emberséges praktikusság a megoldás? És van-e határa az embertelenségnek, amely egymástól ezer kilométeres távolságokban kiváltója és haszonélvezője a szerencsétlenné vált emberi sorsoknak?

Nem tudok, és nem is akarok szabadulni e kérdések sokaságának súlya alól. Talán, ha kiírom magamból lezáratlan gondolataim sorának legalább egy részét, akkor kicsit könnyebb lesz. Legalábbis nekem. Talán azokhoz is eljut ezekből valamennyi, akik itt, a mi országunkban döntési helyzetben és kényszerben vannak. Ha így lesz, úgy hitem és szándékom szerint magam is a folyamatok jó irányú alakítójává válhatok.

Meglehetősen ellentmondásos a magyar politikai elit viselkedése. A pártok politikai haszonszerzési szándék által motivált véleményalkotása sokkoló az átlagember számára. Bonyolítják az amúgy is nehezen érthető helyzet reális megítélését. miközben nyugalomra és együttműködésre lenne szükség. Ha valamikor, akkor most össze kellene fogni. Aki politikai előnyszerzésre használja ezt a rendkívüli helyzetet, arra valóban ráillik a hazaáruló jelző.

A kormányzati törekvések, az ország rendjének megvédése, a migránsok ellenőrzött és szabályozott fogadása, az ezzel kapcsolatos jogszabályok élethez igazítása természetes és a nagy többség által elvárt, támogatott cselekvés. Talán még kevesebb és bátortalanabb is annál, mint amire, és amennyire szükség lenne. A kivitelezés módja és a kommunikáció bakugrásai azonban már kapkodást mutatnak. Verbálisan hangoskodó, de a gyakorlatban csetlő-botló, alacsony hatékonyságú a magyar kormányzati intézkedéssorozat.

Most látszik igazán, hogy milyen gyenge az ország önvédelmi képessége. Fegyver nélküli csapatok jöhetnek magyar földre akaratunk ellenére, ott és úgy, ahol és ahogy szándékukban áll. Semmit nem jelent számukra az épített ideiglenes műszaki határzár, a GYODA. El tudjuk azt képzelni, hogy Oroszország vagy az Egyesült Államok határát a hatóságok akarata ellenére tömegek (legyenek azok menekültek) átlépjék, vagy csak meg is közelítsék? Akkor is fel kell tenni ezt a kérdést, ha egyik említett ország határőrizeti gyakorlata sem feltétlenül követendő példa számunkra.

A saját tehetetlenségünk következményeiért az Európai Uniót okolni már-már gyermeteg próbálkozás. A nagyok ennek megfelelően is kezelnek bennünket. Eközben mi azoktól várnánk segítséget, akiket gyakran sértegetünk, lebecsülünk. Ne csodálkozzunk, ha most átnéznek a fejünk felett. Lassan mindenki lekiskorúsít bennünket, a migránsok, a tőlünk délre illetve keletre lévő országok, valamint a nyugat-európai államok, és a virágkorukat élő embercsempészek egyaránt. A szerepünket is túlértékeljük. Pikírt megjegyzésnek tűnhet, ha azt mondom, hogy még a térképet sem ismerjük. „Európa keleti végvárának” tartani magunkat, amikor mögöttünk, mellettünk még ott van Szerbia, Macedónia, Románia, Bulgária, Görögország, Törökország, enyhén szólva is badarság.

Részt kell vállalnunk a közös európai feladatokból, nemzetközi párbeszédet folytatva, összehangoltan, egyet akarva. Úgy segíteni az össz európai érdekeket, hogy közben óvjuk meg évezredes értékeinket. De ne várjunk Európára! Nekünk kell megvédenünk magunkat. Ne dugjuk a fejünket a homokba! Vegyük észre, hogy az idő előre múlásával fogy a menekültek iránt érzett lakossági szimpátia és erősödik a kimondott, vagy visszafogott ellenérzés. Ez egyaránt politikai és szakmai kihívás is. A feladatunk egyértelmű: Óvjuk meg országunkat az erőszaktól és az erőszakoskodóktól, de az együttműködésre kész menekülteket segítsük.

A rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket igényel. Mivel nem lehet és nem is kell távol tartani a menekülteket a határtól, ezért meggyőződésem, hogy számunkra a követendő forgatókönyv az lenne, ha a honvédség elkerülhetetlen bevetésével szigorúan szabályozottá, ellenőrzötté tennénk a migránsok beengedését, az itt tartózkodását. Ha már Európa nyugati, gazdagabbik fele várja, vagy legalábbis befogadja őket, a tovább haladásuk adminisztratív lassítása helyett biztosítanunk kellene a minél gyorsabb SZERVEZETT továbbszállításukat Ausztria irányába. Amíg azonban itt tartózkodnak, gondoskodni kell róluk, és fenntartani a rendet, a fegyelmet. Így nem jelennének meg tömegesen belső Magyarországi településeken, illetve a fővárosban. Az itt maradni szándékozók ellenőrzését követően az arra érdemeseknek adhatnánk menekülti státuszt, és csak őket kellene nyilvántartásba venni. Azt, aki nem akar tovább menni, és fennakad ezen a szűrőn, azzal nincs mit tenni, vissza kell toloncolni. A védelmet, a teljes déli határszakaszra ki kell terjeszteni, mert ha ez csak részlegesen történik meg, úgy a migráns áradat Horvátország felé veszi útját és a Dél-Dunántúlon lépik át az országhatárt.

Ha nem lesz kemény kézzel megteremtett rend ezen a területen, akkor a lázadások, a vonatdobálások, a lakossággal szembeni kisebb atrocitások csak a kezdetet jelenthetik. Magyar emberek vagyona, sőt élete kerülhet veszélybe. Ha ez bekövetkezik, ki lesz a felelős? Egy dolog az emberségesség, a humánum ideája, más dolog a kétségen kívüli kockázat. Mint alternatíva, nem hagyható ki a mérlegelésnél, hogy a migránsok tömegei Trójai-falóként az iszlám európai szálláscsinálóivá válhatnak. Óriási kihívás lesz ez a keresztény egyházak számára is. Ez adja az európai országok kormányainak közös felelősségét.  

A migrációs folyamat sok eleme homályos számomra. Főként az, hogy az országokból, ahonnan jönnek a menekültek, onnan miért engedik el őket? A szír, jordán, török, libanoni menekült táborokban hogyan tudnak háborítatlanul ténykedni az emberi nyomorúság vámszedői, akik szervezetten indítják útjukra a menekültek csoportjait? Hol vannak a nemzetközi szervezetek akiknek  ezt kezelni kellene? Nem lehet látni, de megjósolni sem ennek a folyamatnak a végét. Hatalmas a bizonytalanság. Feltehető a kérdés: Mi lesz, ha látva Nyugat-Európa fogadókészségét, újabb országokból indulnak el emberek tömegei egy jobb, biztonságosabb élet, vagy egyszerűen csak az életben maradás reményében?

Ugyanakkor Európának nem szabad azonos módon kezelnie a kontinensen belüli keletről – nyugatra irányuló gazdasági migrációt, az Ázsiából, Afrikából elinduló tömegek fogadásával. A humanitáriusság elsődlegessége mellett gazdasági, társadalmi oldalról nézve határozott különbséget kell tenni. És akkor még ott van Európa biztonsága. A migráns áradattal Európa nyitottá vált a szervezett terrorizmus számára. Ugye ezt nem akarjuk?

Boldog ember volt, aki sikerrel küzdött céljaiért, álmai megvalósulásáért. Csatákat vívott, mert meghaladta korát, amely nehezen értette meg őt. Képes volt finom árnyalatokkal a jövőbe látni. Kapocs volt, és most már marad is múlt, jelen, jövő között. Életének legfőbb üzenete lehet mindannyiunk számára, hogy a bennünk lévő erő képessé kell tegyen minket a rossz legyőzésére, és a jó győzelemre segítésére.

Minden, ami emberi, és minden, ami természetes, közeli volt hozzá. Semmit nem vetett meg jobban, mint a sablonokat, a közhelyeket, no meg a becstelenséget. Semmi sem lenne méltatlanabb hozzá, mint közhelyekkel búcsúzni tőle. Egyenes ember volt, aki tudta mit akar, és azt tűzön-vízen keresztül meg is valósította. Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után ebben a bájos, dél-somogyi kisvárosban. Tóth Tihamér nélkül Csurgó ma egészen más lenne. Életművének ujjlenyomata, mint valami billog, tapintható örök érték. Áldás volt munkáján, legyen áldás emlékén is!

Ha eltávozik közülünk egy családtag, egy jó barát, egy közeli ismerős, egy hozzánk közel álló ember, természetes, nehezen szabályozható emberi érzés a bánat. A szemünkből kicsorduló könny csak egy apró külső jele annak, hogy mi zajlik ilyenkor bensőnkben. Lelkemmel szinte hallom, ahogy most nekünk üzen : Ne szégyelljétek könnyeiteket, mert az ugyanúgy tisztán emberi, mint a mosoly! De ne azért sírjatok, ami már nincs, hanem  harcoljatok azért, ami még van! Ne a múltatokért sírjatok, a jelenlegi küzdelmeiteket vívjátok meg! Ne sírjatok a szenvedések miatt, küzdjetek a boldogságotokért. Mindezt úgy, ahogyan maga is tette.

Ő és munkatársai nevéhez fűződik a Nagyváthy János Szakmunkásképző és Szakközépiskola aranykora. Hihetetlen energiával, szakadatlanul épített, fejlesztett és küzdött. Eredményesen lobbizott iskolájáért és a városért. Jó társra találtunk egymásban. Mint a Megyei Tanács, majd a Közgyűlés elnöke, vezető munkatársaimmal közösen segíthettem, támogathattam elképzeléseinek a megvalósulását. Új, modern iskolaépület, kollégium, tornacsarnok, konyha, tanműhelyek, gépszerviz épült, korszerű gépeket vásároltak, új képzési formák indultak új tartalommal, benne a felnőttképzéssel. Csodájára járt a szakma az addig ismeretlen önfenntartó iskolatípus megteremtésének, és az ország másik végén is kalapot emeltek az eredményeit látva. Hab a tortán, hogy felépíttette a Dunántúl első iskolai fedett uszodáját. Csurgó és környéke számára új, nagyszerű lehetőség kereteit teremtette meg ezzel. 

Utolsó csepp véréig küzdő, eredményeire joggal büszke, sikeres vezető volt, aki magánemberként is vállalkozott. Irigyei is akadtak szép számmal. Zömmel olyanok, akik arra is képtelenek voltak, hogy életük során két téglát stabilan egymásra helyezzenek. Az ostoba gyanúsítgatások bár bántották, de túllépett rajtuk. Mintha csak neki és róla írta volt Amado: „Ki menekülhet el ezen a földön az irigyek elől? Minél nagyobb hírnévre tesz szert az ember, minél magasabb állást tölt be, annál könnyebben lövell rá az irigység mérge, és árasztják el az alávalóság hullámai, a rágalom óceánja. Nincs az a tisztán ragyogó hírnév, mely kikezdhetetlen, sem az a dicsőség, mégoly tündöklő is, mely érinthetetlen volna.” Az biztos, hogy életműve dacol korunk viharaival is. Elsőként kapta meg Csurgó városától a Pro Urbe díjat, és a megye egyik legfőbb elismerésének a „Somogy Polgáraiért” kitüntetésnek is a birtokosa

Teljes életet élt. Vidám, nótás kedvű, dolgozni és mulatni is tudó ember volt. Amikor Együd Árpád Csurgóról távozott, Tivadar feleségével együtt megalapította a nemzetközileg is híressé vált Csurgói Néptánc Együttest. Természetesen Ő is táncolt, hiszen képzett koreográfus is volt. Ebbéli tudását még főiskolásként a Pécsi Nemzeti Színház közönsége is megtapsolta. Zongorán és orgonán is szépen tudott játszani. Nyolc éven át kántorkodott a csurgói és a szentai templomokban. 1967-ben alapítója volt a csurgói vadásztársaságnak.

Igazi kikapcsolódást adó nagy szerelme volt a „Szőlőhegy”. Csak a saját vörösborát itta, amivel joggal büszkélkedett. Néhány éve egy szép őszi napon, szüret idején látogattam meg. Ritkán adódnak az életben olyan kegyelmi pillanatok, mint amiben akkor részesültem. Máig bennem él a poharazás közbeni beszélgetésünk.

Azonos módon láttuk, hogy kegyetlen világban élünk, ahol semmi sem szent. És azt is, hogy egy alkotó ember soha nem lehet gyáva, belső tűz nélküli. Merthogy dolgozni és szeretni csak szenvedéllyel érdemes. A nagy kihívás abban rejlik, hogy meg kell maradni önmagunknak egy olyan világban, amely minden erejével azon van, hogy a többiekhez hasonlóvá tegyen, vagy ha ez nem sikerül, akkor megszüntessen.

Utolsó néhány évét nehézzé tette küzdelme a gyilkos kórral. Tavaly ősszel családja tolókocsiban kivitte a szőlőbe. Végigtekintett a tájon. Szemében a búcsú csillant meg. Érezte, hogy utoljára látja a számára oly kedves természet színes csodáját. Hűséges társa, a máskor oly virgonc Frakk, a német vizsla megérezve a pillanat üzenetét. csendesen a lábához simult.

Múlt év karácsonyán még beszéltünk telefonon. Büszkesége már nem engedte, hogy a családtagokon kívül más is lássa elesettségét. Három hete még tudott örülni a teraszon zöldellő paprika és paradicsom palántáknak, merthogy azok nélkül számára nem létezett tavasz.  Neki itt a földi létben az utolsó tavasz volt ez, amely rövidesen virágra fakasztja kedvenc virágát, a jázmint.

Legyen lelkednek könnyű az út az örökkévalóságba, és tested nyugodjék békességben a csurgói földben. A Teremtő adott feladatot neked itt a földön, nem is keveset. Hisszük, hogy azoktól vár sokat az Úr, akikre sokat bízott. Ezért volt áldás a munkádon. Te nem szűkölködtél sem munkában, sem életörömben. Rászolgáltál a pihenésre, de azért légy a segítségünkre, mert maradt itt feladat még bőven.

Ég veled, Drága Barátunk!

Gyakran teszik fel a kérdést. Miért választottam az aktív, színes és sikeres politikusi pálya folytatásaként az ugyancsak aktív, színes - mára már nyugodtan leírhatom - sikeressé vált pálinkakészítést? Sorolhatnám az okokat, de most csak egyet említek. Talán a legfontosabbat, de mindenképpen a legaktuálisabbat. Olyat kaptam ajándékba tőle, amit a politikától soha, a TISZTASÁGOT. A jó pálinka ugyanis a legtisztább, legőszintébb ital. A politika azonban soha nem volt az, de talán most a legkevésbé.

A rendszeres hazai és nemzetközi megmérettetés, a versenyek szerves részei ennek a sok időt, türelmet, hozzáértést, alázatot igénylő, számomra azonban inkább játéknak, kísérletezésnek nevezhető tevékenységnek. Blogom hűséges olvasói már hallottak a háziversenyeimről, ahol az előző évi összes saját párlatom mellett, a korábbi évek időt állónak tűnő pálinkáit is bemutatom.

Értő bírálókat hívok ilyenkor, akikkel együtt válogatjuk, mustráljuk, elemezzük a felvonultatott mintákat. Ennek bejáratott időpontja február. Idén két alkalommal, összesen 14 ítész tisztelt meg az ország különböző részeiből azzal, hogy eljött hozzám. Nem túlzás azt mondani, hogy várják, örömmel jönnek és megtiszteltetésnek veszik a meghívást. Ez évben 83 párlatom került a „boncasztalra” a 2011-2014 évek terméseiből.  Az elhangzott véleményeket már idén hasznosítom, finomítva, alakítva, változtatva a párlatkészítési gyakorlatomat.

A visszatérő szakemberek egyértelmű véleménye szerint kialakult egy jól felismerhető, illatdomináns, sajátos stílusom. Az igazi kihívást az jelenti számomra, hogy minél többnél megtaláljam, megalkossam a vele harmonizáló ízvilágot. Ha ezt a kettőt egymásra találtatom, akkor jön létre a varázslat, ami lehet kis csoda, vagy akár nagy rácsodálkozás is. A kellően harmonikus, legjobb formában lévőket nevezem a különböző versenyekre. Az egyes megmérettetésekre nem ugyanazokat. Már csak azért sem, mert alkalmanként és tételenként legalább egy liter a nevezési mennyiség. Márpedig a barátaim és a családtagjaim szerint a versenyeknél van jobb hasznosítási forma is. Az, hogy melyik versenyre melyiket küldöm,  meglehetősen véletlenszerűen alakul. Az idei házi válogatók után 31 pálinkámat soroltam az elit csapatba. Őket viszem ország-világ hódítására.

Azt, hogy erős ez a csapat, az mutatja, hogy az év első, számunkra legjelentősebb párlatvetélkedésén a Destillatán rendesen odatettük magunkat. A Destillata 23 év óta a világ három legmagasabban jegyzett párlatversenyének egyike. Hagyományosan Ausztriában rendezik, amelyen elsősorban Európa legjobb párlatkészítői mérik össze termékeiket. Idén Eisenstadtban (Kismarton) zajlott a minősítés, és az Eszterházy kastély Haydn díszterme adott otthont a díjkiosztó gálának. Kilenc ország (Ausztria, Németország, Olaszország, Románia, Hollandia, Svájc, Szerbia, Argentína és Magyarország) összesen 162 párlatgyártója küldte el a hazai versenyeiken kiemelkedő minősítést szerzett, összesen 1456 mintáját.

Magyarország 25 pálinkakészítője, közel 200 termékével képviseltette magát. A többségében kereskedelmi főzde mellett néhány magánfőző is megmutathatta, hogy állják a versenyt. A magyarok közül legeredményesebben az Agárdi Pálinkafőzde szerepelt. Rajta kívül Champion minősítést csak a Gyenesei Pálinkárium és a Gyulai Pálinkafőzde kapott. 45 fokos fekete bodza pálinkám elnyerte „A 2015 év legszebb párlata” díjat.  Emellett még egy arany, két ezüst és hat bronz minősítést kaptak termékeim.

A pálinkabírálat szubjektív műfaj. Egy minősítés azt jelenti, hogy akkor, ott, annak a néhány embernek az a termék, abban a pillanatnyi állapotában mennyire ízlett. A nagyaranyra értékelt, 19 pontot kapott 45 fokos, 2012-es évjáratú fekete bodza pálinkám valóban kiemelkedő minőségű. Ez lett a legeredményesebb párlatom, erről dokumentumot kaptam, amire írva vagyon: „A 2015-ös év legszebb párlata”. Igazán büszke vagyok rá!

Pálinkakészítő munkám különleges elismerése, hogy a maximálisan adható 20-as átlagpontszámot kapta az erős (48 fok feletti) vadbodza párlatom. A minősítéshez arra volt szükség, hogy három, egymástól függetlenül értékelő bíráló mindegyike a legmagasabbra értékelje. Ilyen magas pontszámot a közel ezerötszáz párlat közül mindössze tíz mintának adott az értékelést végző 50 fős nemzetközi zsűri. Csak azért nem lett ez is champion, mert a strongok kategóriájában egy ugyancsak 20 pontos osztrák Vilmoskörtét előbbre helyeztek a bírálók. Az enyémek közül végül is ott ez volt a legjobb.

István fiammal együtt vettük át az elismeréseket. Négy év óta folyamatosan részt veszek a Destillatán. Ennek a megmérettetésnek különleges rangja van a párlatkészítők világában. Az itt elért eredményt fenntartás nélkül megsüvegelik a pálinkagyártók. A korábbi évek ezüst és bronzérmei után nem tagadom, hogy vágytam, de nem számítottam az aranyéremre. Az, hogy mindjárt kettő is sikeredik, és az egyik Champion lesz, arra álmomban sem számítottam. Végtelenül boldogok voltunk, és máris kíváncsian várjuk az ez évi gyümölcsöket. Mit lehet majd belőlük kihozni?

Eredményemnek meglehetősen nagy volt a híre, jelentős a reagálások mértéke. Számos médium foglalkozott azzal, hogy magánfőzőként betörtem a profi párlatkészítők nemzetközi élmezőnyébe. Aki használja a közösségi oldalakat, az tudja értékelni, hogy a saját Facebook-bejegyzésemet 14-en osztották meg, közel 900-an jelezték, hogy tetszik nekik, és több mint 300-an ezt le is írták kommentjeikben.   Köszönöm nekik a figyelmet és a bíztatást. Erőt adódóan jól esett.

A következő megmérettetés a hagyományos Gyulai Pálinka és Párlat Világkupa, amelynek az eredményhirdetése április 18-án lesz a várudvaron felállított színpadon. Ott húsz pálinkám kerül megítélésre. Köztük vannak titkos favoritjaim is, de előre nem árulom el ezeket, mert a többi megsértődik. Egyébként is minden alkalommal nekem is okoznak kellemes meglepetést.

Ebben a romlott világban kell, hogy legyenek stabil, megbízható pontok! Miért ne lehetne többek között az egy őszinte, tiszta Hungaricum, a jó pálinka. Különös üzenete van ennek ma Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Manapság az egyik legnagyobb embert próbáló kihívás bele oltani a gyümölcsöző jót a vad alanyba, esélyt adva ezzel egy várva-várt változásnak

Ellenzéki győzelmet hozó választási végjáték zajlott a közeli Veszprémben. Fekete komédiát mutatott be a Csiky pénteken este. Az nap délelőtt pedig szomorú „játék” zajlott a somogyi megyeházán. Szívfájdító, elkeserítő, letaglózó érzés volt ott ülni a szebb napokat látott megyei önkormányzat soros ülésén. Az ősi épület, homlokzatán fennen hirdeti: KÖZJÓNAK. Ami viszont ott bent megesett, arra a „közjócskának” is túlzó jelző.

Pedig nem történt semmi rendkívüli. Ez alkalommal a politikai ellenfelek is szelídebbek voltak a megszokottnál, betartották az írott és az íratlan viselkedési szabályokat. Az aktuális hatalom nem élt vissza helyzetével, és az ellenzék sem nagyította fel, torzította el a lehangoló tényeket. E nélkül is jól látszott a közgyűlés fideszes többségének a szemében a meglepődöttség, a szembesülés okozta döbbenet. Amit mondtak, abban nyoma sem volt a korábban megismert meggyőződésüknek. A mondanivalójuk, reagálásaik, tartalma és a közlés beletörődő hangszíne elszakadt egymástól.

Érezni lehetett mi játszódik le bennük. Őszintén sajnáltam, hogy jobb sorsra érdemes emberek ide jutottak, ide juttatták magukat. Leginkább azonban a megyét, a megyei közgyűlést, azt a több mint háromszázezer somogyi embert sajnáltam és sajnálom, akinek a feje felett kilyukadt a tető. Alatta pedig kiüresedett, funkció nélkülivé vált az épület, ahol most szomorú játékot mutattak be a többre hivatott nagyérdeműnek.

A 2015. évi költségvetés előterjesztése, megvitatása és a többség általi (tizenhatból 9 igennel) elfogadása történt meg. Csak a szigorú tényekre hagyatkozom, amikor sötét árnyalatú, vagy fakó színeivel ide vázolom a képet. Bő fél évtized alatt eltűnt szinte minden, pénz, paripa, fegyver. Hol van már a több mint ötezer embernek munkát adó, közel ötven, megyei tulajdonban lévő intézmény és az értékes ingatlanok. Ezekből egyetlen maradt a miénk, itt élőké, a megyeháza.

A költségvetés mindössze 477 millió forint. Nem olyan régen még 23-24 milliárddal gazdálkodott a megyei testület, ami a jelenleginek ötvenszerese volt. A feladatokról, a hatáskörökről mindent elmond, hogy az apparátus és a testület működtetése a teljes költségvetés háromnegyed részét, 75 százalékát teszi ki 

Beszédes, hogy ebben az évben a legfontosabb teendő a Kaposvári Vígasságok Tere beruházásának befejezése és működtetése. Közben Somogy széleskörű nemzetközi kapcsolataira egyetlen fillér sincs tervezve. A megye nagy számú civil szervezetére, a sportra és a kultúrára összesen 2, azaz kettőmillió forint jut (ha jut) céltartalék formájában, amiről az elnök dönthet 

Már-már komédiába illő tétel az általános tartalék, amit korábban, 5% körüli mértékben kötelező volt betervezni. Ma nincs ilyen elvárás, s ez meg is látszik. 22-23 millió forint lenne a kívánatos, helyette mindössze ötvened része, félmillió forint szerepel általános tartalékként. Ami a legmegdöbbentőbb, ennek az összegnek a felhasználási célja. Szó szerint idézem a rendeletet: „előre nem látható kiadásokra, elmaradt bevételekre”. Ez már a vaskos tréfák kategóriája. Tessék csak bele gondolni, mire elég ma 500 ezer forint?

Fájdalmas látni és érezni a zsugorodást. A legelkeserítőbb, hogy a törvényalkotók úgy játszanak az önkormányzatokkal, a vidékkel, a megyékkel, mint macska az egérrel. Tisztes társadalmi vitával, települési, térségi fejlesztési kívánságlisták összegyűjtésével tavaly elkészítettük, és elfogadtuk Somogy fejlesztési koncepcióját. Az ígéret szerint ennek megvalósításához rendelt források jelentős részének elosztása a Megyei Közgyűlés feladata. Ami, ha lenne ilyen, akkor meg kellene jelennie az éves költségvetésben. De az ezt szabályozó törvénynek sincs, se híre, se hamva, pedig 2015 már a fejlesztési ciklus első éve. Koncepció van, pénz nincs.

Rossz álmom volt a közgyűlést követő éjjelen. Csavarni lehetett volna az izzadságot a pizsamámból, ha abban aludnék. Azt álmodtam, hogy a Megyei Közgyűlés később sem dönthet majd a pályázati pénzek számottevő részének felosztásáról, legfeljebb véleményezheti azokat. Azután majd valahol ott fenn, 200 km. távolságban, pártpolitikai motiváltságú döntést hoznak. Hogy teljes legyen a zavar, azzal színlelhetnek helyi döntést, hogy átadják aláírásra a listát a megyei közgyűlés elnökének, akinek a kezét már most is szigorúan fogják.

Kiizzadtam ettől az álomtól, aztán meg kirázott a hideg. De jó lenne, ha ez valóban csak egy rossz álom maradna! De jó lenne, ha ezt a víziómat az élet meghazudtolná! De jó lenne, ha ez a szomorújáték a Csiky színpadán zajlana! Ez esetben a döbbenet helyett, akár tapsot is kaphatna a produkció.

Tizenkilenc hét, egészen pontosan 133 napnyi hallgatás után ültem le újra blogot írni. Böjtöt tartottam. A leírt szavak böjtjét. Büszke vagyok, hogy amit fogadtam, megtartottam. Nehéz volt megállni, hogy ne szólaljak meg. A vad világ történései újra- és újra megkísértettek. Volt véleményem, hogyne lett volna, de összeszorítottam a fogamat és nem vettem a kezembe „tollat”. Ennyi idő kellett a lecsendesedéshez, ennyi ideig tartott a tisztító kúra.

 Nem, távolról sem arról van szó, hogy a jövőben száműzném a véleménynyilvánítást, a politika és a közélet visszásságainak felemlegetését. Ha így tennék, az már nem én lennék. Valaki, vagy valakik helyett a jövőben sokkal inkább arra a valamire figyelek majd, ami másokat is, sokakat bánt, és amin változtatni kellene ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Természetesen szeretném, ha az élet napos oldaláról leírt gondolataim lennének a meghatározóak, amiben méltó helyet szánok a jövőben is a pálinka készítés örömeinek.

 Arra, hogy ez a „szóböjt” mennyire volt tudatos, előre elhatározott, álljon itt bizonyítékként a legutóbbi, szeptember 8-i blogomban leírtak. Akkor az önkormányzati választási kampány kezdetén többek között így fogalmaztam: 

„Illúzió volna azt gondolni, hogy a csatában hatékony fegyver lehet a szeretet, de legalábbis az elfogadás. Vagy mégis? Ki kellene próbálni! Óra indul. Próbára teszem saját magamat. Képes leszek erre? … Lehet csatlakozni! Öt hét a világ, mármint a kampány. De utána sem kellene abbahagyni. Hátha több eredményt hoz ez, mint a folyamatos csete-paté.”

 Szívesen emlékezem vissza arra az öt hétre. Nem mentem, nem mentünk bele semmilyen alantas ütés-váltásba. A Somogyért Egyesületet és engem sem támadott senki. Tettük a dolgunkat. Sokan segítettek, sokan támogattak bennünket. Végérvényesen bebizonyosodott, hogy valós, tartós és maradandó értéket képviselünk Somogyban. Több mint 14 ezren szavaztak az Egyesületünk listájára. A „versenyben” induló nyolc jelölő szervezet (párt) vetélkedésében a harmadikak lettünk.

Húsz év alatt hatodszor mérettünk meg, és most is mint ahogyan korábban  mindig, dobogós helyen végeztünk. Országos összehasonlításban is megsüvegelendő a mostani produktum, hiszen a 19 megyében, velünk együtt összesen csak három civil szervezet tudott mandátumot szerezni. Vas és Szabolcs megyében egyet-egyet, mi pedig kettőt.

 Köszönöm ezt nemcsak a listánkon élen álló Kövér Pistinek, Stikel Jánosnak, Schaffer Karcsinak és Zana Pistának, hanem mindenkinek, azoknak a sokaknak, akik bármilyen formában is részesei voltak a sikernek. Én magam a nyolcadik ciklust kezdtem Somogy vezető testületében, amelyiknek 28 év óta folyamatosan tagja vagyok, és ebből 17 évig választott elnöke voltam.

 Kövér Pistivel együtt a politika közepén lévő nagy többséget, a boldogabb világot váró vidéket képviseljük abban a testületben, amelyet a többi 18 megyéhez hasonlóan kormánypárti többség vezet. Az azonban somogyi sajátosság, hogy itt volt az országban a legmagasabb a mandátumot szerzett civil szervezet (Somogyért Egyesület) támogatottsága, és itt volt az országban a legalacsonyabb a győztes szervezet (FIDESZ) támogatottsága.

 Az elmúlt 19 hét magánéleti történéseire is szívesen emlékezem vissza. Hála Istennek, nem volt csendes. Annál inkább színes és mozgalmas. Köszönöm a kérdést, valamennyien - legalábbis úgy tudjuk - jól vagyunk. Amikor csak lehet, keressük és szervezzük az együttlétet a gyerekekkel, a párjaikkal és az unokákkal. Az ünnepeken túl, legutóbb karácsony után, (benne a szilveszterrel) egy hetet közösen síeltünk, örömködtünk, és együtt köszöntöttük az új évet.  Már tervezzük a közös nyári programokat. Csodával határos módon sikerült találni a naptárban júniusban olyan időszakot, amikor valamennyien, mind a tizenketten együtt lehetünk egy izgalmasnak ígérkező tíz napos közös kalandon. Már beírtuk a határidő naplóinkba a hagyományos szegedi színházi programunk időpontját is.

 Apropó, határidőnapló. A közelmúltan azzal kerestek meg a rendszerváltás kaposvári, somogyi időszakát feldolgozók, hogy visszaemlékezésemmel, illetve meglévő dokumentumaimmal járuljak hozzá a készülő anyaghoz. Miután vállaltam, elkezdtem emlékezetemben és a tárgyi emlékeim között kutatni. Szépen gyűlik mindkét „csomag”. A legnagyobb örömöt azonban az okozta, hogy nemcsak eltettem, de 1985-ig visszamenőleg meg is találtam valamennyi „határidős” naptáramat a bejegyzésekkel együtt. Remek, jó kiindulási pont és kapaszkodó lesz.

 Ne hagyjuk ki a pálinkakészítést sem. A rendszeres sport és a nagyszerű színházi élmények mellett fontos része testi-lelki karbantartásomnak ez a tevékenység. Többen kérdezték már, hogy szeretem-e a pálinkát, és mennyit fogyasztok belőle. Az már csak természetes, hogy szeretem a jó pálinkát. Fogyasztani, kóstolni azonban csak baráti társasággal szoktam. Bármennyire hihetetlen, de miközben szinte minden nap foglalkozom a jobbnál- jobb pálinkáimmal, hetek telnek el úgy, hogy meg sem kóstolom, csak szagolgatom őket. Nekem az illatukkal is szinte mindent elárulnak.

 Manapság sok szó esik  a pálinkával kapcsolatos új jogszabályról, ami mint oly sok minden, felemásra sikeredett. Bevezették a bérfőzés jövedéki adóját, amivel közel háromszorosára nőtt a főzetők költsége. Nekünk, magánfőzőknek pedig be kell jelenteni a tevékenységet az önkormányzatnál (amit időben meg is tettem), és év végén összesen 1.000, azaz egyezer forintot kell adó gyanánt befizetni. Hát mit mondjak, elgondolkodtam rajta, hogy kérjek-e majd részletfizetési kedvezményt. A magánfőzők számára a valós új korlátot az jelent, hogy évente 86 liter 50 %-os pálinkánál többet akkor sem főzhetünk, ha mint eddig, a többlet után megfizetnénk a jövedéki adót.  

 Ennek egyenes következménye lesz, hogy jelentősen lecsökken majd a bérfőzetés. A vártnál lényegesen kevesebb lesz az állami bevétel. A fekete magánfőzés viszont ugrásszerűen megnő. Nem az ezer forint miatt, hanem az önkormányzati regisztrációs kötelezettségtől félnek az otthon barkácsolók. A nagy többség számára ugyanis gyanús minden ami új állami, önkormányzati regisztrációval, nyilvántartással jár. Ez sem erősíti tovább a bizalmat!

Nincsenek kétségeim. Az önkormányzati választás sem lesz mentes övön aluli ütésektől. A kampányok természetrajza már csak ilyen. Illúzió volna azt gondolni, hogy a csatában hatékony fegyver lehet a szeretet, de legalábbis az elfogadás. Vagy mégis? Ki kellene próbálni!

Óra indul! Próbára teszem saját magamat. Képes leszek erre? Ha kővel dobnak meg, tudok-e kenyérrel válaszolni? Kell-e a másikkal csatázni? Nem lenne elég kinek-kinek, pártoknak és politikusoknak csak saját magukkal és a választóik sorsával, érdekeivel törődni? Kérdések sokasága. Adjunk ezekre pozitív választ! Lehet csatlakozni! Öt hét a világ, mármint a kampány. De utána sem kellene abbahagyni. Hátha több eredményt hoz ez, mint a folyamatos csetepaté.

Van-e, létezik-e szeretet a politikában? Miként értelmezhető ezen a pályán a szeretni és szeretve lenni ideája? Bármennyire meglepő, a válaszom nem az elutasítás. Csak itt másként hívják. Ha már az egymás megsemmisítésére törekvő ellenségek helyett egymás legyőzését célul tűző ellenfelek állnának egymással szemben, akkor már optimisták lehetnénk. Ha már a legyőzés helyett a meggyőzés válik céllá, az már több mint bíztató. Ha ehhez a megértés, az elfogadás párosul, az már maga a Kánaán. Az összefogás, a közös megoldáskeresés pedig az élhető élet lehetőségét hozhatja el.

Úgy tűnik, ennek a lehetőségnek ma minden ellentmondani látszik. Miközben a nagy többség erre vágyik, néhány hagymázos álomban élő, hataloméhes ember átprogramozza az agyakat. Hogy azután egymás torkának ugorjanak ismerősök, barátok, munkatársak, sőt rokonok, családtagok is. Nem véletlen, hogy a születetten politikai „pacifista” civil szervezetek közül egyre többen kedvüket vesztve maradnak távol a valójában nekik kitalált önkormányzati választásoktól. Mi a Somogyért Egyesülettel nem tartozunk a távolmaradók közé. Folytatjuk Somogyért. Elsőként adtuk le a megyei listánkat és a hozzá szükséges ajánlás háromszorosát.

A pártok a hatalmat keresve és birtokolva akarják boldoggá tenni elsősorban saját magukat, majd jobb esetben a bennük bizakodókat. A civil szervezetek pedig hatalom nélkül, saját boldogságukat keresve jönnek létre, hogy aztán tevékenységükkel mások életét is boldogabbá tegyék. De ehhez nekik szárnyakra, és térre van szükségük. Ha ebben szabályozzák, terelik, korlátozzák őket, nincs kedvük a repülésre. Egy francia költő írta, hogy a kicsiny pillangó felreppenéséhez szükség van az egész hatalmas égboltra.

Minden szeretetnek és boldogságnak az igazság az alapja. S mivel hazug világban, álarcot viselők közt élünk, kutya nehéz rátalálni a pozitív érzésekre, hangulatokra. Amennyiben ez mégis sikerül, akkor bizony meg kell becsülni és őrizni azt. Az egyetlen esély, ha ki-ki megteremti a saját boldogságának szűk territóriumát, majd szépen lassan, óvatosan, kellő tapintattal összenyitjuk ezeket a kis magánbirodalmakat. Sok ember boldog lenne, ha életében legalább egyszer jól lakhatna az igazsággal. Ehhez azonban át kellene formálódnia a politikának és a politikusoknak.

Értem is, meg nem is, amikor az ellenzék mindenre tüzel, ami kormányoldalról érkezik, vagy amikor a kormánypárt válogatás nélkül nehéztüzérséggel lő a hatalom magaslatáról sasra és verébre egyaránt. Ugyanígy vagyok azzal is, amikor a szélsőjobbra kényszerített és ott tartott Jobbikot támadják. Mert miről is van szó? A politikai palettán ott volt szabad hely, így azt a szerepkört „kellett” elvállalnia. Időközben kikiáltották a politika rosszfiújának. Ennek aztán szépen, egyre jobb hatásfokkal meg is felel.

Jól jön ez most a Fidesznek, mert hozzájuk viszonyítva magát középre tolhatja. Ezzel a saját sírját ássa. Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy a jelenlegi hatalmat csak jobbról lehet leváltani. A mai baloldal ehhez erőtlennek tűnik. A Jobbik igazi arcát pedig csak hatalomra kerülése után lehetne megismerni. Ki tudja, mi van a „rosszfiú” álarc mögött?

E kissé lehangoló gondolatsor felemelő zárásaként idézem Ferenc pápát, aki a minap emígy üzent a világnak. „A jó politika magas rendű hivatás, a szeretet egyik legértékesebb formája, mert a közjót szolgálja. Kérem az Urat, hogy ajándékozzon nekünk több olyan politikust, akik valóban szívükön viselik a társadalmat, a népet, a szegények életét.”

Ha Ő így, akkor én miért ne lehetnék optimista?!

Akarom mondani, a kampány. Hivatalosan csak holnap, 23-án veszi kezdetét. Mit sem zavarja ez a kormánypártok budapesti polgármester jelöltjeit, akik a hirdetőoszlopok méretes plakátjairól már nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án ott kacsintgattak a nagyérdeműre. Talán, mert törvényen felülállónak tekintik magukat. Minden bizonnyal bíztatást kaptak. Nem hiszem, hogy egyéni akciókról lenne szó. Mi lesz itt később?

Mert, hogy október 12-ig 51 nap áll rendelkezésre a választópolgárok győzködésére. Kevés idő arra, hogy a pártok és jelöltjeik jelentőset javítsanak a fényképükön, de bőven elég a másik fél, az ellenfél mocskolására. És ezzel mindegyik oldal egyetért. No nem azzal, hogy ő a sármester, hanem azzal, hogy őt bizony minden alap nélkül bántja, gyalázza az a fránya „ellenség”. Mert bizony ellenségként tekintenek egymásra.

Mi más motiválná az irányított médiák nagy részét abban, hogy a baloldal budapesti főpolgármester jelölt jelöltjéről (nem botlás), már most hetet-havat összehordjanak. Ha igaz, ha nem, le kell járatni mielőtt ráhangolódnak az emberek. Orvosról van szó, aki segítésre, gyógyításra tette esküjét és életét. Most sem tesz mást. Segíteni akar a beteg társadalom testének egy szegletében, ami ez esetben az ország szíve. „Szülei”, a jelöltségét létrehozó pártok annyit szerencsétlenkedtek az előkészítés során, hogy az már fájdalmas volt. Látszott, hogy nem gyönyörben fogant, sokkal inkább kínkeserves kínlódásban.

Szűkebb hazánk, Somogyország is készül. Polgármestereket, települési és megyei képviselőket választunk. A többivel most ne bonyolítsuk a képet. Szóval, október 12-én választunk, de előtte hétfőtől kezdve ajánló ívekre adatokat és aláírásokat gyűjtünk. Merthogy most nem ajánlószelvényeket kaptak a választópolgárok ( amiből korábban csak egy volt), hanem elég tollat ragadniuk. Akár minden hozzájuk bekopogtatónak aláírhatnak. Sokkal egyszerűbb ez így. Nem lehet gond egyetlen jelölő szervezet, vagy jelölt számára sem két hét alatt a szükséges ajánlás összegyűjtése. Lesz is belőlük bőséggel.

Ráadásul az elvárt aláírások száma csekély. Néhol már-már komolytalanná, kabarétréfába illővé teszi a törvény a jelölt-állítás feltételét. Gondoljunk csak bele! Somogyban kilenc olyan település van, ahol a polgármester, vagy a helyi képviselő jelöléséhez mindössze egyetlen támogató aláírásra van szükség. Mivel semmi nem tiltja, ezért bárki jelölheti önmagát. Ez önmagában is elégséges ahhoz, hogy a szavazólapra kerüljön. Ezeken a helyeken akár a falu minden felnőtt lakója elindulhat polgármester jelöltnek, vagy képviselő jelöltnek. Abba már nem is merek belegondolni, hogy mi lenne, ha ezután természetesen mindenki magára szavazna.

Sajnos, vagy szerencsére ennél több, mosolyra fakasztó része nincs az önkormányzati választás előkészületeinek. Komoly dolog ez, kérem! Az eredmény 5 évre eldönti egy-egy település, illetve a megye sorsát. A testközelben lévő polgármester, megyei elnök, és a helyi képviselők emberi, vezetői képességei, tulajdonságai meghatározzák a települések lakóinak életkörülményeit, hangulatát. És az sem baj, ha a testületek tagjai képesek lesznek együtt gondolkodni, együtt munkálkodni az ott élők, az őket megválasztó közösség érdekében. Sajnos ez az álmok kategóriájába tartozik. De miért ne lehetne álmodni?! A kampány hangulata, hangvétele alapozza meg, vagy teszi lehetetlenné a későbbi összhangot. Jól gondoljuk meg a következő ötven napban, hogy mikor mit mondunk, és mit cselekszünk!

Nálunk, a Somogyért Egyesületnél is (néhány személyi kérdés kivételével) megszülettek a legfontosabb döntések. Ezekről már írtam korábbi blogomban. A legfontosabb, hogy indulunk a választáson, és önálló listát állítunk. Mint korábban mindig, most is (Kaposváron kívül) minden településen lehet majd ránk szavazni. Somogyban újra Somogyért!  Hétfőtől több mint száz Somogyértes gyűjti a megye különböző részein az aláírásokat, hogy a kellő számú ajánlás leadása után megjelölhessük a listánkon szereplő neveket is.

A tévedések és félreértések elkerülése érdekében írom le, hogy a megyeszékhelyen a Kaposvári Somogyért Egyesület nem vesz részt a választáson. Nem állít jelölteket, és külön nem támogat egyetlen pártot sem. A kaposvári egyesület elnöke, Karsai Ria az egyik egyéni választókerületben felvállalta az LMP jelöltségét, amit magánemberként megtehet. Személy szerint Őt támogatja ebben (nem jelöli) a Kaposvári Somogyért Egyesület.

Ha arra vagy kíváncsi kedves olvasóm, hogy magánemberként hogy érzem magam, akkor nem rutin válaszként mondom, hogy köszönöm, nagyon jól. Számos szép és emlékezetes, közös családi programon túl, testben és lélekben feltöltődve fogom össze a Somogyért Egyesület önkormányzati választási előkészületeit és kampányát. Időm nagy részét most ez köti le.

Kicsit megsínyli ezt a pálinkakészítés. Annyira azért nem, hogy kimaradt volna régi vágyam, a sompárlat indítása. Ez évben végre jó termés volt. Így néhány nappal ezelőtt közel két mázsa, apró, sötétpiros, fanyar gyümölcsöt szüreteltünk. Szedés, kézi válogatás, magozás, cefrézés. Két napig tartott a művelet. Megkínlódtunk vele, de már ott dolgozik az erjesztő hordókban. Egy újabb csoda készülődik, ha közben nem rontom el. Sompálinkát Somogyban. Hol, ha nem itt? A Somogyért Egyesület is most készül – gondozással, ápolással együtt járó –  védnökséget vállalni a niklai Berzsenyi–kúria kertjében lévő, és még Dani gazda által ültetett öreg somfák felett. Somogyban továbbra is Somogyért!

Ezért a címért kaphatnék akár hideget, akár meleget. Blogomat végig olvasva azonban minden bizonnyal érthető lesz, miért nevezem nevén azt, ami az. Miközben igazán jól érzem magam a bőrömben, hetek óta egy eset jár a fejemben. Nem hagy nyugodni. Jó lenne rátalálni és másokat is rádöbbenteni az igazságra. Sejtem, hogy e vágyam teljesülése ez esetben illúzió marad. Pedig pont az igazság az, ami szabaddá tehet, a szabadság pedig igazzá, vagyis emberré. Nem vagyok egyedül ezzel a törekvéssel. Ráadásul tudom, hogy ez az egyetlen érdemes, járható út. Nézzük, miről is van szó!

Akár egy abszurd dráma témája is lehetne. Nem csodálkoznék, ha valaki előbb-utóbb feldolgozná. A dramaturgiát Géza (nevezzük így) és az Élet nevű társszerző közösen írták.A bemutatót azonban csak Élet élte meg. De ezt Géza is tudta. Erre készült. Különlegeset, maradandót „alkotott”. Olyat, hogy ne tudja kivonni magát a hatása alól senki, aki csak hall róla. Aki pedig látja, abba mélyen bele is ivódjon. 

Géza alacsony termetű, rekedtes hangú tanárember volt. A megszállottabb fajtából való humán szakos, olvasott, művelt, a dolgok mélyére látó, szókimondó, forradalmár lelkületű. Finoman szólva sem volt konfliktuskerülő. Úgy húsz évvel ezelőtt, negyvenes éveinek elején elhagyta a pályát. Egyedül élt. Újságot árult. Abban az időben az új alternatív megyei lapot, a „Somogyország” frissen megjelenő példányait hordta a hóna alatt. Ebből tartotta el magát. Közben sok emberrel találkozott, sokakkal osztotta meg a világról alkotott, nem túl hízelgő véleményét. Nem volt megkeseredett, de vívta napi csatáját a hatóságokkal, a szolgáltatókkal és mindenféle politikusokkal

A pénz, amiből neki ritka fillérek jutottak, csak annyira érdekelte, hogy legyen mit ennie. Sokkal büszkébb volt annál, mintsem, hogy kérjen. Aztán feladta tartását. Rákényszerült mások segítségére. Megválogatta, hogy kihez forduljon. Úgy kerekítette a szót, hogy megtiszteltetésnek vette, aki adhatott neki, legyen az kölcsön, vagy vissza nem várt apanázs. A kölcsönt adók is tudták, ezt az összeget végleges kiadásként könyvelhetik el.

Hozzánk is gyakran becsengetett. Ritkán segítséget kérni, többnyire csak a beszélgetés kedvéért. Ilyenkor behívtam. Leültünk a teraszon, kávét kért és miközben kortyolgatta, mondta, ami kifért a csövön. Én meg hallgattam. Ez volt a vissza-visszatérő munkamegosztás. Hálás volt, ha valaki figyelt rá.

Finoman cizellált lelkületére jellemző, hogy néhány éve, újév reggelén, amikor kinyitottam családi házunk utcai ablakainak spalettáit, a járda melletti füves területen, két platánfa között a frissen esett hóba lábbal kitaposott, ember-nagyságú betűkkel íródott: BUÉK. Ő követte el. Mivel nem állt be a boldog új évet kívánó, markukat tartó hajléktalanok, és a sose látott kukások sorába, ez csak napokkal később derült ki.

Műveltségét jellemzi, hogy a megyei napilap kvíz-játékain rendre részt vett, és hibátlan válaszaival gyakran nyert is. A város-ismereti kérdéseket percek alatt oldotta meg, és nem rejtette véka alá ebbéli büszkeségét. Az utcán, és a könyvtárban élt. Figyelt, és olvasott. Tél időben, amíg a könyvtárban ült, nem kellett otthon dideregnie és a korai sötétedésben, világítás híján még feketébbnek látnia a világot. Éppen elég sötét volt a számára  amúgy is. Emígy meg vívta kilátástalan csatáját az érzéketlenekkel, a nagyot-hallókkal, a feledékenyekkel, a gőgösökkel, a hatóságokkal, a szolgáltatókkal, a szomszédokkal, a távoli rokonokkal, szóval majdnem az egész világgal 

Tavasz végén eltűnt. Nem tudom, feltűnt-e valakinek is? Feltűnt-e, hogy valaki hiányzik a táncból? Géza tett róla, hogy maradandót „alkosson”, hogy nehezen megoldható feladatot, kihívást hagyjon maga után. Merthogy Géza elment. Csendben, egy időre még feltűnés nélkül. Aztán „robbant” a bomba, amit valószínűleg, bosszú vezérelte, kegyetlen furfanggal hozott létre, és időzített.

Az elektromos áram, víz és gáz nélküli kaposvári, Fő (sétáló) utcai lakásából nyár elején, ahogy melegedett az idő, nehezen meghatározható bűz áradt. Tűzoltók segítségével hatoltak be az arra hivatottak, hogy aztán úgy ahogy van, azonnali hátra-arccal vágódjanak is vissza. Géza mumifikálódott földi maradványának látványa maga a könnyű prológus volt a kibontakozó homályban. Műanyag zsákok garmada és vizes flakonok tucatjai álltak  a szobában, megtöltve emberi ürülékkel és vizelettel. Hosszú idő terméke. Egy élet hagyatéka, és szagos üzenete a hátra maradottaknak. Azoknak, akiknek dolguk lett volna, de nem tették. Géza olvasott ember volt. A könyvekből megtanulta, hogy valami olyat kell tennie, amivel kitörölhetetlenül beleivódik azoknak az emlékezetébe, akik életében nem akartak róla tudomást venni.

Ha most azt hiszed kedves olvasóm, hogy itt vége a történetnek, hát nagyot tévedsz. Az elmúlt negyven napban, azon kívül, hogy Géza porhüvelyét elszállították, minden más ott maradt. Közben folyik a vita, az egymásra mutogatás, a meglévő jogszabályokra, vagy éppen azok hiányára hivatkozás, meg hogy kinek, és mi lenne a dolga. Jobban mondva arra megy el az energia, hogy akiknek a dolga lenne a lakás megtisztítása, azok arról beszélnek, hogy az miért nem az ő feladatuk.

A orrfacsaró bűz egyre erősebb, és az egy légköbméterre eső legyek száma is sokszorosa lett az elviselhetetlennek. A szomszédban élők helyzete pedig egyre tarthatatlanabb. Nem is beszélve arról, hogy a megyeszékhely frekventált, idegenforgalom szempontjából központi helyén lévő fagylaltozó is nehéz helyzetbe került.

A lakást közben újra bezárták. Lakat őrzi a bent lévő „kincseket”. Egy ember és egy kor tárgyiasult hagyatékát, aminek messze bűzlő üzenete van…. Bármi is történik majd megoldásként, az többszörösen elkésett. Géza pedig minden bizonnyal fentről nézi a tehetetlenkedőket és reménykedik. Abban bízik, hogy akikre még itt a földön figyelni kell, azokat észre veszik azok, akiknek figyelniük kellene. Orra alatt pedig azt dörmögi: „Urak! A jó szándék és a szó most már kevés. Több kell ide, tettek és akarat!”

Somogyban, bőséggel van tennivalónk somogyért. Szerencsés esetben az itt élő önmagunkért és az egymásért érzett felelősség mozgatja szándékainkat. Ebben tett a minap újabb elhatározást a két évtizeddel ezelőtt alapított Somogyért Egyesület.

Húsz év telt el azóta, hogy létrejött az Egyesületünk, amelyik országosan is ismertté és elismertté vált. Szűkebb pátriánkban pedig megkerülhetetlen tényező, a megyei vezető testület meghatározó része lett. Jelenleg is a második legnagyobb támogatottságú alkotója a közgyűlésnek. A szükség hozta létre, amikor elindultunk. Sok tízezer embernek adtuk vissza a reményt, nyújtottunk civil kapaszkodót és megbízható erőt. Azt, amire most is nagy szükség lenne, mert fájó a hiánya.

Soha nem voltunk a hatalom kedveltjei. Mindig a konkurenst, a legyőzendő, sőt megsemmisítendő vetélytársat látták bennünk. Pedig mi csak a körülöttünk lévő beteg világ gyógyításra szövetkeztünk, no meg arra, hogy próbáljuk összerakni azt, ami szétesett. Több ciklusban voltunk megyét vezető erő. Olyan időszakokra emlékezhetünk, amikor jó volt somogyinak lenni. Közösséget kovácsoltunk, programokat adtunk és szerveztünk. Támogattuk, segítettük az értékeket létrehozó helyi közösségeket, fiatalokat és szépkorúakat. Abban az időben az itt élők büszkén vállalták somogyiságukat.

Tudom, hogy nehéz, fárasztó volt velünk lépést tartani. Talán pont ezért lettünk terhesek azok számára, akik gondolkodásban és cselekvésben is lassúbbak. Zavarta őket még a velünk való  összehasonlítás lehetősége is. Könnyebbnek tűnt a gyengítésünkön munkálkodni, mint felvenni velünk a lépést.

Az elmúlt évek végképp nem kedveztek a tenni akaró közösségeknek. Még kevésbé azoknak, akik nem álltak be a bólogatók, a tapsolók, az éljenzők hadába. A kizárólagosságra törekvők világképét zavarta a jelenlétünk. Azt sem engedték, hogy partner legyen a Somogyért Egyesület egy színes, élhető somogyért végzett munkában.

Rossz, öngyilkos taktika ez. Bár átmenetileg visszafogottabbá, csendesebbé tett bennünket, de ez az időszak inkább felkorbácsolta a „harci” kedvünket, mintsem elvette volna azt. Ha már harcról írtam, gyorsan hozzáteszem, mi most sem valami vagy valakik ellen, hanem valamiért, értékek létrehozásáért küzdünk. Ezt a szemléletet ajánljuk az őszi megyei önkormányzati választáson mérlegelendő alternatívaként. Van bennünk, bennem is elég erő. A közelmúlt magánéleti és politikai ostorcsapásai megedzettek. Újra előre akarok és tudok tekinteni.

Erről is szót váltottunk a hét végén a Somogyért Egyesület küldött-közgyűlésén, ahol szép számmal jöttünk össze. Az ilyenkor szokásos napirendek mellett fontos döntéseket hoztunk az önkormányzati választásokon való részvételünkről. E szerint az őszi választásokon - immáron hatodik alkalommal- most is részt veszünk, és önálló megyei listát állítunk. Mi vagyunk az egyetlen jelölő szervezet Somogyban amelyik az önkormányzati választásokon mindig önállóan indultunk. Soha nem vettünk részt közös lista állításában. Ez évben is megadjuk a somogyi polgároknak a választás lehetőségét, hogy a pártok mellett a megyei vezetésben és a közgyűlési munkában egyaránt jártas Somogyért Egyesületre is szavazhassanak.

Az egyes településeken azonban tagjaink helyben dönthetik el szabadon, hogy a polgármesteri és a képviselői helyekre állítanak-e önálló, vagy másokkal közös jelölteket, illetve a jelöltek közül kit támogatnak. A küldött-közgyűlésünk egyben felhatalmazta a 29 tagú új elnökséget, hogy a választási előkészületek során a küldött-közgyűlés összehívása nélkül is minden kérdésben döntést hozhat. Így rugalmasan és gyorsan tudunk alkalmazkodni az adott helyzethez.

Miután a vezető testület tagjainak mandátuma lejárt, így tisztségviselőket és elnökségi tagokat is választottunk. A 11 „régi” elnökségi tag mellett tizennyolcan friss erőként kerültek az Egyesületünk vezető grémiumába. Civil szervezeti vezetők, helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek, orvosok, pedagógusok, vállalkozók, nyugdíjasok alkotják a testületet, lefedve az egész megyét. Ennyi év után is megtisztelő számomra, hogy titkos szavazással, egyhangú támogatottsággal, újra megválasztottak elnöküknek. Ügyvezető alelnök dr. Spiegl József, alelnökök: Kövér István, dr. Seffer Károly és Zana István, titkár Udvaros Renáta lett.

Amikor az esélyeket – nemcsak  a sajátunkat – mérlegeljük, akkor a legfőbb motivációként a nem halványuló, élénk választói emlékezetre építhetünk. Bennünk korábban sem csalódtak a somogyiak. Kiszámíthatóak, megbízhatóak, párbeszédre és együttműködésre készek voltunk és vagyunk. Segíteni akarunk azoknak, akik az elmúlt években nem kaptak elégséges támogatást.

Sok az elégedetlen ember. Keresik a kapaszkodókat. Minden bizonnyal többen fognak elmenni szavazni, mint az országgyűlési és az uniós választásokon. Az eredményt nehéz prognosztizálni, de bizonyos tendenciák jól kiszámíthatóak. A Fidesz somogyban el fogja veszíteni a tizenhat fős megyei közgyűlésben az abszolút többségi pozícióját. A jelenlegi tíz képviselőjük helyett 5-7 mandátumot szerezhetnek. A Jobbik támogatottsága növekedni fog. Az egy képviselői helyüket, akár 3-ra is növelhetik. A baloldali pártok külön-külön (vagy együtt) 3-4 mandátummal számolhatnak. A Somogyért Egyesület számára 2-4 képviselői hely megszerzése a realitás. A döntő tényező a választási részvételi aktivitás lesz. Annyi bizonyos, hogy ősszel többen mennek majd el, mint tavasszal. A kérdés, hogy mennyivel?

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy akik a következő 5 évben ott lesznek a somogyi közgyűlésben, azok összefogva gyógyítani és összerakni akarják-e a beteg és szétesett világunkat, vagy egymásnak feszülve csak a saját érdekeik lesznek a fontosak?

Nem magyarázkodom, amiért újabb hetek teltek el előző blogom elkövetése óta. Legyen elég, jó okom volt rá. Az is lehet, hogy a következő sorok némi választ adnak erre is. Most víz mellett töltök néhány napot. Aktív pihenés ez. Bár a felhők között bujkált a nap, de ideális volt az idő a délelőtti kenutúrára. A part menti nádasban vízityúk fészekre akadtunk. Gyorsan tovább eveztünk, nem zavartuk a fiókáit féltő tojót. Mellettünk karnyújtásnyira hattyú úszott méltóságteljesen, és Ráckeve irányából harangszót hozott a vízborzoló szél. Most késő délután, a parti fűzfák árnyékában emlékezek az elmúlt hetek történéseire.

Mindjárt az elején legyünk túl a napi politika közelmúltbéli eseményein. Volt és van róla véleményem. Túl vagyunk egy újabb választáson, az európain. A szereplők úgy viselkedtek, mintha az életük múlna a sikeren. Ahelyett, hogy kihasználták volna az alkalmat a parlamenti választási kampány során okozott sebek gyógyítására, a kulturált közeledésre, tovább folyt a kíméletlen háborúskodás. Számomra a legmegdöbbentőbb, hogy a pártok jobban viselik saját kudarcaikat, mint a másik kisebb-nagyobb sikereit. Ezzel pedig kivétel nélkül mindannyian a saját sírjukat ássák.

Az őszi önkormányzati választás előtt nem árt figyelni arra, amit a két szavazás eredménye és részvételi aránya bizonyított. Minél kevesebben járulnak a szavazóurnákhoz, annál nagyobb Fidesz fölény várható, de fordítva is igaz ez. Nos, a helyhatósági (települési, kerületi, megyei) választásokon várhatóan jóval nagyobb lesz az aktivitás, mint kora tavasszal volt. Ez pedig előrevetíti, hogy a listás voksolásoknál, például a megyei közgyűlési mandátumok elosztásánál megszűnhet a narancsos többség. Akinek, vagy akiknek a megye és az itt élő emberek sorsa valóban fontos, azok az önkormányzati kampány során nem a lövészárkok mélyítésén munkálkodnak majd, hanem növelik az esélyét a későbbi együttgondolkodásnak, és ami ennél is fontosabb, az együtt cselekvésnek. Uraim! Tessenek erről nem elfeledkezni!

Ma talán a legnagyobb kihívás az emberi kapcsolatok javítása. Nem egyszerű a lecke. Rossz közhangulatú ország lettünk, ahol a ritka mosolyt is gyakran a kényszer vagy az érdek szüli. Ráadásul önmagát gerjesztő a folyamat. A rossz hangulatú, boldogtalan emberek negatív hangulatot árasztanak, terjesztenek maguk körül. A boldog emberek (mert vannak azért ilyenek is szép számmal) boldogsága, és még inkább annak felvállalása megbotránkoztatja a boldogtalanokat.

Évtizedeken át örömforrást jelentett számomra a politikai szerepvállalásom. Nem, én sem vagyok mazochista, de a másokon való segítés kötelessége és lehetősége boldoggá tett. Nem tudtam benne elfáradni. Sietve hozzáteszem, azóta sem halt ki belőlem ez az érzés, csak szünetel. Várom az időt és az alkalmat, hogy újra sokakon és sokaknak segíthessek. Addig sem tétlenkedek. Bizonyítottam magamnak és megmutattam sokak számára, hogy hatvanon túl is van esély új értékek létrehozására a politikán kívül is. Vagy talán itt igazán.

Így találtam rá a pálinka készítésére. Végig járva a stációkat, gyorsan haladtam a szakmai grádicson. Hamar rájöttem, hogy művészet ez, aminek vannak tanulható mesterfogásai. Nekivágtam az Olympos meghódításának és közben belevágtam a tanulásba. Maga a pálinka különleges termék. Az élni akarás, az életigenlés szimbóluma. Ezek a motivációk megtalálhatók minden egészséges lelkületű emberben, A megvalósítás útját szegélyező értékeink sorában a világnak e szegletében ott vannak a Hungaricumok, köztük a magyar néplélek „címer állata” a pálinka.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy a rosszra pazaroljuk. Keresnünk kell a jót és a még jobbat. Ezért, és így kezdtem el pálinkát készíteni, versenyeken megméretni, képzettséget és gyakorlatot szerezni a készítésben és a bírálatban, illetve egyetemi tanulmányokkal bővítve mérlegre tenni tudásomat.

Pálinkáimról már sokszor és sokat írtam, Számomra nagyon fontos a visszajelzés, elsősorban azoktól, akik párlataimat, a gyümölcsök palackba zárt lelkét magukhoz veszik. A legutóbbi sikereim, az országos pálinka verseny négy aranyérme ( berkenye, Irsai Olivér szőlő, vegyes őszibarack- málna, és Tramini törköly), kilenc ezüst érme ( alma, körte, kajszi, szilva, málna, vadkörte, fekete ribiszke, vegyes őszi gyümölcsök, ágyas szilva) ,valamint két bronz érme (bodza és Chardonay törköly) sem olyan fontos, mint amikor vendégeim az mondják : „Eddig nem tudtam, milyen a jó pálinka” vagy azt, hogy „Most már megéreztem, mi a jó a pálinkában.”

Nagy örömet jelentett, hogy ebben az évben harmadszor nyertem el „ Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címet, aminek rangját emeli, hogy idén már a bérfőzetett pálinka készítőkkel is meg kellett vívnom ezért a címért. A előző két évben ugyanis még a legjobb bérfőzetőt külön díjazták.

Különleges belső örömet jelentett és üzenetet hordozott, hogy az elmúlt hét péntekjén a közgyűlést követően invitálásomat elfogadva Gelencsér Attila elnök vezetésével eljöttek hozzám a megyei közgyűlés tagjai ebédre és pálinka kóstolásra. Aki valamit is ismer abból az áldatlan viszonyból, ami utódom és köztem akarva-akaratlanul kialakult, annak a számára ez több, mint meglepetés volt, Ahogy a Somogyi Hírlapban Czene Attila írta: „Gesztus tehát ez, mindkét részről: a meghívótól is, meg attól is, aki a meghívást elfogadta”. Tizennyolc pálinkát kóstoltak meg a fideszes, a szocialista a jobbikos és a somogyértes képviselők. Láthatóan mindenkinek ízlett és ezt őszinte szavakba öntve meg is fogalmazták. Ilyen csodákra képes a pálinka.

Aki ismer, tudja rólam, hogy számomra mennyire fontos legjobbnak lenni mindenben, amit teszek, de amikor elmentek és én leültem szusszanni az Evangélium egy mondata jutott eszembe: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Eszerint az értékrend szerint az elsőség mást jelent, mint egy olyan világban, amely a mindenáron való érvényesülést, a törtetést, az uralkodást és a hatalomhoz való erőszakos ragaszkodást tekinti a legfőbb értékeknek.

Ha már az örömökről és a pálinkákról írtam, akkor nem maradhat ki ebből az írásomból az sem, hogy e hét keddjén átvettem újabb diplomámat a Budapesti Corvinus Egyetemen. Kicsit furcsa volt a közel négyszáz,  többségében huszonéves, első diplomás mellett legidősebbként, talárban, kalapban és fehér kesztyűben kezet fogni a rektor-helyettessel, valamint a dékánnal, és átvenni az Msc-s oklevelet, amely szerint kiváló minősítéssel végeztem, és pálinkamester szakmérnöki diplomát kaptam. Mi 54-en vagyunk ebben a szakmában az első diplomások, közülük 26-an szakmérnökök, 28-an pedig szaktanácsadók.. Jó érzés volt ehhez a csapathoz tartozni. Köszönet mindenkinek akitől a tudományt megkaptuk.

De nem ez volt az igazi örömöm! Még csak az sem, hogy valamennyi szigorlatom jelesre sikerült és a szakdolgozatom minősítéseként egyedül én kaptam maximális pontszámot. A legfőbb boldogságot az jelentette, hogy István fiammal együtt jártunk az egyetemre, együtt vizsgáztunk, és egymást követően vettük át diplománkat. Párját ritkító, különleges, szívbe markoló élmény volt ez apának és fiúnak egyaránt!

Pontosan kilencven nappalt és éjszakát hagytam magam mögött blogtalanul. Lett volna miről írni, és a véleményekkel sem voltam híján, de valahogy nem akaródzott „tollat” ragadni. Eközben egy ország küzdötte le önmagát.

A lélekgyilkos stílustalanságot látva hálát adtam azért a pillanatért, amikor úgy döntöttem, hogy ebbe a kampányba nem szállok be. Közben egyre inkább megerősödött bennem az érzés, hogy ezen a választáson bárki lesz is az, a legnagyobb vesztes a győztes lesz. Kegyetlenül nagy kihívásnak kell megfelelnie.

A választási csatározás helyett a szabadság édes-keserű ízét kóstolgattam. Rájöttem, hogy miközben sok minden hiányzik a körülöttünk lévő világban, de azt, hogy nem vagyunk szabadok, azt azért nem mondhatjuk. A fő kérdés sokkal inkább az, hogy szabadon ítélhetünk-e, vagy csak véleményt mondhatunk? A választ ki-ki saját helyzete és vérmérséklete szerint megadhatja. Én magam, egyre fogyatkozó sokakkal együtt, még mindig azt mondom: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim!”

A fogyó időt megkísérlem hasznosan kitölteni. Például tanulok. Túl az utolsó előtti vizsgaidőszakon (félévkor az öt jeles mellé bizony becsúszott egy négyes) most a diplomamunkámon dolgozok, és készülök az államvizsgára a Corvinus Egyetem pálinka szakmérnöki fakultásán. Közben begyűjtöttem újabb szakajtónyi hazai és nemzetközi elismerést párlataimmal. Néhány nappal ezelőtt a gyulai Világ Kupán meggypálinkám volt csúcsformában. Elhoztuk a nagyaranyat, a champion díjat, és vele együtt sorozatban harmadszor a „Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címet. És még vissza van az országos bajnokság. Az ott pályára lépő „válogatottam” összeállítása talán nemcsak az ínyencek számára mond valamit. Szóval a Gyenesei Pálinkárium csapata az év fő versenyén: Golden alma, Kiffer körte, Gönci kajszi, Presenta szilva, Irsai szőlő, Tramini törköly, Chardonay törköly, madárberkenye, fekete ribiszke, birs, málna, őszi vegyes, szőlő-málna vegyes, ágyas szilva.

De mindenek felett és előtt itt volt a húsvéti készülődés. Az idő múlásával lassan megosztom a körülöttem lévő teret. Ha nem tenném, beszűkülne, és az kinek lenne jó? Másként ugyan, mint eddig, de boldog vagyok, és most sem nélküle. Rájöttem arra, hogy felesleges a holnap miatt aggodalmaskodni. Túl sok energiát lop el. A mát kell jól megélni. Meg kell tanulnunk fogadni a nehézségeket, a személyes kihívásokat, a hozzánk vágódó kudarcokat és a ránk mért szenvedést is. Ezeket átalakítva és a bennünk rejlő energiákat felszabadítva minél előbb meg kell újulni. Igaz ez egy emberre éppen úgy, mint egy országra.

Keresztre feszítés nélkül nincs boldog feltámadás.

„Kismadár, ó kismadár, messze száll…”, szólt halkan a dal, a ma különösen csendes reggelen. Tettem a dolgomat, mint máskor, de a gondolataim másutt lebegtek. Valahol nagyon messze. Térben és időben, túl mindenen. Felsejlett az utolsó nap emléke. Az utolsó együtt töltött órák történései ma filmszerűen peregtek le lelki szemeim előtt.

Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt egy esztendő. Akkor is a városnapi ünnepségre készültem, de megérezve, hogy rám másutt van szükség, nem mentem el. Ma azonban ott voltam és boldog büszkeséggel örültem annak, hogy Leila, Kaposvár színházának színpadán újra átvehette „az év sportolója” díjat. Amikor ott néztem őt, az jutott eszembe, hogy benne ott vagyunk mind a ketten. Nem egymás mellett, hanem örökre eggyé olvadva.

Az előszobánk asztalán egy éve áll a fényképe apró használati tárgyaival együtt. Mindennapi látványuk, tapintható közelségük, megkönnyítette az elfogadás folyamatát. Február elsején, a reggeli emlékező gyászmisét követően elteszem őket a tárgyi emlékek tárházába.

Az ott lévő három gyertya közül a középső, azon a hajnalon csonkig égett. A két szélsőt csak ma, egy év után gyújtottam meg. Amikor kialszik majd a láng, akkor végleg lezárul életemnek egy felejthetetlenül boldog időszaka, és kezdetét veszi valami új. Most már nem csak érzem, de tudván tudom is, hogy lehetséges a folytatás.

Másként és máshogy lehetek, leszek boldog.. Számomra az élet értelme, hogy mindig velünk legyen, akinek örömöt tudunk, akarunk ajándékozni és legyen, akitől örömöt kapunk. Az igazi boldogság az, ha ez a kettő egy és ugyan az. Én így akarom és hiszem, hogy megkapom  ezt az ajándékot.

Most veszem észre, hogy időközben a gyertyák csonkig égtek. Szemhéjaimat ólomsúlyok húzzák. Fáradt vagyok, de nem szomorú. Érzem, hogy nagyon mélyen és nyugodtan fogok aludni. Azután pedig…..Te pedig szállj KISMADÁR!

Két vállra fektetett „napló-író” kedvem feltámadni látszik. Bíz’ Isten, vagy tucatnyi reggelen írtam fel napi teendőim közé a „blog” szót, hogy aztán estére kelve újra és újra szembesüljek a nemteljesülés lehangoló érzésével. Ma másként lesz. Az érzéseim pedig ritkán csalnak meg. A kályhában már ropog a tűz, a fenyőfán még világítanak az apró „csillagok”. Csend vesz körül, de nem üresség, ebben a máig érő, hétvégi karácsonyi hangulatban. Isten vigyázó tenyerén érzem magam.

Az egy év előtti, ilyentájt súlyos nappalokat és éjszakákat írta felül minden perc, minden óra a kaposvári, buzsáki és háromfai adventemen, a győri karácsonyomon, a keceli pálinka versenyen, az aggteleki feltöltődésemen, a szilvásváradi év végi fordulónapomon, a budapesti baráti találkozón, színházi esten és az újévi koncerten, a dunaújvárosi programomon és a somogyi vízkereszten. Most, amikor rövidesen átfordul az emlékeztető, de gyógyító idő kereke, igazat adok azoknak, akik azt tanácsolták, ne meneküljek, nézzek szembe a megmásíthatatlannal. Fogadjam el és éljem meg az újat, minden eljövő pillanat varázsát! Így tettem, és érzem, hogy jól tettem.

Talán ezért sem volt keserű az ünnep alatti emlékezés. Korábban soha ilyen tisztán nem éreztem, hogy a karácsony az emberért és az életért van, az emberről és az életről szól. Az elfogadás tiszta, sajátos örömét hozta meg a mostani karácsony. Olyan volt, mint eddig soha, és bizonnyal más, mint az elkövetkezők. Fontos állomás. Az emlékezetemben örökre elraktározott felejthetetlen, boldog időszak lezárása és a beteljesülő reményekkel kecsegtető tiszta, szép világ kezdete. Tudom, mindenkinek mindene nem lehetek, de érzem, számos csodát, boldog éveket rejt a rám váró idő. Ezért cserébe szerethetővé akarom tenni azok életét, akik körülöttem élnek, és akikkel a sors a jövőben megajándékoz. Lett légyen az közvetlen környezetem, vagy a körülvevő világ  nagyobb terei. Programnak, célnak ez bőven elég.

Oly érdekes, hogy a fennkölt ünnepi pillanatok zsoltárokba rejtett, évszázados templomi üzenetei mennyire időt állóan képesek a mához szólni. Példaként idézem az 1651-es eredetű Cantus Catholici első rigmusát „Vígasságos, hangos, nagy örömünk támadt: megszületett Jézus a beteg világnak.” Nem szorul magyarázatra. Mint ahogy Csorba Tamás lábodi plébános képes üzenetéhez írt mondatai is önmagukért szólnak: „Túl sok a sötétség….Karácsonyi Fény várlak!…. Ebbe az istállós világba.”

Gyönyörű gondolatok. A templomos ember finom árnyaltsággal fogalmazott. Nyilván a betlehemi istálló jászlában fekvő Kisded képe ihlette a gondolatot, de fordított értelemmel. A mai istállós világ, messze nem az-az istállós hangulat. Annak a szalmának máig ható illata van. Ennek az istállónak meg orrfacsaró bűze.

Karácsony óta égnek a gyertyák. Nincs már sötétség. Ennél a fénynél megláthatjuk teendőinknek sorát. Ne révedezzünk a múltba! Éljük meg a mát nehézségeivel, kihívásaival együtt! Van mit tennünk. Ne várjunk arra, hogy valaki majd megteszi helyettünk! Keressük és találjunk rá a megoldásokra. Van, kell legyen megoldás minden bajunkra, bánatunkra. Mert a mi országunk ebből a világból való, így élhetőbbé lehet, sőt kell is tennünk.

Nem, nem kell semmit újra kezdeni, csak másként tenni dolgunkat. Mert ez így, nem jó. Ha külön-külön indulunk, akkor sem leszünk egyedül az úton. Mindegyikünknek megvan, meglesz a maga szerepe, amit csak rá írt a Teremtő. Ezeket a feladatokat saját magunknak kell teljesíteni. Ezzel nem lehet másokat megbízni. A mögöttünk hagyott, de bennünk lévő karácsony, életünk folytatásához, az év kezdéséhez mindannyiunknak megadta az új lehetőségeket. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele.

a

Hat új, és szép ágyasom van. Miért ne lenne? Senki nem szól bele, mennyi legyen. Talán azért ennyi, mert a hetedik napon már a Teremtő is megpihent. Neki is kellett a szusszanás, az erőgyűjtés. Hát még nekem. Valóban szépek és kívánatosak. Kivétel nélkül mindegyik közel áll a szívemhez.

Azok a kevesek, akik eddig megismerhették, némi irigykedéssel csodálták meg őket. Mindegyik más. Nincs két egyforma. Így a változatosság gyönyörködtethet. Van platina és élénk szőke, lágy és tüzes vörös, gesztenyebarna és fekete.  Nem tudom, nem is akarom megunni őket. Versengenek egymással, így aztán napról-napra újabb- és újabb arcukat ismerhetem meg.

Időbe tellett, mire rájuk bukkantam, de megérte a fáradtságot. Legalább nem vagyok egyedül. Kitöltik estéimet, néha még napjaimat is. Nézegetem, simogatom őket. Láthatóan, érezhetően hálásak a figyelemért, a különleges bánásmódért.

Mindegyiknek más az illata. Ihletett finomság árad testükből, ha föléjük hajolok. Virág és mandula, érett gyümölcs és erdei méz, könnyű parfüm és testes kölnivíz illata lengi körül őket. Talán már írtam az előbb, hogy kívánatosak, sőt csábítóak, de nem tudom ezt elégszer ismételni. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyok képes ellenállni rafinált csábításuknak. Férfiasan bevallom, nem is akarok. Az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben állj-t tudna parancsolni magának.

Néha azért zavar a bőség. Melyiket szeressem leginkább? Merthogy kivétel nélkül szeretni  való mindegyik. Egyikben ez, a másikban az, ami különösen vonzó. Másért emlékezetes a fiatallal töltött idő, és megint másért felejthetetlen, amikor a korban is érettebb ajándékoz meg a gyönyörökkel.

Én is megadok nekik mindent, amit csak kívánnak, és ami tőlem telik. Jó erőben vagyok. A tapasztalat, a gyakorlat, pedig ha kellő kreativitással párosul (azt mondják, ennek sem vagyok híján, sose voltam), bizony csodákra képes. Emlékezetes, újrázásokat kívánó és produkáló találkozások ezek. Bármennyire hihetetlen, így túl a hatvanon többet bírok, mint ifjú koromban. A minőségről nem is beszélve. De nem vagyok eltelve magamtól. Nemcsak a jó pap, de én is holtig tanulok. Nyitott vagyok minden újra, gyorsan sajátítom el azokat és azonnal be is építem a repertoáromba. Amit az egyik mutat, ha tetszik, arra megtanítom a többit is. Így aztán az egész csapat egyre vonzóbb és egyre kívánatosabb lesz.

Egy-egy találkozás után néha az, az érzésem, hogy ennél már nincs jobb, nincs csodásabb.  Aztán rá kell jönnöm, hogy van. De mennyire hogy van! Na és még valami. Sok függ az ágytól, az ágy minőségétől és a rajta töltött időtől. A jó takaró pedig kellően melegen tartja a testet, amelynek ízét órákra a találkozás után is a számban érzem. Mint ahogy az ágy is magába issza a test illatát.

Néha azon veszem magam észre, hogy az üres ágyat szagolgatom. Az értéket, a minőséget mutatja, ha az ágyon órák, sőt napok múlva is érezni a test illatát, ami felidézi az együtt töltött idő boldog emlékét. Az illat maradandósága mindegyiknél más- és más. Van, amelyikre már percek múlva sem emlékezem, és van, amit napokkal a találkozás után is fel tudok idézni, mert nemcsak az ágyba, de belém is ivódott.

Kicsit sznob vagyok. Számomra fontos a származásuk is. Becsülöm a jól hangzó neveket, de mielőtt elkötelezem magam, meggyőződöm a valós képességeikről. Soha nem bízom másra a keresés nehéz, kihívásokkal teli, ugyanakkor izgalmas feladatát. Csak magamban bízok. Na meg bennük. Így aztán, ha melléfogok, senkit nem hibáztathatok. Ráadásul a beteljesülésig vezető út többnyire legalább annyira izgalmas, mint a csúcson megnyugodni.

Még most is itt van bennem, az életemet végig kísérő, örökös győzni akarás, amit nem tagadok le és meg. Igen, a csúcsra akarom juttatni valamennyi ágyasomat. Ez a célom. S ha elértem, boldogan csettintek: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.” Azután újra- és újra magamévá teszem ágyasaimat, s mert nem vagyok irigy, megosztom ezt az élményt barátaimmal, ismerőseimmel. Érezzék ők is azt, amit kihoztam a  gyümölcságyra fektetéssel Birs Bori, Kajszi Kati,  Szilva Szilvi,  Meggy Márti,  Vadkörte Vera és Körte Klári pálinkáimból.

Örömmel osztottam meg ezeket a tapasztalatokat blogom hűséges olvasóival is ezen a vasárnap esten, miközben pálinkafőző szentélyemben lassan csepeg az ez évi gyönyörűséges birs párlatom. Éjfél is elmúlik majd, mire kicsit fáradtan, de megelégedetten végzek mára.  Már most érzem, hogy ezzel a „Hajnali birssel” senki és semmi nem veheti fel a versenyt.

Váljék épülésünkre!

Tudom, tudom, hogyne tudnám, írnom kellett volna már korábban. Na és persze nem levelet, hanem blogot. A politika kínálta a legtöbb témát. Volt itt, van is magas labda böviben. Nem fűlött hozzá a fogam. Most én is rúgjak bele azokba, akik amúgy is kapnak hideget, meleget? Vagy álljak be a hosszú sorba, a popsi nyalogatók népes hadába? Egyik sem a stílusom. Ahogy közeledett Mindenszentek és a halottak napja, úgy zárultak be a témák, mert nem illeszkedtek a hangulatba. Egyikre, másikra azért rövidesen ráfordulok.

Egyetlen, bennünket érintő eseményre térek ki, ami kötődik a mostani ünnepsorba. Tíz nappal ezelőtt Somogybükkösdre hívta családunkat Győrfi Miklós polgármester és a képviselő testület. Abba a faluba, ahova ígéretét betartva Jutkám, a Millenniumtól kezdve , tíz éven keresztül minden évben egy-egy nemes fát (oszlopos tölgyet, vörösfenyőt, mamutfenyőt, somot, amerikai ámbrafát, japán császárfát stb.) adományozott és ültetett el. Most rá emlékezve ültettek el a helyiek egy sárgarózsa fát, és jelölték meg táblával: „Judit asszony emlékére”.

Szép, megható, nemes gesztus. Gyermekeink közül Anita és István, meg az unokák voltak ott. Meg is született az elhatározás. Ne szakadjon meg ez a hagyomány. Ültessünk évről évre minden októberben, újabb és újabb fát. A „témafelelősnek” István fiamat jelöltük meg közfelkiáltással. Így aztán lesz egy hely Somogy szegletében, egy apró falú, ahol a helyiekkel együtt összejövünk és elültetjük az általunk adományozott újabb és újabb fát. Emlékezünk, és előre tekintünk, mert aki fát ültet, az bízik a jövőben.

Most az emlékezés neves napjaiban, mi másról írhatnék, mint az életről. Na erre aztán nem számítottál Kedves Olvasóm! Pedig hidd el, ezek a napok nem az elmúlásról, hanem az örök életről szólnak, és nem csak spirituális értelemben az örök élet reményéről. Miközben halottainkról emlékezünk, nem a halálnak gyújtunk hálamécsest. A gyertyák lángjába révedve élő, eleven arcok és tekintetek, mosolyok és könnyek, kacsintások és dacos pillantások sejlenek fel. Képfoszlányok az életből, az életünkből, a miénkből, a sajátunkból, amit és ahogy együtt éltünk azokkal, akik már csak emlékezetünkben, és bennünk élnek. Közben akarva, akaratlanul mi is készülünk az örök életre. Egyenlőre azonban még maradunk. A Teremtő tudja meddig. Talán amíg dolgunk akad? Közben azért jó volna ráérezni, a remélhetőleg minél később bekövetkező elmúlás igazi művészetére!

A gyertyagyújtások közben jut idő, kell, hogy jusson arra, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak beszéljünk azokról, akiket ők már nem ismerhettek, de ott vannak bennük. A sejtjeikben, génjeikben, általunk általuk élnek tovább. A világ változását mutatja, hogy én, a lehetséges nyolcból, mindössze egyetlen élő dédszülőmre emlékezem. Csak négynek ismerem és kereshetem fel a sírját. 15 éves Barni unokám viszont születésekor hét élő dédszülővel „büszkélkedhetett” és nem csak az unokáim, de a gyermekeim is valamennyi dédszülőjük nyughelyét felkereshetik ilyenkor. Alkalmat adnak ezek a napok arra, hogy ne feledkezzünk el azokról, akik előttünk taposták járhatóvá a keskeny ösvényeket.

Apai nagyszüleim nyughelye mellett álltunk ma délelőtt. Már elhelyeztük a virágot, égtek a mécsesek. Sokan bóklásztak a sírok között, mégis vágni lehetett a csendet, amikor egy kicsi fiú kiáltása hasított bele a levegőbe: „Mama! Én soha nem fogok meghalni!” Örök emberi vágy. No ugye, hogy az életről szól ma is minden gyertya és minden szál virág, amelyek mellett nem csak fejet hajtunk, hanem élünk a felkínált lehetőséggel is. Meséljünk utódainknak azokról, akiket ők már nem, vagy alig ismertek! Ezzel megadjuk az esélyt arra, hogy ők is tovább adják majd az utánuk jövőknek, az újabb és újabb gyertyagyújtogatóknak.

Most látom csak, hogy a gyertya, amit órákkal ezelőtt itthon a lakásban gyújtottam, már csonkig égett, alig pislákol. Gyorsan lángra lobbantok egy újabb szálat a kialvóban lévő tűzzel. Had éljen tovább az új gyertyában, az elhamvadt régi.

Van ok az örömre. Bár ma reggelre esősre változott az idő, de rövidesen újra kisüt a nap. Élvezzük ki minden pillanatát ennek a mosolygós ősznek, és raktározzuk el az élményt a zord, sötét téli estékre! Apropó, mosoly. Semmibe nem kerül és a környezetünk nemcsak átveszi ezt a boldog állapotot, de vissza is adja, ami tovább erősít minket. Bármilyen furcsa, de a telefonba is lehet mosolyogni. Nyitottá, kedveltté, őszintévé és ez által hitelesebbé is tesz bennünket a mosolyunk.

Nem is értem ezt a sok összeszorított ajkú és öklű politikust. Miközben el akarják adni magukat és portékájukat, képtelenek mosolyogni. Vagy ami még rosszabb, árulkodó kényszermosoly ül ki arcukra. Így aztán hiteltelenek. Figyelmükbe ajánlom azt a kínai mondást, amely szerint: ”Ne nyisson boltot az, aki nem tud mosolyogni!” Korábbi Dagonyáz(z)unk? című blogomra, amelyben leírtam vontatóköteles megmenekülésemet, egy sokat látott orvos ekképpen reagált. „Bizony a politika posványában dagonyázókra, az ott sárdobálókra is ráférne egy-egy vontató vagy mentőkötél, hogy kirántsa őket onnan…” Talán akkor rádöbbennének, hogy tudnak még mosolyogni, teszem hozzá én.

Nemcsak a mosoly, de a hit is erősít, általa többre vagyunk képesek. A hitem, ami megmozdított, vagy írhatom azt is, hogy kimozdított, lelki erősödést hozott számomra. Izraelt, a Szent Földet választottuk ez évi közös családi kirándulásunk úti céljának.  Az év eleji történéseket végiggondolva nem véletlenül. A nyolc nap előkészítésében és lebonyolításában sok jó barát segített már itthon is, és ott is. Nem utazási irodával vágtunk neki. Magunk szerveztük, alakítottuk kedvünk és hangulatunk szerint. Kísérőnknek, Rami Shachamnak is köszönhetően végig sütött felettünk a nap. A felkészülés során itthon többen is megkérdezték, hogy „nem féltek?”. Sem előtte, se közben egyetlen pillanatig sem volt okunk a félelemre, még a Szír határ közelében sem, pedig ott voltak az unokák, köztük a négyéves Isti is. Csak Leila, aki Amerikában gyakorolja az angolt, és Barni, aki Győrben tanulja ugyanezt a nyelvet, maradt itthon.  Végig biztonságban éreztük magunkat.

Az út hangulata, a látnivalók, a sok ezer év alatt egymásra rakódott kultúrák, a kövek és a természet kisugárzása, a bibliai táj, a zsidó, arab és keresztény emberek kedvessége legyőzte bennünk a hiány okozta szomorúságot és egyértelművé tette számunkra, hogy szép az élet!  A Facebookon fényképes „beszámolót” tettünk közkinccsé, bizonyságul, hogy a hitnek valóban van gyógyító ereje.

Az útra magammal vittem a Kaposvári Székesegyház plébánosa, Rózsás László által összeállított „Keresztút” füzetecskét, amelyből a Via Dolorosa stációinál meg-megállva olvastam fel belőle kis- nagy családomnak.  A III. állomás története – amikor Jézus először esik el a kereszttel – üzent leginkább nekünk mai helyzetünkben. Pontosan értettük valamennyien, hogy minden egyensúlyvesztés, minden földre rogyás egyben próbája és lehetősége is az újrakezdésnek. Nyomasztó az erőtlenség, különösen, ha külső erők is fokozzák. Az átmeneti elgyengülés azonban nem egyenlő az erőtlenséggel. Sokkal inkább az erőgyűjtés és az újrakezdés lehetőségnek ideje. Még akkor is, ha elembertelendő környezetben, lelketlen, hidegvérű parancsteljesítők között, mondhatnánk kíméletlen világban élünk. Még így is szép az élet!

A „Hegyi beszéd” templománál barátunk, a színtiszta zsidó Rami kezembe adott egy kicédulázott, héber nyelvű széljegyzetekkel ellátott, magyar nyelvű bibliát (Új Szövetséget), hogy abból olvassak fel a családtagjaimnak. Már az is a meglepetés erejével hatott, hogy nem az Ószövetséget hozta magával. De hogy héber széljegyzeteivel még fel is dolgozta, és saját maga számára is hasznosítja, az nagyon beszédes volt. A másság tiszteletét sugallta. A megdöbbenésem csak akkor volt nagyobb, amikor már többedszer kézbe véve és felolvasva az Írásból, az első oldalra lapoztam. A bejegyzésből láttam, hogy magyar papoktól kapta 24 évvel ezelőtt, 1989. március 1-én. Az aláírók között ott volt az a Rózsás László atya is, akit az előbb említettem. Nincsenek véletlenek. Megerősödött bennünk, hogy szép az élet!

Írhatnék most a sok úti élményről, Jeruzsálem, Názáret, Betlehem, Haifa, Caesarea, Netanja, a Jordán folyó, a Genezáreti-tó, a Holt-tenger, a Földközi-tenger látnivalóiról. A sok-sok nevezetesség közül Heródes Maszadájáról, a beduniokról a sivatagban, a datolya- és banánültetvényekről, a zsidók sátoros ünnepéről, az olasz püspök miséjéről a Getzemani kertben, a megrázó hangulatú Holocaust emlékmúzeumról, egy tiszta, jókedvű, fejlődő országról, de nem teszem. Túl hosszú lenne a blogom, és ez a műfaj nem bírja el a hagyományos úti beszámolót. Ehelyett három gondolatot vetek elektronikus papíromra, három életbölcseletet a sok közül, amit Izraelben tanultunk, éreztünk meg.

Az első: Ha valahol vagyunk, ne vágyakozzunk máshova! Ott érezzük jól magunkat, ott találjuk meg a legjobbat, ahova a sors vitt bennünket.

A második: Adakozni hasznos, mert akinek nyitott a tenyere, annak a szerencse is könnyebben beletalál a kezébe.

A harmadik: Okosak legyünk, és ne rafináltak, mert bár a rafinált kimászik minden nehéz helyzetből, de az okos bele se megy.

Ráadásként még egy: A vallás és a hatalom egy kézben veszélyes bomba.     

Jellemző, kedves történettel fejezem be mai blogomat. A szombati napot tengerparti pihenéssel, fürdőzéssel töltöttük. Jólesett megpihenni. Szokásunknak megfelelően fényképeket is készítettünk és összeálltunk, hogy az egész családot megörökítsük a nagy víz mellett. Ehhez persze külső segítségre volt szükség. Nem volt könnyű feladat alkalmi fényképészt találnunk, aki lenyomja az exponáló gombot. Ott jöttünk rá, hogy a zsidók számára a szombati munkavégzési tilalom komoly hagyomány. Márpedig ez esetben a fényképezőgép használata munka.  Azért ezt a problémát is sikerült megoldanunk.

A minap a „gyógyító ember”, Papp Lajos előadását hallgattam sokad magammal. Nem kell őt bemutatnom. Szavaival csodát tesz. Rendezi a zilált lelkeket, hogy aztán működhessen a test és alkotások születhessenek. A képességeinket ugyanis nem másért kaptuk, minthogy általuk alkossunk. Egy kérdésre azonban mindannyiunknak nap- mint nap választ kell adnunk, élni akarunk, vagy csak vegetálni?

Ha élni akarunk, feladatokat kell találni. Az nem éltető feladat, ha csak a saját magunkról való gondoskodás tölti ki időnket. De nem feladat az sem, ha olvasgatunk, keresztrejtvényt fejtünk, esetleg horgászunk, de még a sportot sem sorolom ide. A lényeg, a másokról való gondoskodás, vagy hogy másoknak is örömöt szerezzünk. Ezt pedig csak kihívások vállalásával érjük el. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha megtaláljuk a testhez álló feladatot, de az az igazán jó, ha az talál meg bennünket.

Két „b” betűs szó jár mostanában a fejemben. Nem hagynak nyugodni. Külön-külön is súlyuk van, hát még, ha párba rendezem őket. A „bölcsesség” és a „boldogság” tartalmát ízlelgeti az agyam. Rá kellett jönnöm, hogy ez a két, látszólag egymástól távoli kifejezés párba rendezve adja az igazi kihívást. A „bölcs boldogság” és még inkább a „boldog bölcsesség” képességének megszerzése azonban csak közbülső, de megkerülhetetlen állomás a célok elérésének útján.

Kedves Olvasóm! Nemcsak önmagáért való elmélkedés az, amit ma reggel papírra vetettem. Saját életem alakulását is elemezgethetném ezen a szemüvegen át, de nem teszem. Legyen elég annyi, hogy optimista vagyok, és ezt nem minden alap nélkül állítom. Jó okom van ezt érezni. Őszintén szólva a mai világunkban ez önmagában véve sem semmi.

Sokkal inkább említésre méltó, hogy Leila lányom szerencsésen megérkezett San Franciscoba. Élete egyik álma valósul meg ezzel a hat hétre tervezett úttal. Néhány hónappal ezelőtt, amikor egy megmagyarázhatatlan gyengítő kórral küzdött, s közben az egyetemen, a sportban és az élet más területein kellett bizonyítania, nem hittem hogy sikerülni fog neki.  Tévedtem. Miközben én csak izgultam érte, és szurkoltam neki, voltak akik segíteni is tudtak. Hálás vagyok ezért nekik. Tévedésemet pedig cseppet sem sajnálom, és nem szégyellem elismerni kishitűségemet.

Ehhez azonban kellett Leila boldogságkereső, perzselő bölcsessége, hogy aztán mire hazatér az „új világból”, bölcs boldogsággá érlelődjön.   

Gyümölcs szüret táján jut eszembe, hogy Éva anyánk a tudás fájáról szakajtotta azt a bizonyos almát. Minden baj ott és akkor kezdődött, amikor nem a bölcsességet termő bokorra akadt. A csábító kígyó minden bizonnyal eltitkolta előle az élet megértésének és irányításának képességét, a bölcsesség gyümölcsének rejtekhelyét. Így aztán csak kiváltságosoknak járó isteni ajándék maradt a bölcsesség adománya.

Pedig manapság erre lenne a legnagyobb szükség. Kellő bölcsességgel ugyanis az ország vezetői rájöhetnének, hogy az igazság akkor is létezik, ha tagadják. Amikor ezen a csendes vasárnap estén ezeket a gondolatokat írom, hol is ülnék másutt, mint kedvenc kerti teraszomon. Körülöttem ládákban érlelődik puhára a Piros Vilmoskörte, és a télire összerakott, hasogatott tűzifán lévő terítőn aszalódik a felszeletelt vadkörte. Mindegyiknek vezető szerepet szánok az ez évi pálinka kompozícióimban. Ezek is hozzásegítenek majd ahhoz, hogy bár fiatal nem maradhatok örökre, ellenállhatatlan azonban igen. 

Talán átjön a leírt mondataimon, hogy egyre többet nézek előre, mint visszafelé. Hogy is mondta valaki a minap? Ha az egyik szemed a múlton, a másik meg a jövőn van, előbb-utóbb bandzsa leszel. Márpedig én szeretnék tisztán, színre-színt látni. Ezt akarják azok, akik körülöttem vannak, és hiszem, hogy ezt várják tőlem azok is, akik elmentek mellőlem.  Életmódomat lassan átformálom, és új, szabad tereket nyitok. Sok jót akarok jól tenni.

A mai vasárnapi evangélium üzenete is az volt, hogy ne ragaszkodjunk földi dolgainkhoz, hanem éljünk az újrakezdés lehetőségével, amelyet Isten ad nekünk. Új életünket nem önmagunknak kell felépítenünk. Engedjük, hogy a Teremtő építse fel azt bennünk!  Ráadásul ott volt az az Arisztotelész nevű bácsi, aki vagy kétezer-háromszáz éve azt találta mondani, vagy inkább valamelyik „blogjában” leírni, hogy: A kiválóság nem egyetlen cselekedet, hanem életforma. Egyetértettem ezzel eddig is, de még inkább eszerint akarok élni ezek után. Számomra tehát nincs dagonyázás!  

Köszönöm szépen érdeklődésedet Kedves Olvasóm, a család is jól van. Anitáéknál Barni lelkesen vágott bele az angol nyelvű gimnázium nulladik évébe. Dorina pedig már alig várta, hogy negyedik osztályosnak mondhassa magát. Öcsiéknél Fanni nagylányos komolyságával tűnik ki. Boldognak láttam a minap, amikor egyik este náluk vacsiztam, és az ő helyére ültetett az asztalnál. Isti a maga majdnem négy évével, el nem fogyó kérdéseivel érdeklődve asszísztálta végig az egyik e heti kondi edzésemet. Leila boldogan ért haza a taiwani világbajnokság után, ahol egy ezüstéremmel gazdagította repertoárját. Megkezdődött a bő két hónapos pihenője, így aztán mi sem természetesebb, minthogy ma délelőtt nekivágott a budapesti Nike félmaratonnak, és a több, mint húsz kilométert másfél óra alatt letudta. Ennél fontosabb azonban, hogy tíz nap múlva Amerikába utazik, és a Kaliforniai Berkeley Egyetemen hathetes nyelvi kurzuson erősíti meg angoltudását. Büszke vagyok rá, hogy a hatos skálán, ötös minősítést szerzett az előzetes felmérésen. Szóval nálunk nincs dagonyázás.

A politikáról írva korábban tudatosan kerültem az ellenzéki pártok összefogást igénylő, húzd meg – ereszd meg játékát. Ami itt történik, az élvezetes, szórakoztató előadás lehet a kormányzó erőknek. Az ő kedvük szerint íródik a koreográfia. Ami itt ellenzéki oldalon alakul, az nem a hatalom átvételének esélyét erősíti. Sokkal inkább a baloldal és balközép belső erőviszonyainak felmérésére alkalmas ez a kötélhúzó egyezkedés. Az egyfordulós, egyéni választókerületi túlsúlyos szisztéma csak teljes választás előtti összefogással, és mindenütt, kompromisszum nélkül a legerősebb helyi jelölt állításával hozhatna ellenzéki sikert. Ez az elosztjuk, felosztjuk, átadjuk, nem adjuk legfeljebb arra lesz jó, hogy a jelenleginél ugyan nagyobb létszámú, de megosztott, egymással továbbra is versengő ellenzék lesz 2014-től a magyar parlamentben. A váltás, a kényszerű és biztos váltás könnyen 2018-ra maradhat. Az igazán erős képviselőjelöltek nagy része pedig akkorra kondicionálhatja magát. Így aztán téved, aki azt hiszi, hogy akár a kormány, akár az ellenzék számára dagonyázással telnek majd a következő esztendők.

A két legfontosabb nagy elosztó, szolgáltató ágazat az egészségügy és az oktatás. Az önkormányzatokról most ne beszéljünk. Sajnos fogjuk még jajkiáltásukat hallani. De segítségért kiált az egészségügy is. Több mint egyhavi finanszírozás hiányzik a kórházak költségvetéséből. Ha nem jutnak új többletforráshoz, decemberben bezárhatják a boltot. Ráadásul egy év alatt a kórházak adósság-állománya, egyszerűbben kifejezve a kifizetetlen számlái közel megduplázódtak. Ötvenmilliárdról, úgy kilencvenmilliárdra fog növekedni. Állami segítség nélkül nem tudnak kitörni az adósságcsapdából. Egyelőre nem látszik a kormányzati szándék. Sokat jelez, hogy azon a budapesti fórumon, ahol ez szóba került, csak az ágazatot korábban irányító egyik, talán a legismertebb miniszter volt ott. A jelenlegi vezetés távol maradt. Úgy tűnik, egyelőre dagonyáznak. Nem sokáig tehetik. 

Az oktatásügyben dolgozók behúzva fülüket, farkukat lapítanak, és várják a csodát. Egyelőre csak a káoszt tapasztalják, és azt hallják a hivatalos fórumokon, hogy minden rendben van. Lassan krónikus tudathasadásos állapotba kerülnek a szereplők. Az önkormányzatoktól az állam, vagy sokkal inkább a politika ragadta magához az irányítást. Hiányzik a szakmai iránymutatás.  Nagy hiba ez. Ráadásul ezzel együtt eltűnt az iskolai autonómia, ami az oktatás legfontosabb pozitív mozgatója, és legnagyobb tartaléka volt. Az igazi probléma az, hogy a jövőben a családok szerepe, az iskolába indító erő szerepe aránytalanul megnő. Ez pedig tovább erősíti az esélyegyenlőtlenséget, amit amúgy sem lehet teljesen felszámolni. Kedves Hölgyeim és Tisztelt Urak! Ha valahol, akkor ezen a területen ne tessenek dagonyázni! Nincs itt az ideje.

De volt itt mit nézni is. Színpadon és focipályán egyaránt. Három évtizeddel ezelőtt az akkor harminckét éves feleségemmel, a tizenegy éves Anitával és a hat éves István fiammal tátott szájjal és nyitott szívvel néztük, hallgattuk a Királydombon az István, a király bemutatóját. Azóta számtalan feldolgozásban láttam. Most is kíváncsi voltam a budapesti előadásra. Aztán másként alakult. Sajnáltam is, meg nem is. Sajnáltam, mert készültem rá, de kárpótolt érte azon az estén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Macskák jubileumi előadása. Így legalább nem kellett magamban sem eldönteni azt a nemtelen vitát, ami az Alföldi-rendezés koncepciója körül zajlott. A rendezői szabadság tabu kellene, hogy legyen. Ez nem nemzeti, és nem politikai kérdés. Nem baj, sőt kifejezetten kívánatos, ha egy színházi előadásnak van mának szóló üzenete. Akár formabontóan, ahogy azt Alfölditől megszoktuk irritáljon, bosszantson is. A dagonyázásnak semmi értelme.

Nemzeti tizenegyünknek sikerült bebizonyítania, hogy tele zsebbel sem tudnak focizni. Ráadásul a pályán a gatya volt tele. „Huszonéves újgazdagokból” álló csapatunk szégyent hozott nemzetre, országra, változtatni akaró labdarúgást irányítókra, az őket támogató politikára és politikusokra, de legfőképpen a szurkolókra. Kaptak ezért hideget, meleget. Megérdemelték. A sok közül Malonyai Péter remek stílusú és tartalmú, szarkasztikus mondataiból idézek: „Kedden újabb meccs következik, nincs megállás. Két éjszaka addig. Remélem a fiúk égve hagyják a lámpát a szobákban, mert az éjszaka sötét, és olyankor félnek a gyerekek. Ha mesél majd nekik elalvás előtt a szakmai stáb, körültekintően válassza ki, hogy mit. Esetleg a Maja, a méhecskét, hiszen az olyan „csapatépítő”, de a lódarazsakról szóló részt ugorják át. Még a végén sírva ébred egy egész nemzeti tizenegy.” De az sem semmi, ahogy a mérkőzés előtt a szövetségi kapitány nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. „Nem foglalkozom az ellenfélnél zajló konfliktusokkal, a taktikai és a mentális felkészítésre koncentrálunk… Maradjunk annyiban, aki messzire néz, az hasra esik, mi csakis a pénteki párharcra figyelünk.” Atya Isten! Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha nem figyelnek ennyire oda. Az biztos, hogy nem estek hasra, sokkal inkább pofára, ráadásul bele a dagonyába. Bocsánat, ha elragadtattam  magam.

Ha már dagonyázás, véletlenül sem hagynám ki, ami általam és velem történt. A hét közepén, egy napfényes kora reggel Dél-Somogyba, régi barátomhoz indultam gyümölcsért. Jó előre megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk. Korábban érkeztem, így volt időm körülnézni a környéken. Olyan helyre is bekukkantani, ahol még nem jártam. Ahogy mondják, tökön, babon át, élvezve az ébredő természet vérpezsdítő csábítását, egy földútra is bemerészkedtem. Aztán a hátraarcos fordulónál az első kerekek megrekedtek a fűvel fedett vizes mély barázdában. Se előre, se hátra. Minden újabb próbálkozással centimétereket süllyedtem. Szóval eldagonyáztam rendesen.

Ilyen helyzetre találták ki a mobiltelefont. Pontos helymeghatározás után rövidesen megérkezett a segítség, és egy vontatókötél beiktatásával minden folytatódhatott a maga kerékvágásában. Biztos, hogy sokáig megemlegetjük még ezt a reggelt. Legalább addig, amíg majd a körtepálinka tart. Vagy talán annál is tovább…

 Kánikulában dolgozni, enni, írni kegyetlenül nehéz. Így aztán hiába volt augusztus égen, s földön fényes, írnom nem akaródzott. A vasárnap esti magányom és a lecsillapodott hőmérő, azonban újra szellemi tornára serkent. Magam is megdöbbentem azon, hogy ez a különleges augusztusi meleg cseppet sem rontott fizikai állapotomon,  aktivitásomon. Sőt, a környezetem szerint árad belőlem az energia. Önnön magam példájával igazoltam, hogyha elég erősek vagyunk mások felemelésére, sikeressé, boldoggá tételére, azzal magunk is tovább erősödünk. No meg a rendszeres sporttól, ami újra visszatért a mindennapjaimba.

A nyár tele volt évfordulókkal. Születésnapok, névnapok, házassági évforduló, családi, baráti együttlétek és ünnepek. Közben szép lassan megtanultam, mit jelent elengedni Valakit, akivel egy voltál. Buta, értelmezhetetlen szónak tartottam, amikor lépten-nyomon ezt javasolták: engedd el! Berzenkedett ellene testem, lelkem. Ragaszkodtam minden tárgyi emlékhez. Maradjon minden ott és úgy, ahol van. Ma már láthatóan engedett ez a szorítás. Az első fontos lépés annak felismerése volt, hogy jobb az idegenbéli magány, mint az otthoni. A második, hogy társak nélkül az úton tovább menni képtelenség.

Közhelyszerű a rádöbbenésem, hogy az életünk folytatásos TV-játék, vagy sokfelvonásos színdarab, amiben mi vagyunk a főszereplők. Így aztán, ha akarunk, ha nem, a sorozat, az előadás végéig ott vagyunk a képernyőn, a színpadon. A többi szereplőt a forgatókönyvíró mellénk teremti, vagy ha úgy tartja a kedve, kiírja a darabból. Nekünk egy feladatunk marad, jól játszani, maradandót alkotni, figyelve a többi szereplőre és közben szeretni.

Ne keressünk logikát a teremtődésben és az elmúlásban sem. Az élet ugyanis minden logika nélkül keletkezik a láthatatlan semmiből ugyanúgy, mint a halál az életből. Az is nélkülöz minden logikát. Nem lehet, nem is kell megérteni. De el kell fogadni. Nincs más megoldás.

Elfoglalom magam. Sokan látogatnak hozzám, és sok meghívásnak teszek eleget. Nagyszerű élmény volt az egész családnak Szegeden a Dóm -téri előadás, a közösen megízlelt tiszai harcsa halászlé és az egész napos fürdés, csúszdázás. Mind a tízen ott voltunk. De jutott pár nap barátaimmal a tengerparton és a Balatonon. Átalakult az augusztus 20-i névnapomra eredendően tervezett program. Emlékezetesen széppé sikeredett, bizonyítva, hogy nem kell mindent előre „bekeretezni”. A véletlen (?) is képes maradandót alkotni.

A sivatagi szárazságban is megmenekültek a növények, virágok az udvarunkban. A házunk előtti, utcai pázsit is túlélte a nyári forróság okozta viszontagságokat. Nyilván a következő vízszámla némileg megnő majd, de sebaj. Minél többet fogyasztunk ugyanis, annál többet takarítunk meg! J Nemcsak a víz, de az áram és a gáz árából is. A szolgáltatók, külső, felső parancsnak engedve meg is írják ezt a fogyasztóknak. Most nem mennék bele, hogy még a Biblia szerint is a jószívű adakozás, a szeretettel nyújtott segítség nem kérkedő. Mi lenne, ha a szülők, akik felelősséggel tartoznak gyermekükért, minden hónap végén csemetéjük kezébe nyomnák a kimutatást, hogy ennyit-, meg ennyit fordítottam rád. Ráadásul ez esetben a rezsicsökkentést elrendelő nem a saját zsebéből finanszírozza ezt az akciót, hanem hatalmánál fogva elrendeli. Csak, mert megteheti.

Az azonban már kabarisztikus, vagy inkább nevetséges, hogy a Kaposvári Víz- és Csatornamű (nem önszántából) augusztus 02-es dátummal, nem a számla részeként, arról értesített A/4-es levélpapíron, borítékban, postán elküldve, hogy idézem: „Tájékoztatjuk, hogy 2013. július 1-e óta igénybevett szolgáltatás után az Ön megtakarítása összesen: 100,6 Ft”. Azaz, egyszáz forint és hatvan fillér. Hogy is van a levessel és a hússal? Ki fogja majd megfizetni az én megtakarításomnál nagyobb összegű adminisztrációs, papír- és postaköltséget? Persze hogy én, meg a többi fogyasztó.

Az ajándékba kapott rezsicsökkentéssel szemben ott van például a bank és csekkadó. Nyilván senki nem fogja megkapni hónap végén az összegző jelentést és tájékoztatást, hogy „a bank és csekkadóval az Ön havi költsége X forinttal emelkedett”. Pedig ez lenne a korrekt és következetes intézkedés. Hogy ez az összeg nem kevés, azt az az intézkedés mutatja, amely szerint a minisztériumok dolgozói 200 millió forintos kompenzációt kapnak a megnövekedett számlavezetési díjak ellentételezésére. Fejenként 30-50 ezer forintot. Vagyis ilyen mértékben növekedett a lakosság terhe. Nem más ez, mint gátlástalanság és politikai ostobaság. Ezt is Mindannyian fizetjük meg ezt is. Az a nagy többség, akik nem a minisztériumokban dolgoznak.

Fejezzük be valami vidámabb témával mai blogomat. Essen szó a pálinkáról. Boszorkánykonyhámban készülnek a párlatok. A kísérletezgetéssel nem álltam le. Most érik az Irsai Olivér szőlőcefrém. Ma dolgoztam fel a mázsányi vadkörtét, amit kedves barátom gyűjtött össze és hozott el nekem. Gyönyörű alapanyag. Lesz belőle vagy három-négy liter minőségi párlat. Nem tévedés. Csak ennyit ad, ha nem teszek hozzá cukrot. Ami persze nemcsak tilos (erre a szabályra legyintenek szerte az országban), hanem a minőséget is rontja. Hígítja az aromát. Könnyű belátni, hogy az az íztömeg, ami a gyümölcsben van, nagyobb mennyiségű pálinkában oszlik el, ha a cukorral megnöveljük a párlat mennyiségét. Ilyen egyszerű. A több, ez esetben egyértelműen rosszabb. Márpedig én örömöt, nagy örömöt akarok szerezni azoknak, akiket „megölelnek”, az általam palackba varázsolt gyümölcslelkek.

A minap hallottam, hogy mások is kísérletezgetnek. A lepárlás helyett „repárlással”. Saját biológiai rendszerük révén, alkoholt is tartalmazó elegyekből, (az egyszerűség kedvéért szeszes italokból), bonyolult eljárással vizeletet állítanak elő J.  Van, akinek már ez is sikerélmény. De másoknak ez biztosan nem különös öröm.

Kint ülök a kerti teraszon. A nyár-délelőtti nap még nem perzsel, de már kellemesen melegít. Írás közben a társaságom egy édes magyar. Nem nemzeti, csak úgy egyszerűen piros-fehér-zöld, és valóban mézédes. Ahogy ígérték. Mennyei érzés számban érezni lehűtött testét. Azt kaptam, amit reméltem. Mert szakembertől vettem. Ez minden titok nyitja. Bármi legyen az, csak szakembertől érdemes beszerezni. Még a dinnyét is. Hát még mást, ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb. Végtelenül egyszerű a képlet, amit azonban megbonyolít egy dilemma. Hol vannak a szakemberek?

Annyi szent, hogy nem mindenki az, aki ekként adja el magát. Az is tuti, hogy félrevezető, amit ellenkező előjellel a konkurencia híresztel. Nemcsak a melegnek tudom be, hogy erről is a politika és a politikusok egyre élesedő csatája jut az eszembe. Közben azt vizionálom, hogy bármelyik kínálatból vásárolunk, mást kapunk, mint amit remélünk.

És akkor ott van egy másik terep, ahol pont ezek a fránya politikusok mutatták meg emberi arcukat, sőt meglepően profi módon viselkedtek. Igen a sportról van szó. Az úszásra gondolok, meg a világbajnokságra. Nem, nem a mostani barcelonaira, hanem a 2021-esre, a budapestire, amit nekünk ítélt a Nemzetközi Úszó Szövetség, a FINA. Az a grémium, amelyik frissiben alelnökének választotta Gyárfás Tamást. Azt a Gyárfás Tamást, aki húsz év óta vezeti sikeresen a Magyar Úszó Szövetséget. Nem csodálkoznék, ha a budapesti VB-n már ő lenne a Nemzetközi Úszó Szövetség elnöke is 

Ez a Gyárfás Tamás elérte, hogy a jelenlegi kurzus politikai elitje, Orbán Viktor miniszterelnökkel az élen egy emberként sorakozott fel az ügy mögé. Uraim, gratulálok! Ez profi munka volt. Koreát, az Emirátusokat, Kínát, a japánokat és az azerieket előztük meg ebben a versenyben. Így kell ezt csinálni. Nem betartani egymásnak, hanem összefogni és akkor tényleg nagy dolgokra vagyunk képesek. 

A csoda eredője, hogy az ország vezérkara nem azt nézte ki, (jelen esetben Gyárfás) áll az ötlet mögött (most a 2021-es VB rendezési jogának megszerzése) hanem hogy miről van szó? Ez hozta meg a valóban világraszóló eredményt. Jogos büszkeséggel mondta a döntés után röviddel a helyszínen Orbán Viktor, hogy „a világszövetség bízik bennünk, ezért ítélték nekünk ezt az eseményt”. Enyhe, de akkor és ott jogos költői túlzással folytatta: „Azaz, a világ bízik Magyarországban, és ez talán egy újabb jelzés mindannyiunknak, igazán bízhatunk magunkban is.” Mindez azért történhetett meg, mert végre nem csak szakembernek mondták magukat, hanem azok is voltak. Az úszóvilág döntéshozói is ismerhetik a mondást: „Dinnyét csak szakembertől!” Különösen, ha vizesről van szó.

Érdekesen alakul számomra ez a nyár. Rendre kútba esik, amit elterveztem (pár nap a tengerparton, egy rövid hét a Balatonnál, stb.) de helyettük váratlan szép élményeket kapok ajándékba. Például olyan gyümölcsökből főzhettem az elmúlt hetekben pálinkát, amilyenekből még soha, és valami egészen fantasztikus íz-arzenált sikerült varázsolnom. S, ha már pálinka, akkor az sem semmi, hogy a három és féléves Isti unokám nem azért nyaggatott a minap, hogy „Pami” focizzunk, legózzunk, vagy olvass nekem meséket, hanem hogy „főzzünk pálinkát!.  Úgy tűnik, megvan az utánpótlás. Micsoda ajándék ez! Ma délutánra ezért úgy igazítottam programomat, hogy amikor itt lesz nálam, akkor közösen készíthessük a vadszilva párlatunkat, a kettőnkét. A gyermeki lélek őszinte várakozása minden bizonnyal erősítőként lesz ott minden cseppben.

A számos, nem tervezett, ajándékba kapott maradandó élmény sorából most egyet emelek ki. Két nappal ezelőtt, július 30-án délután tizenketten (már a szám is üzenetet hordoz) ültünk Kaposváron, családi házunk kertre néző teraszán. Beszélgettünk, falatoztunk, koccintgattunk. Irigylésre méltóan békés, és mosolygósan töltekező volt a hangulat. Újra együtt volt egy csapat. Több mint tíz éve nem jöttünk össze ebben a felállásban. Közel volt már éjfél, amikor elköszöntünk egymástól. Ez az este ünnep volt, melynek során megajándékoztuk egymást az együttlét örömével, és feledésbe merült emlékképek sokaságát elevenítettük fel 

Itt volt körünkben szelíd bölcsességével a gyógyító ember, Papp Lajos szívsebész professzor is. Én már rég elfelejtettem, ami benne maradandó, mély nyomokat hagyott. Jó tíz éve annak, hogy az általa vezetett négy megyés pécsi szívcentrum dolgozóit karácsony előtt a somogyi emberek nevében megajándékoztam. Köszöntő soraim mellé valamennyien egy-egy kis arany szív medált kaptak köszönetképpen szolgálatukért. Most tudtam csak meg, hogy más megyék nem tettek hasonló gesztusokat. Ami nekem akkor természetes volt, az az aranyszívű professzorban életre szóló élményként maradt meg, egy megyei vezetőről, egy politikusról, és az általa vezetett megyéről.  S hogy ez pont én lehettem, azt a sors ajándékának tartom, mint ahogy azt is, hogy vele együtt mindazokat, akik ezen az estén itt voltak, barátaimnak tudhatok, és ők barátjuknak tartanak. 

Számomra ez a forró nyár eddig a be nem teljesült remények és a megvalósult álmok ideje volt. Hiszem, hogy az álmodót ugyan meg lehet „ölni”, de az álmot soha. És ne feledjük, még előttünk araszol augusztus, amely lehet a megvalósuló remények és a beteljesülő álmok hónapja. Most mindjárt a hétvégén családom aprajával-nagyjával együtt leszünk Szegeden. Több mint tíz éve visszatérő hagyomány, hogy augusztusban megajándékozzuk egymást a közös élménnyel, egy Dóm-téri előadással és mindazzal, ami előtte és utána történik a Tisza-parti városban. Ez évben az „Elfújta a szél” hoz össze bennünket.