Két vállra fektetett „napló-író” kedvem feltámadni látszik. Bíz’ Isten, vagy tucatnyi reggelen írtam fel napi teendőim közé a „blog” szót, hogy aztán estére kelve újra és újra szembesüljek a nemteljesülés lehangoló érzésével. Ma másként lesz. Az érzéseim pedig ritkán csalnak meg. A kályhában már ropog a tűz, a fenyőfán még világítanak az apró „csillagok”. Csend vesz körül, de nem üresség, ebben a máig érő, hétvégi karácsonyi hangulatban. Isten vigyázó tenyerén érzem magam.
Az egy év előtti, ilyentájt súlyos nappalokat és éjszakákat írta felül minden perc, minden óra a kaposvári, buzsáki és háromfai adventemen, a győri karácsonyomon, a keceli pálinka versenyen, az aggteleki feltöltődésemen, a szilvásváradi év végi fordulónapomon, a budapesti baráti találkozón, színházi esten és az újévi koncerten, a dunaújvárosi programomon és a somogyi vízkereszten. Most, amikor rövidesen átfordul az emlékeztető, de gyógyító idő kereke, igazat adok azoknak, akik azt tanácsolták, ne meneküljek, nézzek szembe a megmásíthatatlannal. Fogadjam el és éljem meg az újat, minden eljövő pillanat varázsát! Így tettem, és érzem, hogy jól tettem.
Talán ezért sem volt keserű az ünnep alatti emlékezés. Korábban soha ilyen tisztán nem éreztem, hogy a karácsony az emberért és az életért van, az emberről és az életről szól. Az elfogadás tiszta, sajátos örömét hozta meg a mostani karácsony. Olyan volt, mint eddig soha, és bizonnyal más, mint az elkövetkezők. Fontos állomás. Az emlékezetemben örökre elraktározott felejthetetlen, boldog időszak lezárása és a beteljesülő reményekkel kecsegtető tiszta, szép világ kezdete. Tudom, mindenkinek mindene nem lehetek, de érzem, számos csodát, boldog éveket rejt a rám váró idő. Ezért cserébe szerethetővé akarom tenni azok életét, akik körülöttem élnek, és akikkel a sors a jövőben megajándékoz. Lett légyen az közvetlen környezetem, vagy a körülvevő világ nagyobb terei. Programnak, célnak ez bőven elég.
Oly érdekes, hogy a fennkölt ünnepi pillanatok zsoltárokba rejtett, évszázados templomi üzenetei mennyire időt állóan képesek a mához szólni. Példaként idézem az 1651-es eredetű Cantus Catholici első rigmusát „Vígasságos, hangos, nagy örömünk támadt: megszületett Jézus a beteg világnak.” Nem szorul magyarázatra. Mint ahogy Csorba Tamás lábodi plébános képes üzenetéhez írt mondatai is önmagukért szólnak: „Túl sok a sötétség….Karácsonyi Fény várlak!…. Ebbe az istállós világba.”
Gyönyörű gondolatok. A templomos ember finom árnyaltsággal fogalmazott. Nyilván a betlehemi istálló jászlában fekvő Kisded képe ihlette a gondolatot, de fordított értelemmel. A mai istállós világ, messze nem az-az istállós hangulat. Annak a szalmának máig ható illata van. Ennek az istállónak meg orrfacsaró bűze.
Karácsony óta égnek a gyertyák. Nincs már sötétség. Ennél a fénynél megláthatjuk teendőinknek sorát. Ne révedezzünk a múltba! Éljük meg a mát nehézségeivel, kihívásaival együtt! Van mit tennünk. Ne várjunk arra, hogy valaki majd megteszi helyettünk! Keressük és találjunk rá a megoldásokra. Van, kell legyen megoldás minden bajunkra, bánatunkra. Mert a mi országunk ebből a világból való, így élhetőbbé lehet, sőt kell is tennünk.
Nem, nem kell semmit újra kezdeni, csak másként tenni dolgunkat. Mert ez így, nem jó. Ha külön-külön indulunk, akkor sem leszünk egyedül az úton. Mindegyikünknek megvan, meglesz a maga szerepe, amit csak rá írt a Teremtő. Ezeket a feladatokat saját magunknak kell teljesíteni. Ezzel nem lehet másokat megbízni. A mögöttünk hagyott, de bennünk lévő karácsony, életünk folytatásához, az év kezdéséhez mindannyiunknak megadta az új lehetőségeket. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele.
a
