Boldog ember volt, aki sikerrel küzdött céljaiért, álmai megvalósulásáért. Csatákat vívott, mert meghaladta korát, amely nehezen értette meg őt. Képes volt finom árnyalatokkal a jövőbe látni. Kapocs volt, és most már marad is múlt, jelen, jövő között. Életének legfőbb üzenete lehet mindannyiunk számára, hogy a bennünk lévő erő képessé kell tegyen minket a rossz legyőzésére, és a jó győzelemre segítésére.
Minden, ami emberi, és minden, ami természetes, közeli volt hozzá. Semmit nem vetett meg jobban, mint a sablonokat, a közhelyeket, no meg a becstelenséget. Semmi sem lenne méltatlanabb hozzá, mint közhelyekkel búcsúzni tőle. Egyenes ember volt, aki tudta mit akar, és azt tűzön-vízen keresztül meg is valósította. Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után ebben a bájos, dél-somogyi kisvárosban. Tóth Tihamér nélkül Csurgó ma egészen más lenne. Életművének ujjlenyomata, mint valami billog, tapintható örök érték. Áldás volt munkáján, legyen áldás emlékén is!
Ha eltávozik közülünk egy családtag, egy jó barát, egy közeli ismerős, egy hozzánk közel álló ember, természetes, nehezen szabályozható emberi érzés a bánat. A szemünkből kicsorduló könny csak egy apró külső jele annak, hogy mi zajlik ilyenkor bensőnkben. Lelkemmel szinte hallom, ahogy most nekünk üzen : Ne szégyelljétek könnyeiteket, mert az ugyanúgy tisztán emberi, mint a mosoly! De ne azért sírjatok, ami már nincs, hanem harcoljatok azért, ami még van! Ne a múltatokért sírjatok, a jelenlegi küzdelmeiteket vívjátok meg! Ne sírjatok a szenvedések miatt, küzdjetek a boldogságotokért. Mindezt úgy, ahogyan maga is tette.
Ő és munkatársai nevéhez fűződik a Nagyváthy János Szakmunkásképző és Szakközépiskola aranykora. Hihetetlen energiával, szakadatlanul épített, fejlesztett és küzdött. Eredményesen lobbizott iskolájáért és a városért. Jó társra találtunk egymásban. Mint a Megyei Tanács, majd a Közgyűlés elnöke, vezető munkatársaimmal közösen segíthettem, támogathattam elképzeléseinek a megvalósulását. Új, modern iskolaépület, kollégium, tornacsarnok, konyha, tanműhelyek, gépszerviz épült, korszerű gépeket vásároltak, új képzési formák indultak új tartalommal, benne a felnőttképzéssel. Csodájára járt a szakma az addig ismeretlen önfenntartó iskolatípus megteremtésének, és az ország másik végén is kalapot emeltek az eredményeit látva. Hab a tortán, hogy felépíttette a Dunántúl első iskolai fedett uszodáját. Csurgó és környéke számára új, nagyszerű lehetőség kereteit teremtette meg ezzel.
Utolsó csepp véréig küzdő, eredményeire joggal büszke, sikeres vezető volt, aki magánemberként is vállalkozott. Irigyei is akadtak szép számmal. Zömmel olyanok, akik arra is képtelenek voltak, hogy életük során két téglát stabilan egymásra helyezzenek. Az ostoba gyanúsítgatások bár bántották, de túllépett rajtuk. Mintha csak neki és róla írta volt Amado: „Ki menekülhet el ezen a földön az irigyek elől? Minél nagyobb hírnévre tesz szert az ember, minél magasabb állást tölt be, annál könnyebben lövell rá az irigység mérge, és árasztják el az alávalóság hullámai, a rágalom óceánja. Nincs az a tisztán ragyogó hírnév, mely kikezdhetetlen, sem az a dicsőség, mégoly tündöklő is, mely érinthetetlen volna.” Az biztos, hogy életműve dacol korunk viharaival is. Elsőként kapta meg Csurgó városától a Pro Urbe díjat, és a megye egyik legfőbb elismerésének a „Somogy Polgáraiért” kitüntetésnek is a birtokosa
Teljes életet élt. Vidám, nótás kedvű, dolgozni és mulatni is tudó ember volt. Amikor Együd Árpád Csurgóról távozott, Tivadar feleségével együtt megalapította a nemzetközileg is híressé vált Csurgói Néptánc Együttest. Természetesen Ő is táncolt, hiszen képzett koreográfus is volt. Ebbéli tudását még főiskolásként a Pécsi Nemzeti Színház közönsége is megtapsolta. Zongorán és orgonán is szépen tudott játszani. Nyolc éven át kántorkodott a csurgói és a szentai templomokban. 1967-ben alapítója volt a csurgói vadásztársaságnak.
Igazi kikapcsolódást adó nagy szerelme volt a „Szőlőhegy”. Csak a saját vörösborát itta, amivel joggal büszkélkedett. Néhány éve egy szép őszi napon, szüret idején látogattam meg. Ritkán adódnak az életben olyan kegyelmi pillanatok, mint amiben akkor részesültem. Máig bennem él a poharazás közbeni beszélgetésünk.
Azonos módon láttuk, hogy kegyetlen világban élünk, ahol semmi sem szent. És azt is, hogy egy alkotó ember soha nem lehet gyáva, belső tűz nélküli. Merthogy dolgozni és szeretni csak szenvedéllyel érdemes. A nagy kihívás abban rejlik, hogy meg kell maradni önmagunknak egy olyan világban, amely minden erejével azon van, hogy a többiekhez hasonlóvá tegyen, vagy ha ez nem sikerül, akkor megszüntessen.
Utolsó néhány évét nehézzé tette küzdelme a gyilkos kórral. Tavaly ősszel családja tolókocsiban kivitte a szőlőbe. Végigtekintett a tájon. Szemében a búcsú csillant meg. Érezte, hogy utoljára látja a számára oly kedves természet színes csodáját. Hűséges társa, a máskor oly virgonc Frakk, a német vizsla megérezve a pillanat üzenetét. csendesen a lábához simult.
Múlt év karácsonyán még beszéltünk telefonon. Büszkesége már nem engedte, hogy a családtagokon kívül más is lássa elesettségét. Három hete még tudott örülni a teraszon zöldellő paprika és paradicsom palántáknak, merthogy azok nélkül számára nem létezett tavasz. Neki itt a földi létben az utolsó tavasz volt ez, amely rövidesen virágra fakasztja kedvenc virágát, a jázmint.
Legyen lelkednek könnyű az út az örökkévalóságba, és tested nyugodjék békességben a csurgói földben. A Teremtő adott feladatot neked itt a földön, nem is keveset. Hisszük, hogy azoktól vár sokat az Úr, akikre sokat bízott. Ezért volt áldás a munkádon. Te nem szűkölködtél sem munkában, sem életörömben. Rászolgáltál a pihenésre, de azért légy a segítségünkre, mert maradt itt feladat még bőven.
Ég veled, Drága Barátunk!
