Hatszázadik blogomat írom. Lehet kicsit ünnepelni. Örülök annak, hogy nőttön-nő olvasóim száma, hogy számos visszajelzésben erősítenek. Hálát adok Istennek, hogy nem csak témákat ad, de tehetséget és szellemi frissességet is azok megírásához. Ez az én karbantartó agytornám, lelkem kondicionálója. Ma is a bőség zavarával kell megküzdenem. Álljunk neki!
Most hallom, hogy négy éve nem volt ilyen magas az infláció, mint a mögöttünk hagyott szeptemberben. Rögtön ott a magyarázat is. A bűnös a dohányáruk és az üzemanyag áremelkedése. Nem, nem az élelmiszerek és a szolgáltatások áremelkedése. Ezt miért is emlegetnénk? Szomorú vagyok. Miért van az, hogy csak a szenvedés tanít meg az engedelmességre? Ez jár a fejemben, miközben tehetetlenül nézem, hogy drogozik az egész ország. Jut a szerből mindenkinek. Ha kéri, ha nem, kábítják a népet rendesen, minden oldalról.
Nem válogatnak. A fűtől a fáig, mindenki, mindent, mindenkin kipróbál. Észre sem vesszük és már a rabjai vagyunk. Ha nem kapjuk meg a napi adagot, a hiánytünetek jelentkeznek rajtunk, és átmenetileg megelégszünk az önkábítással is. Így aztán nehéz lesz a kijózanodás, aminek egyszer el kell jönnie! Jobb lenne mielőbb, minél kisebb fájdalommal átesni az elkerülhetetlenen! Mert, hogy fájni fog, az biztos. Kinek jobban, kinek kevésbé. De nem lesz kivétel. A kábítószergyártókat, a dílereket, a pitiáner terjesztőket pedig felelősségre vonja a közjó. Miért kell szenvednie egy egész nemzetnek, hogy a vezetést vállaló kiválasztottak megtanulják a józanészre figyelmező engedelmességet?
Naiv vagyok? Vagy csak optimista? Van megoldás. Oda kell figyelni, és helyzetbe hozni az értékhordozókat. Nem a bólogató pártkatonákat, a tehetségtelen mamelukokat, az energiavámpírokat, az elzsírosodott szellemeket. Vannak még tiszta agyú és tiszta kezű, tenni akaró és tenni tudó, reményt hordozók közöttünk. A példa kedvéért említem, a közgazdász Heim Pétert, aki újra és újra bizonyítja, hogy középen álló jobboldaliként miként lehet bölcsen, nyugodtan, tiszta fejjel, nyílt tekintettel diagnózist adni és terápiát is javasolni. Hallani lehet őt, de úgy tűnik, nem hallgatnak rá azok, akiknek csak a fülüket kellene kinyitniuk.
Ha már orvosi hasonlattal éltem nem tudom kihagyni a mostani Nobel-díj adományozását és a díjazottak közül az orvosi-élettani kategória idei díjazottjait. Egy brit és egy japán tudósnak ítélték oda ezt a legrangosabb elismerést. A téma pedig az őssejt kutatás. Nem röstellem bevallani, hogy amikor az erről szóló tudósítást elolvastam dühömben odacsaptam az újságot. Nem a napilapra, a hírforrásra lettem mérges A stockholmi Karolinska Intézetben felismerték, hogy elismerést érdemel az, amit álunk még üldöznek és büntetnek. Az emberi sejtek újraprogramozásával új megoldásokat találtak, a betegség felismerése mellett a gyógyításra is.
Ugyan úgy, mint Seffer István, a klinika tulajdonos, a tudós kaposvári orvos, akit nem hogy segítettek volna ebben a munkájában, de inkább börtönbe zárták. Aztán kegyet gyakoroltak azzal, hogy az elzárást lakhelyelhagyási tilalomra változtatták. Kit érdekelt, hogy ezzel megtörték lendületét, hogy kidobták az ablakon kutatásának frissességét, újszerűségét, hogy ezrek gyógyulását tették lehetetlenné, hogy emberek százainak megelőzhető halálát okozták? Úgy tűnik ez senkit sem érdekelt. Hogy másutt, mások Nobel-díjat kapnak ezért, vagy valami hasonlóért azt észre sem veszik a tehetségtelen ítélkezők. Mert nekünk így is jó! Vagy nekünk csak így jó? Legalább is azt hiszik. Nagyot, nagyon nagyot tévednek.
Aztán itt van a sport. Nemzeti önbecsülésünk nagy lehetősége. A sors úgy akarta, hogy a londoni olimpia bearanyozta a nyarunkat. Szilágyi révén pontosan két hónappal ezelőtt játszották el először a magyar himnuszt. Valamennyi magyar arany tisztán csillog, egyik sem hamisítvány. Megérdemelt, kiharcolt sikerek. Már-már feltűnő volt, ahogy a hatalom visszafogottan ünnepelt. Dicséretes önmérséklet, bölcs előrelátás. Ők tudják igazán, hogy iszonyúan nagy baj van a magyar sportban. A nyolc olimpiai arany és a politikai szándék egyelőre jótékony drogként fedi el a szomorú valóságot. Azt a valóságot, amit sajátosan próbál cáfolni a társasági adó – kedvezmény - amelynek nagy nyertese ki más is lett, mint a felcsúti focisták. Közel hárommilliárd forint (2,83) jutott nekik, miközben a bajnok Debrecennek ennek a hatoda. Vagy az egész ország vízilabda, kézilabda, kosárlabda és jégkorong sportjának is összesen is csak a fele jutott mint egyedül a Felcsútnak. Sokan várják az ígéret teljesülését és még inkább hozadékát, hogy jusson valami ebből a forrásból az olimpián érmet szerző sportágaknak is.
A várható, túlélést jelentő szerény konc reménye, még visszafogja a kritikus hangokat. A két világklasszis kajakos Janics és Benedek távozása az országból, vagy a világcsúcstartó, olimpiai bajnok Gyurta Dániel elszomorító hazai útkeresése és a külföldi alternatíva emlegetése, több mint intő jel. Csak a jéghegy csúcsa. Valami itt nincs rendben. Nagyon nincs rendben.
Amit most írok az nem fanyalgás. A tisztán látás és láttatás, a jövő féltése fogalmaztatja velem ezeket a gondolatokat. Ne kábítsuk magunkat, a „vidi” egy-egy sikerével sem. Európa harmad vonalbeli csapatai, vagy a morális válságban lévő Sporting ellenében születtek. Szurkolok a fehérváriaknak, de tartok tőle, hogy rövidesen jön a szomorú kijózanodás. Mert józanul kellene látni azt is, hogy miként Pekingben több aranyat is elbuktunk hajszálon, úgy a londoni olimpia nem várt nagy sikerében, aranyaink többségében bizony ott volt a szerencse is. Az a bizonyos hajszál, most bennünket segített. Hála Istennek!
Aki nem hiszi, az gondoljon csak bele Szilágyi nyolcad döntőjébe, ahol egyetlen tussal győzte le a német Limbachot. Ha fordítva sül el a döntő találat, akkor a mi fiunk a dobogón sem végzett volna. Berki Krisztián megérdemelten lett olimpiai bajnok, de azonos pontszámmal, mint az angol Smith és csak vitatott számítással állhatott a dobogó tetejére. Boldog voltam amikor Pars Krisztiánnak köszönhetően eljátszották mindannyionknak a magyar himnuszt és ő átvette a visszavonhatatlan aranyat. De lássuk be, hogy ekkora dobással már rég nem lehetett, és valószínűleg soha többé nem lehet nyerni világversenyt. A férfi kajak párosok páratlanul szoros befutója után Dombi és Kökény is másodiknak érezte magát. Aztán a célfotó meghozta a nagy örömöt. Igazi sportemberek megérdemelt sikere volt ez. De a brit Jamieson is ránk hozta a frászt, úgy közelítette a hajrában Gyurtát. Még szerencse, hogy nem mi, hanem Dani úszott. Risztov Éva heroikus küzdelmére számíthatott, aki ismerte, de győzelme kisebbfajta csodával ér fel. Ez így együtt hat a nyolcból. Ilyen csodák Pekingben nem történtek velünk, és ki tudja mikor kopogtat be hozzánk újra.
Jó lenne, ha mindent a helyén kezelnénk! A jót és a rosszat, a könnyűt és a nehezet, magunkat és másokat, a hatalmat és a népet, a törékeny hajót és a tajtékzó tengert, Magyarországot és Európát, a hazai pénzügyi helyzetet és a Világbankot. Mindent a helyén. Sem lejjebb, sem feljebb, sem előrébb, sem hátrébb! Ha nem így teszünk, akkor nincs mese, a szenvedés fog megtanítani bennünket az engedelmességre.
