Egyesült_Államok, Európai_Unió, értékeink, Magyarország_kormánya, migráció, Oroszország, pártok, politika
Nincs ma ennél aktuálisabb kérdés. Emberek százezrei keresik saját országhatárukat, hogy azt átlépve biztonságban (?) érezzék magukat. Határok sokaságán át vándorolnak az élhetetlen rosszból egy élhetőbb világ elérésének reményében. Van, aki az életéért fut, van, aki csak a jobb megélhetésért. Nem kerülhetjük meg a kérdést: Hol a határa a menekültek áradatának? Lesz-e határa? Ki akarja, ki tudja megállítani őket?
Mert a végtelenségig nem tarthat ez a legújabb kori népvándorlás. Sok szempontból határa van a befogadók képességeinek is. Akarat, szándék kérdése ez, vagy a lehetőségek által vezényelt kényszer szab határt? Van-e, lehet-e határa a türelemnek, az emberségnek? Hol húzódik az emberség, az emberiesség, a szolidaritás és a kőkemény kényszer-praktikusság határa? Kell-e, szabad-e ezeket szétválasztani, vagy az emberséges praktikusság a megoldás? És van-e határa az embertelenségnek, amely egymástól ezer kilométeres távolságokban kiváltója és haszonélvezője a szerencsétlenné vált emberi sorsoknak?
Nem tudok, és nem is akarok szabadulni e kérdések sokaságának súlya alól. Talán, ha kiírom magamból lezáratlan gondolataim sorának legalább egy részét, akkor kicsit könnyebb lesz. Legalábbis nekem. Talán azokhoz is eljut ezekből valamennyi, akik itt, a mi országunkban döntési helyzetben és kényszerben vannak. Ha így lesz, úgy hitem és szándékom szerint magam is a folyamatok jó irányú alakítójává válhatok.
Meglehetősen ellentmondásos a magyar politikai elit viselkedése. A pártok politikai haszonszerzési szándék által motivált véleményalkotása sokkoló az átlagember számára. Bonyolítják az amúgy is nehezen érthető helyzet reális megítélését. miközben nyugalomra és együttműködésre lenne szükség. Ha valamikor, akkor most össze kellene fogni. Aki politikai előnyszerzésre használja ezt a rendkívüli helyzetet, arra valóban ráillik a hazaáruló jelző.
A kormányzati törekvések, az ország rendjének megvédése, a migránsok ellenőrzött és szabályozott fogadása, az ezzel kapcsolatos jogszabályok élethez igazítása természetes és a nagy többség által elvárt, támogatott cselekvés. Talán még kevesebb és bátortalanabb is annál, mint amire, és amennyire szükség lenne. A kivitelezés módja és a kommunikáció bakugrásai azonban már kapkodást mutatnak. Verbálisan hangoskodó, de a gyakorlatban csetlő-botló, alacsony hatékonyságú a magyar kormányzati intézkedéssorozat.
Most látszik igazán, hogy milyen gyenge az ország önvédelmi képessége. Fegyver nélküli csapatok jöhetnek magyar földre akaratunk ellenére, ott és úgy, ahol és ahogy szándékukban áll. Semmit nem jelent számukra az épített ideiglenes műszaki határzár, a GYODA. El tudjuk azt képzelni, hogy Oroszország vagy az Egyesült Államok határát a hatóságok akarata ellenére tömegek (legyenek azok menekültek) átlépjék, vagy csak meg is közelítsék? Akkor is fel kell tenni ezt a kérdést, ha egyik említett ország határőrizeti gyakorlata sem feltétlenül követendő példa számunkra.
A saját tehetetlenségünk következményeiért az Európai Uniót okolni már-már gyermeteg próbálkozás. A nagyok ennek megfelelően is kezelnek bennünket. Eközben mi azoktól várnánk segítséget, akiket gyakran sértegetünk, lebecsülünk. Ne csodálkozzunk, ha most átnéznek a fejünk felett. Lassan mindenki lekiskorúsít bennünket, a migránsok, a tőlünk délre illetve keletre lévő országok, valamint a nyugat-európai államok, és a virágkorukat élő embercsempészek egyaránt. A szerepünket is túlértékeljük. Pikírt megjegyzésnek tűnhet, ha azt mondom, hogy még a térképet sem ismerjük. „Európa keleti végvárának” tartani magunkat, amikor mögöttünk, mellettünk még ott van Szerbia, Macedónia, Románia, Bulgária, Görögország, Törökország, enyhén szólva is badarság.
Részt kell vállalnunk a közös európai feladatokból, nemzetközi párbeszédet folytatva, összehangoltan, egyet akarva. Úgy segíteni az össz európai érdekeket, hogy közben óvjuk meg évezredes értékeinket. De ne várjunk Európára! Nekünk kell megvédenünk magunkat. Ne dugjuk a fejünket a homokba! Vegyük észre, hogy az idő előre múlásával fogy a menekültek iránt érzett lakossági szimpátia és erősödik a kimondott, vagy visszafogott ellenérzés. Ez egyaránt politikai és szakmai kihívás is. A feladatunk egyértelmű: Óvjuk meg országunkat az erőszaktól és az erőszakoskodóktól, de az együttműködésre kész menekülteket segítsük.
A rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket igényel. Mivel nem lehet és nem is kell távol tartani a menekülteket a határtól, ezért meggyőződésem, hogy számunkra a követendő forgatókönyv az lenne, ha a honvédség elkerülhetetlen bevetésével szigorúan szabályozottá, ellenőrzötté tennénk a migránsok beengedését, az itt tartózkodását. Ha már Európa nyugati, gazdagabbik fele várja, vagy legalábbis befogadja őket, a tovább haladásuk adminisztratív lassítása helyett biztosítanunk kellene a minél gyorsabb SZERVEZETT továbbszállításukat Ausztria irányába. Amíg azonban itt tartózkodnak, gondoskodni kell róluk, és fenntartani a rendet, a fegyelmet. Így nem jelennének meg tömegesen belső Magyarországi településeken, illetve a fővárosban. Az itt maradni szándékozók ellenőrzését követően az arra érdemeseknek adhatnánk menekülti státuszt, és csak őket kellene nyilvántartásba venni. Azt, aki nem akar tovább menni, és fennakad ezen a szűrőn, azzal nincs mit tenni, vissza kell toloncolni. A védelmet, a teljes déli határszakaszra ki kell terjeszteni, mert ha ez csak részlegesen történik meg, úgy a migráns áradat Horvátország felé veszi útját és a Dél-Dunántúlon lépik át az országhatárt.
Ha nem lesz kemény kézzel megteremtett rend ezen a területen, akkor a lázadások, a vonatdobálások, a lakossággal szembeni kisebb atrocitások csak a kezdetet jelenthetik. Magyar emberek vagyona, sőt élete kerülhet veszélybe. Ha ez bekövetkezik, ki lesz a felelős? Egy dolog az emberségesség, a humánum ideája, más dolog a kétségen kívüli kockázat. Mint alternatíva, nem hagyható ki a mérlegelésnél, hogy a migránsok tömegei Trójai-falóként az iszlám európai szálláscsinálóivá válhatnak. Óriási kihívás lesz ez a keresztény egyházak számára is. Ez adja az európai országok kormányainak közös felelősségét.
A migrációs folyamat sok eleme homályos számomra. Főként az, hogy az országokból, ahonnan jönnek a menekültek, onnan miért engedik el őket? A szír, jordán, török, libanoni menekült táborokban hogyan tudnak háborítatlanul ténykedni az emberi nyomorúság vámszedői, akik szervezetten indítják útjukra a menekültek csoportjait? Hol vannak a nemzetközi szervezetek akiknek ezt kezelni kellene? Nem lehet látni, de megjósolni sem ennek a folyamatnak a végét. Hatalmas a bizonytalanság. Feltehető a kérdés: Mi lesz, ha látva Nyugat-Európa fogadókészségét, újabb országokból indulnak el emberek tömegei egy jobb, biztonságosabb élet, vagy egyszerűen csak az életben maradás reményében?
Ugyanakkor Európának nem szabad azonos módon kezelnie a kontinensen belüli keletről – nyugatra irányuló gazdasági migrációt, az Ázsiából, Afrikából elinduló tömegek fogadásával. A humanitáriusság elsődlegessége mellett gazdasági, társadalmi oldalról nézve határozott különbséget kell tenni. És akkor még ott van Európa biztonsága. A migráns áradattal Európa nyitottá vált a szervezett terrorizmus számára. Ugye ezt nem akarjuk?
