Van, amikor a múzsák is hallgatnak. Azt mondják ilyen a háborús idő. Nem tudom sem igazolni, sem cáfolni. Annyi bizonyos, hogy vannak váratlan, minden energiát lekötő, bénító helyzetek. Olyanok, amikor nem az a legfontosabb, hogy mi történik a nagyvilágban. Egy, csak és kizárólag egy dolog forog a fejedben, amitől nem tudsz, de nem is akarsz szabadulni.
Ilyenkor átrendeződnek az értékek. Fontosnak tűnők válnak pillanatok alatt semmit érőkké. Amikor bizonytalan a holnap, különösen felértékelődik a tegnap és a ma. Korábban el nem hangzott szavak formálódnak ilyenkor mondatokká. A hit is új dimenziókat kap. Az Úr csodatételét elvárók táborából, hamar az érte küzdők közé kerülsz. A remény ilyenkor megelőzi, de nem helyettesíti a praktikumokat. Keresed a legjobb gyógyító embert és közben kéred a szentek közbenjárását. Mindez derült égből villámcsapásként köszöntött be hozzánk.
Pünkösdvasárnap még semmi jel. Hétfőn hirtelen besárgult Jutkám. Kedden délelőtt már a műszerek kattognak, belélátnak és délután közlik a felfoghatatlant. Mintha lavina zúdulna rád. Nem akarod elhinni, hogy veled, velünk ez megtörténhet. Pedig megtörtént. Nincs válasz a miértre, a hogyanra. Az esélyek? Nem túl bíztatóak, ráadásul teljes a bizonytalanság. Még azt sem tudni, hogy műthető-e? És ha igen, akkor hol és ki? Egyszerre felpörög és egyszerre idegtépően cammog az idő. Jó lenne mielőbb mindent tudni. Vagy mégsem? Nem lehet titkolni a család, a barátok elől, de nincs is értelme. Így aztán árad az energia, a biztatás, amire ilyenkor nagy szükség van. És küzdesz minden erőddel. Aztán mintha láthatatlan karmester intene be, kezdetét veszi egy számunkra eddig ismeretlen partitúra szerinti nagyzenekari mű. Sodor magával és te várod a tiszta hangokat, a lelkednek kedves futamokat, a megnyugtató szólamokat. Szemedben ott a könny és a bizakodás. Tompák a nappalok és nehezek az éjszakák. Tudod, érzed, hogy az isteni próbatétel mérlegre tesz most sok mindent. Téged és a körülötted lévőket egyaránt. A nagy kérdés mennyit visz és mennyit hoz? A végső egyenleg a fontos.
Aztán láss csodát! A kaposvári és pécsi orvosok összefogásával június 12-én sikeres a hatórás műtét. Az epevezetéket elzáró tumor miatt Jutkám fél májától megszabadul. Ez a „kicsiség” most nem érdekes. Mint megtudjuk, amúgy is túlméretezett szervünkről van szó. A negyven centis vágás a hastájon némi korlátot jelent majd a nekünk bikinit eladni szándékozók számára. Na és? Minden azt mutatja, hogy sikerült időben nyakon csípni a kórságot. Egy hét után már el is hagyhatta a pécsi klinikát. A vártnál sokkal gyorsabb a gyógyulás. Tizenhét, egyenként három centis, párhuzamos vonal a pocakon, mint valami kitörölhetetlen strigulák sora emlékeztet a rémálmok okozójára. Köszönet a gyógyító embereknek, az erőt adók sokaságának. Hála a teremtőnek és a csodatévő szenteknek. Mert igen is vannak csodák! Nem is kicsik.
Amit most leírtam, ez volt az oka, hogy nem olvashattátok blogjaimat a megszokott ritmusban. Azért ez idő alatt is írtam valamit. A családunk nevében köszönőlevelet Kalmár Nagy Károlynak, az orvosnak, aki tudására alapozva vállalta és megoldotta a műtétet. A gyógyító embernek, akit egymástól függetlenül három orvos is ajánlott. Valamennyien olyanok, akikben feltétel nélkül megbíztunk. Ennek a levélnek a tartalmát megosztom olvasóimmal. Nincs benne titok. A titkok máshol és másban vannak.
„Köszönjük Tanár Úr, hogy visszaadta a reményt. Hálásak vagyunk a Teremtőnek, hogy olyan talentummal áldotta meg Önt, amiből kevés, nagyon kevés létezik. Bízunk abban, hogy Jutkám újra egészséges, boldog ember lesz, az emberi kor legvégső határáig és azon túl is. Hisszük, hogy nagyon sokáig hálával gondolhatunk Önre, akinek nemcsak tudása, de embersége is párját ritkítja. Amikor ma elköszönünk úgy érezhetjük, hogy életünk megújult. Ez a nap az első, életünk hátralévő idejéből. Boldogok vagyunk, mert szemeink látnak, kezeink éreznek, lábaink járnak és dobog a szívünk. Judit nevében is szeretettel és barátsággal köszönjük az életet.”
Az elmúlt hetekben mindössze egyetlen nyilvános közéleti szereplést vállaltam, illetve ez volt az amit nem mondtam le. Hogy mikor és hol volt, illetve mit mondtam ott, talán nem minden tanulság nélküli. Ezeket a gondolataimat majd csak néhány nap múlva adom közre blogomban. Nem akarok ugyanis összekeverni fontos dolgokat. Most örüljünk, hogy az elmúlt hetekben megfoghattuk a felénk nyújtott segítő kezeket, amelyek kimentettek bennünket a ránk zúduló lavina alól.
