Kései ebédem után kiültem a teraszra. A felhőkkel bújócskát játszó nap sem korlátoz abban, hogy gépbe üssem azt, ami most az eszemben jár. Tegnap azzal hívott fel valaki az ország másik feléből, akivel életemben eddig mindössze egyszer találkoztam, de valamiért kedves nekem, hogy: "Holnap írjál róla, írjál neki!". Hirtelen nem is tudtam, hogy kire, mire hívta fel a figyelmemet. Az első pillanat döbbenete után kapcsoltam. Jutkámra gondolt, akinek ma, május 8.-án van a születésnapja. Pedig személyesen nem is ismerte. Csak hallott, olvasott róla. Köszönöm neki a biztatást. Őszintén szólva nem terveztem, de szívesen megteszem.
Nem emlékezni, emlékképeket idézni akarok, azt már többször megtettem. Az emlékek bennem, bennünk élnek tovább. Ő pedig volt, van, itt van! Látszólag betölti a teret körülöttem, miközben jótékony módon új, eddig üres tereket nyit számomra. Továbbra is átöleljük egymást, de már másként. Nap mint nap érzem, hogy alakítja életemet. Ő akarja azt ami velem és körülöttem történik. Azt akarja amit én szeretnék, de azt segíti amit helyesnek tart. Irracionális, megmagyarázhatatlan történések ezek bennem és körülöttem. Úgy tűnik a boldogság stációi végtelen mélységűek és magasságúak..
Magam sem tudom miért, de ma reggel, hosszú hónapok után bekapcsoltam a telefonját, ami az előszoba asztalon, a szemüvege, a tolla, az imakönyve, és egy szál friss virág társaságában a fényképe mellett feküdt némán. Az akkumulátor működésbe hozta és a halk ismert dallamokat követően megjelent a monitoron: "Ma is csinos vagyok!". Ez a mondat volt az, ami évtizedek óta minden reggel köszöntötte. Annak idején én leptem meg vele egy alkalommal. Azóta érthető módon nem törölte ki soha, és átvitte az újabb és újabb készülékeire is. Önbizalmat adott Neki a minden napi újrakezdéshez. Bizonysága ez a benne lévő örök nőnek, a rá jellemző kicsattanó életkedvnek. Ő képes volt minden reggel megcsodálni a fényt, és boldog volt, hogy szemei láttak, kezei éreztek, lábai jártak, és szíve dobogott. Mégis korán elment, de hosszú élete volt. Tolsztoj írta és milyen igaza volt, hogy: "Mindenki annyit él, amennyit szeretett."
Úgy három év óta napi visszatérő programom, hogy elmegyek a székesegyház reggeli miséjére. Ébresztő mozgás ez a testnek és a léleknek. Ma is így tettem, de ezt a misét Jutkámért és a családunkért ajánlottam fel. Ez a nap a köszöneté és a köszöntésé. Mert, hogy élni jöttünk a világra. Az a galambfióka is, amelyik a padlás ablakunkban lévő fészekből pont ma dugta ki először a fejét és éles kölyök hangon adta mindenki tudtára, hogy létezik.
Még inkább szól ez a nap Fanni unokánkról, akinek szintén ma van a születésnapja. Azonos napon látta meg a napvilágot kilenc évvel ez előtt, mint pár évtizeddel korábban Jutkám. Milyen véletlen! Ráadásul Ő hasonlít rá az unokák közül leginkább. Gyermekkori képeiről mint, ha Fanni mosolyogna ránk.
Természetesen köszöntése sem maradhat el. Öt órakor végez az iskolában, ahova ma én megyek érte. Mielőtt azonban haza vinném, még körül nézünk a Fő utcán. Beülünk egy cukrászdába és közben kitalálja mit is szeretne ajándékba. Aztán nyilván meg is vesszük. Élvezni fogja, hogy ebbe nem szólhatnak bele a szülei. A virága már itt van nálam az asztalon, nyilván a kedvenc színeként rózsaszín. Délben Jutkámnak is elvittem az Ő csokrát. Rózsát kapott mint mindig, de nem sárgát, hanem csodálatosan szép vörös-bordót.
Különlegesen szép és nehéz nap ez a mai. Most is beigazolódott az üzenet, mi szerint: "Az igazi szeretetnek fájnia kell."
