„Kismadár, ó kismadár, messze száll…”, szólt halkan a dal, a ma különösen csendes reggelen. Tettem a dolgomat, mint máskor, de a gondolataim másutt lebegtek. Valahol nagyon messze. Térben és időben, túl mindenen. Felsejlett az utolsó nap emléke. Az utolsó együtt töltött órák történései ma filmszerűen peregtek le lelki szemeim előtt.
Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt egy esztendő. Akkor is a városnapi ünnepségre készültem, de megérezve, hogy rám másutt van szükség, nem mentem el. Ma azonban ott voltam és boldog büszkeséggel örültem annak, hogy Leila, Kaposvár színházának színpadán újra átvehette „az év sportolója” díjat. Amikor ott néztem őt, az jutott eszembe, hogy benne ott vagyunk mind a ketten. Nem egymás mellett, hanem örökre eggyé olvadva.
Az előszobánk asztalán egy éve áll a fényképe apró használati tárgyaival együtt. Mindennapi látványuk, tapintható közelségük, megkönnyítette az elfogadás folyamatát. Február elsején, a reggeli emlékező gyászmisét követően elteszem őket a tárgyi emlékek tárházába.
Az ott lévő három gyertya közül a középső, azon a hajnalon csonkig égett. A két szélsőt csak ma, egy év után gyújtottam meg. Amikor kialszik majd a láng, akkor végleg lezárul életemnek egy felejthetetlenül boldog időszaka, és kezdetét veszi valami új. Most már nem csak érzem, de tudván tudom is, hogy lehetséges a folytatás.
Másként és máshogy lehetek, leszek boldog.. Számomra az élet értelme, hogy mindig velünk legyen, akinek örömöt tudunk, akarunk ajándékozni és legyen, akitől örömöt kapunk. Az igazi boldogság az, ha ez a kettő egy és ugyan az. Én így akarom és hiszem, hogy megkapom ezt az ajándékot.
Most veszem észre, hogy időközben a gyertyák csonkig égtek. Szemhéjaimat ólomsúlyok húzzák. Fáradt vagyok, de nem szomorú. Érzem, hogy nagyon mélyen és nyugodtan fogok aludni. Azután pedig…..Te pedig szállj KISMADÁR!
