Nem az a legény aki adja, hanem aki állja. Így tartja a falusi kocsmák régmúlt világában született örökérvényű népi bölcsesség. Csak ott és azok kapnak, ahol és akiknek adnak. Jót és rosszat egyaránt. No ebben most sem volt hiba. Színes napokat hagytunk magunk mögött. Több meghívást le kellett mondanunk, de így is belefért öt somogyi település meglátogatása. Mindig jó találkozni, elbeszélgetni régi és új ismerősökkel. Szeretettel hívnak bennünket és mi szívesen megyünk, ha tudunk időt szakítani. A vidéket járva azt tapasztalom, hogy kevesen vannak, akik úgy érzik azt kapták, amit vártak. A többség még türelmes és bizakodó. Van rá okuk. Vannak reménytkeltő elképzelések és a szándék őszinteségére is imitt-amott rá lehet lelni. Csak az a fránya kirekesztősdi ne törné össze időről-időre az éledő reményt. Az eltaposni-felemelni szándék oly sok energiát vesz el a karmestertől és a szólamvezetőktől, hogy nem marad elegendő erő a maradandó pozitív élmény nyújtására. Pedig erre most van szükség, vagy másként fogalmazva most lenne igazán szükség.
Szombat este végignéztem az Euroviziós dalversenyt. Ha valaki úgy gondolná, hogy Wolf Kati eredményében meghatározóan benne volt Magyarország jelenlegi nemzetközi megítélése, az nagy valószínűséggel nem téved. A dal, a koreográfia, az előadás, és az előadó megjelenése minden kétséget kizáróan nagyszerű volt, felülmúlta a korábbi évek magyar produkcióit. Az első hatba várták és ott is lett volna a helye. Akkor, ha egy szakértő zsűri minősít. Itt azonban a nép, a „zemberek” szavaztak. Beleadva minden szimpátiájukat és unszimpátiájukat. Bennünket, (nem Wolf Katit) 25 versenyző között a 22. helyre rangsoroltak. Tessék erre odafigyelni! Intő jel, amire nem szabad legyinteni. Akik ránk szavaztak azok a finnek (messze élő, távoli rokonok), illetve az erdélyi és a vajdasági magyarok. Ezzel vége a sornak. Még a felvidéki és a kárpátaljai magyarság sem nekünk adta a voksát. Európa többi része pedig látványosan elfordította tőlünk a fejét. Pedig most ránk világítanak a reflektorok, nálunk van az öreg kontinens főnöki stalluma. Vagy éppen ezért?
Addig-addig emlegették, míg napvilágot láttak az önkormányzati reformelképzelések. Nagy szükség van rá, nem lehet elkerülni, meg kell lépni. Amit ismerünk az egyelőre még homályos. A nyilatkozatokban, a kommunikációban keverednek a területi államigazgatást, a hatósági feladatokat és az önkormányzatiságot érintő elemek. Logikusnak tünnek a fővárosra vonatkozó elképzelések. Nem csak azért, mert szó szerint ezt írtuk le miniszterségem idején mi is. De a mostanihoz hasonló volt az elképzelésünk a hatósági feladatok járási (kistérségi) szintre telepítéséről. Akkor is gondolkodtak néhányan azon, hogy a települések lakosságának számához kössük a főállású polgármesterséget. Gyorsan meggyőztük őket ennek tarthatatlanságáról. Akkor is és most is hibásan az olcsóbb működés és nem a hatékonyabb, a jobb feladatellátás feltételeinek megteremtése volt a cél. Személyes meggyőződésem, hogy különösen akkor, amikor szűkében vagyunk a pénznek hihetetlen tartalékokat szabadít fel, ha minden településen működik önkormányzat, saját képviselőtestülettel, saját polgármesterrel. Az, hogy főállású vagy társadalmi megbizatású legyen, azt döntse el, dönthessék el a település lakói. Ne a központi adminisztráció kényszerítő ereje szabályozza. Egy agilis, az idejét erre a munkára fordító polgármester a bérének többszörösét hozza a településének. Kompromisszumos megoldás lehetne, ha a rendkívüli központi támogatások elbírálásakor a főállású polgármester bérének megfelelő összeggel csökkentenék a kis falvaknak nyújtott „segélyt”. Hatalmas ellentmondás, hogy miközben az önkormányzatok többsége csak állami segítséggel tud megbírkózni adósságával, az állami kontrolból nem kérnek, azt mereven elutasítják.
Úgy tűnik, a FIDESZ rendre házhoz megy a pofonért. Kezdem azt hinni, hogy mazohisták. Alig verte le a különadót az Alkotmánybíróság, máris itt a legújabb próbálkozás. Visszamenőleges hatállyal megszüntetnék a kedvezményes nyugdíjjogosultságokat, ami azt jelentené például, hogy azok a korábban fegyveres szolgálatból negyvenegynéhány évesen kényszernyugdíjazottak, akik most ötvenes éveik végefelé járnak, újból munkát kereshetnének. Másodszor szivatnák meg őket a mostanára már megöregedett fiatal demokraták. Még emlékezem arra, amikor 1998-2002. között a kaposvári hadosztályt, hadtestet megszüntették és a tisztiállománynak azt ígérte Mátrai Márta országgyűlési képviselő, (akkor a honvédelmi bizottság alelnöke), hogy munához segítik őket. Azóta is annyiban maradtak. Segítségről később már szó sem esett. Ennyit a hitelességről és a keresztényi igazmondás értékéről. Amúgy nincs kétségem, ez az új csont is megakad majd a kormány torkán. Újabb pofont kell elszenvedniük. Mai formájában magam sem értek egyet azokkal a korai és magas nyugdíjakkal, amelyek egyes szakmák, hivatások gyakorlóit jutalmazzák. Ez a logikátlan és felesleges erőfitoktatás azonban vissza fog ütni. Ha csak menet közben meg nem gondolják magukat és be nem jelentik, hogy nem is így akarták. Ugyan úgy, mint tették már többször, például a budapesti kórházigazgatók tervezett leváltásakor, vagy az új oktatási struktúra vizionálásakor. A végtelenségig szervilis és már-már gonosz államtitkár asszony alig egy év alatt bebizonyította, hogy nem a pedagógusokra, hanem a kormány vak szolgálatára esküdött. Ha innen nézzük nem okozott csalódást.
Az, hogy Jutkám jubileumhoz érkezett már az előző blogomból kiderült. Meglepetésen törtem a fejem. Eszembe ötlött, hogy nem jártunk még Prágában. Sok szépet hallotttunk és olvastunk róla, de bármennyire is furcsa egyikönk sem jutott el eddig ebbe a gyönyörű városba. Több sem kellett előkészítettem az utat. Három napot. Érkezzünk a születénap estéjén! Szállodai szoba foglalása a belvárosban. Programösszeállítás, illetve ami ilyenkor még szokásos. A lényeg, hogy ő erről semmit ne tudjon. Anitáékkal ebédeltünk Győrben, majd ahelyett, hogy ott maradtunk volna náluk, nekem „váratlan programom adódott” Rajkán. Szokás szerint ő vezette az autót. Volt egy kis morgás, hogy amúgy is olyan ritkán vagyunk itt és mi a fenének megyünk valami hivatalos programra? Anitáék (akiket beavattam) is megsértődnek és így tovább. Aztán amikor Rajkánál „véletlenül” átfutottunk a határon és megálltunk autópálya matricát venni akkor derült fény a turpisságra. „Prágába? De hát pénzt sem hoztunk. Ruhát sem csomagoltam. Holnapra és holnaputánra programokat beszéltem meg Kaposváron. Hol fogunk megszállni?...” Természetesen minden megoldódott és gyönyörű napokat töltöttünk a cseh fővárosban. Blogom olvasóinak többsége bizonnyal begyűjtötte már azokat az élményeket, melyekkel mi most gazdagodtunk. Gyalog jártuk a várost és jutottunk el minden fontos helyre. Meg is volt a kilóméterünk. Szemünk, szánk elállt. Az a történelmi és kulturális gazdaság, amivel találkoztunk fantasztikus. Irigylésre méltóan megkímélte őket a történelem vihara. A 23-25 fokos, nyarat jelző időjárás adta meg az élmény keretét. Olyan volt a hangulat, mintha egy mediterrán város utcáit rótuk volna, egy kis szász beütéssel. A túristák – Budapesten szinte elképzelhetetlen – tömege sétált, bámészkodott és költekezett. Nyüzsgő nyugalom és tisztaság mindenütt. Nézelődés és séta a Károly hídon, orgonakoncert a Szent Miklós templomban, vacsora és sörözés a fogalommá vált U Flekuban (sört azért másutt is ittunk), panoráma a Petrin hegy tetejéről, a Hradzsin a Szent Vitus székesegyházzal, az óváros romantikus utcái és terei, a Vencel tér forgalma csak egy kis része a sok látványosságnak és élménynek. Szóval jól sikerült a meglepi. Kettesben, de nem egyedül Prágában.
