Laza nyár végi anziksz, augusztusi „képeslap” lesz a mai blogom. Ezen a friss reggelen kerülöm a politikát, ha tudom. A következő hónapokban úgy is lesz belőle több mint elég. Essen most szó a szegedi mágnesről, a csalóka dinnyepálinkáról, a hálóról, mint drogról és az újságíró igazságosztó Porfelhőjéről!
Augusztus még bőven a nyár, de finoman jelzi érkezését az ősz. Ilyenkor érdemes feltöltődni napsugárral, élményekkel. A családban ez a hónap bőven ad alkalmat jókedvre, közös vidám napokra. Már a július is Judit nappal búcsúzott. Mondanom se kell, hogy erről nem feledkezett meg nálunk senki. Aztán augusztus 8-án a negyvenkettediket köszöntöttük. Már mint a házassági évfordulók sorában. A kutyafáját! Aztán ott volt huszadika. Szent István napja, a hármas ünnep. Nem azért mert ez évben hétfőre esett, hanem mert apa, fiú és az unoka vette fel ezt a becses nevet, a Gyenesei mellé. Barni pedig 23-án töltötte be a tizennegyedik évét, míg édesapám – mily véletlen, ő is István volt - 24-én érte volna el a 88-at. Évek óta visszatérő nyári hagyomány, hogy együtt, valamennyien elmegyünk Szegedre, a jó előre kiválasztott „szabadtéri” előadásra. Blogom olvasói tudják, hogy ki nem maradhat ilyenkor a közös halászlé tortúra sem. Csakis harcsával, de előtte haltepertő dukál hagymakarikákkal. Záró fogásnak következett az idén az Alföldi rendezte Mágnás Miska remek előadása. Éjfél után, fagylaltozás közben számoltuk össze, hogy ez volt zsinórban a tizenegyedik közös szegedi összetartásunk. Mivel ez most 19-ére esett, így a huszadiki Szent István napi misére hova máshova mentünk volna, mint a Szegedi Dómba.
Az együttlét során jócskán esett szó az ez évi pálinkáimról is, amelyekről ebben az idényben még nem írtam blogomban. Pedig lett volna rá okom, hogy beszámoljak néhány sikeres ütközetről. Korábban soha nem főztem eperből, fekete ribizliből, sárgadinnyéből és fügéből. Most ezek is sorra kerültek. Korai lenne a minőséget értékelni, hiszen erre jó néhány hónapot várni kell, de bennük van a csoda. Az azonban biztos, hogy sárgadinnyével nem próbálkozom a jövőben. Tessék csak idefigyelni! Jó baráttól kapott két mázsa sárgadinnyéből lehéjazása és belsejének eltávolítása után alig maradt meg a fele. Már az erjesztés közben gyönyörű illatokat mutatott. Aztán jött a főzés. A kerti pihenő szaletliből átalakított és így a teraszról tető alá került pálinkafőző szentélyemben, a pálinkáriumban kicsepegett alig 2 liternyi „gyümölcslelke”. Illata, íze fantasztikus, de a mennyiség messze nincs arányban a befektetett energiával. Száz kiló gyümölcsből egy liter pálinka! Ezt is meg kellett tapasztalnom. A fügét még nem főztem ki, de biztos, hogy mennyiségre az ellenkező tapasztalatot szerzem. Bőséggel adja majd a különleges ízű párlatot. Néhány napon belül megérik az őszibarack, a szilva és a bodzacefrém is. A körte, alma, szőlő, birs és som előtt ezeket gyorsan le kell párolnom. Kell a hely a cefrés hordókban az újaknak.
Az olimpiáról az előző hetekben többször és sokat írtam, de egy valamire visszatérnék. A legújabb kor hozta magával az Internet, a közösségi portálok, a blogok használatát a sportolók körében is. Az eszköz és a lehetőség megteremtődött, használatának kultúrája azonban kialakításra vár. Kétélű fegyver ez a javából. Áldás és átok egyszerre. Hatásának elemzésével egyelőre még nem foglalkoznak súlyának megfelelően sem az edzők, sem a sportpszichológusok. Pedig néhány sportoló eredménye és még inkább eredménytelensége mögött ez az új divat, hogy azt ne írjam ez az új „drog” áll. Az Internet közösségi portáljai ontják a híreket, a kommenteket. Egyre több sportoló kattan rá, vagy kattan be tőle. A világ belelát gondolataikba, mert megosztják. Ez által nyitottabbak és sérülékenyebbek is lesznek. A kommentelők nem csak erősíthetik őket, de a gátlástalan, névtelen üzengetők, az ellendrukkerek tönkre tehetik a négy éves felkészülést. Az a sportoló, aki ott csüng a világhálón, aki nem zárja ki teljesen, hangsúlyozom teljesen a nagy versenyek előtt és alatt, annak borítékolható a bukás. Intelligencia és akaraterő kérdése ez, amire meg kellene tanítani azokat, akik maguktól nem jönnek rá. Érdekes és tanulságos lenne megvizsgálni az eredményeket, a győzelmeket és a fejre állásokat ebből a szempontból.
Az „Ember” mindannyiunkban ott lakik. A felszín csalóka. Vállalt, választott, vagy kiosztott álarcot viselők sokasága vesz körül bennünket. Közöttük is önálló faj az újságíró, aki meg akar élni, családját eltartani, így többségük beáll a sorba. A mindenkori sorba. Na jó, nem mindenki adja el magát, mert azért van tartás is. Lehet taktikázni, csűrni-csavarni, ide is oda is üzenni, stílusbravúrokat produkálni, triplaszaltókat bemutatni, szófüzérek mögé rejteni a valós véleményeket. Ez többnyire megnyugtatja a lelket. Vannak persze kivételek, akik tiszteletet érdemelnek szókimondásukért, vitriolos tollukért. A jobb oldal kemény magjához tartozik a Magyar Nemzet „Tollhegyre” tűzője, Pilhál György. Az öregebb Pilhál. Bök, szúr, üt, vág, csapkod és csapdos egy irányba. Mesterien találja a szót, amivel nap, mint nap nemcsak orrba veri, de meg is alázza a kiválasztottakat. Mert ilyen mindig akad. Morc, magának való, az élet által nem csak kipróbált, de meggyötört ember lehet, akinek írásai a”nem szeretlek, ezért bántalak” érzést sugallják. Mint ha kihalt volna belőle minden, ami emberi. Pedig ott az ő mélyében is van ilyen. Vulkánszerűen tör elő belőle a hónapokig elnyomott igazi énje, ha kedvenc állatai körüli történések, vagy cimboráinak sorstörése kihoz belőle egy-egy őszinte gyöngyszemet. Ilyenre bukkantam a minap. El is tettem azt, amit a 32 évet élt, tisztességben megöregedett Porfelhőjéről írt. A matuzsálemi kort megélt kancáról, amelynek nedves orra melege máig ott van a kezében. Mert elballagott Porfelhő az égi legelőkre és magával vitt Pilhálból valamit. Évekkel ezelőtt ugyanezt az érzést olvastam tőle, amikor öreg vizslájától búcsúzott. Miért csak egy-egy kedves állat elmúlása mutatja meg az embert, ami ott legbelül lakozik? Miért nem tudunk és akarunk emberként élni, szólni és írni, amíg lehet? Sajnálom azokat, akiknek a bántás a kenyerük. Azokat, akik abból élnek, hogy másokba rúgnak, akikkel másokba rúgatnak. Azokat, akik ezt vállalják. Bizton állítom, hogy békétlen világunkban a leggonoszabb is ott mélyen, belül békességre vágyik. A békesség viszont nem egyenlő, nem szűkíthető le közhelyszerűen a szeretetre. Kell még hozzá valami, valami nélkülözhetetlen. Ez pedig az igazságosság. Egyik a másik nélkül kevés. Nagyon kevés. Különösen nemzeti zavarodottságunk idején. Különösen, ha időnkét és itt-ott mindkettő hiányzik.
