Eljött az ideje, hogy hosszú kihagyás után újra blogot írjak. Lelkem megdermedt tintáját lassan oldja a rohanó idő. Rá kellett jönnöm, hogy miközben Jutkám nélkül bennem minden megváltozott, addig a körülöttem lévő világ ugyan-úgy működik, mint addig Vele. Kegyetlenül nehéz megélni és feldolgozni, hogy a kezet, amit 14 évesen megfogtam és amelyik félénk engedéssel visszasimogatott, ötven év múltán, nyolc héttel ez előtt el kellett engednem. Fájdalmas kényszernek engedelmeskedtem. Miközben vitatkozom a sorssal, nem tehetek mást, mint elfogadom a Teremtő akaratát. Tőle kaptam az élővilág legcsodálatosabb ajándékaként Jutkámat és most visszavette. Váratlanul és érthetetlen sietséggel.
Hiszem, hogy a miértre a választ még itt a földön megkapom. Önző módon fogalmazok, amikor csak a magam érzéseiről írok, mivel a szűk családtól az ismeretlen környezetig sok, nagyon sok embert vágott durván mellbe, sebet okozva ez a visszafordíthatatlan történés. Köszönöm, hálásan köszönöm mindenkinek, a gyógyító embereknek, a lelkét, hitét erősítőknek, a barátoknak, ismerősöknek, az együttérzésüket eljuttatóknak, a temetésen közreműködőknek és jelenlévőknek, hogy Vele, velünk voltak és vannak.
Az elmúlt hetekben 87 éves édesanyám súlyos, daganatot eltávolító műtéten esett át, és 84 éves apósomat is a kórházban ápolták tüdőgyulladással. Eközben sikeresen teljesítettem az esedékes hat egyetemi vizsgámat a Corvinuson. Rendeztem fizikai környezetemet, viseltem a tisztességtelenséget pártoló bíróság átmeneti ítéletét. Visszatértem a rendszeres kondicionáló testmozgáshoz és megkezdtem a leadott nyolc kiló testsúlyom visszagyűjtését. Háztartást vezetek és házimunkát végzek, kertet és udvart rendezek. Újfent kézbe vettem a SOMOGYÉRT Egyesület dolgait, kapcsolatépítésben vagyok a politika-csinálókkal. Újra megnéztem a tavaly főzött pálinkáimat, megkezdtem szépítgetésüket. Még Bécsbe is elzarándokoltam a Destillata eredményhirdetésére. Ha nem beszélnek rá enyhe kényszerrel, akkor ebben az évben kihagytam volna ezt a világversenyt. Így azonban egy ezüst, és egy bronzéremmel gazdagíthattam a pálinkáim örömszerző sikerélmény-sorát.
De bárhol és bármit is teszek, mindig és mindenütt előtolulnak az adott helyhez kötődő közös emlékek. Kedvelt hegyvidékünkön néhány napos síelésre is rávettek a barátok, de a pályán sem az erős ellenszéltől volt könnyes a szemem a jótékonyan takaró szemüveg alatt, és a közös kedvencet, a Kaiserschmarnnit sem tudtam érzelem nélkül elfogyasztani.
Mindeközben ápolom és simogatom Jutkám emlékét. Távozásával most vált igazán múlttá gyermekkorom és ifjúságom. Rendezem a rendeznivalókat. Van belőle kötelező és szabadon választott. Ez utóbbiak segítik a lelki békémet. Ezek közé tartozik, hogy összegyűjtöttem, és a honlapomon www.gyenesei.hu hozzáférhetővé tettem az eseményeket megörökítő film, fotó- és nyomtatott dokumentumokat. Amikor ezekkel bíbelődök, nyugodt vagyok. De így volt ez a temetés előkészítése során is. Még most is neki akarok örömet, meglepetést szerezni. Igen, mintha itt lenne, minden egyes lépésem után átölelne, és szerelmesen megcsókolna. Ezt érzem, így érzem és talán így is van. Miközben magamban őrzöm Őt, jó szívvel osztom meg a felismerést, hogy mindennél fontosabb vigyázni a körülöttünk élő értékeinkre, mert minden törékeny, ami EMBER-ből van.
Előre kell tekintenem és lépést tartani a könyörtelenül haladó idővel. Az egyedülléttel és az üres otthonnal a legnehezebb szembesülni, de tudom, hogy a stációkat most végig kell járnom, boldog, tisztító szenvedéssel. A seb minden bizonnyal begyógyul majd, de a hegesedés örökké emlékeztetni fog. Megígérem, hogy a jövőben ilyen részletességgel blogjaimban már nem fogok erről írni. Még akkor sem, ha ez megkönnyebbülést hoz. Most azonban még visszatérek legutóbbi optimista hangvételű blogom írását követő időszak fontos történéseire. Kiírom magamból a szorítást. Nem akarok ezzel senki terhére lenni. Ezért csak azok olvassák tovább ezt az internetes bejegyzésemet, akiket érdekel, és könnyű szívvel teszik ezt.
Sokan kérdezik, mi történt? Előző naplóbejegyzéseim hűen visszaadják az előzményeket, a rendkívül agresszív Klatskin tumor Pünkösd utáni felismerését, a június 12-i első és sikeresnek mondott műtétet és az azt követő, gyógyultnak hitt boldog nyári állapotot. Azután megírtam az október végi döbbenetet is, amikor újabb, váratlan műtét után az orvosok feltették a kezüket. Annak ellenére szembe kellett néznünk ezzel a helyzettel, hogy Jutkám mint mindenben, a lelkiismeretesség mintaképe volt életvitelében, egészségének őrzésében, kontrollálásában is. Nála nem maradhatott el szűrővizsgálat és a legkisebb jelre reagált. Semmit nem hanyagolt el. Testi- lelki egyensúlyát őrizve, sportosan élt, egészségesen táplálkozott. Cukor helyett mézet evett, amennyire lehetett mellőzte a szintetikus táplálék-kiegészítőket, és már évtizedek óta csak ásványvizet fogyasztott. Vérnyomásával, vércukor- és koleszterin szintjével soha nem volt gond. Testsúlyát 30 éves kora óta könnyedén tartotta. Egyetlen „szenvedélye” volt, a család. A kívülről jövő stresszes helyzeteket azonban nehezen dolgozta fel. Mélyen bántotta minden igazságtalanság, amelyből mostanság akadt bőven. Ennek a súlya roppantotta meg.
Nem volt gyógyító terápia és csak, az maradt a kérdés, hogy „az elhajított kő” mikor esik le. Azért küzdöttünk, hogy a lehető legszebb legyen az útja. Vele együtt mindannyian tudtuk mi várható. Bízva a csodában reménykedtünk, de fizikai állapota napról-napra romlott. Mesterségesen táplálták. Kérte, hogy mindig legyek mellette, és azt mondta: „Bármi is történik, Te mindig maradj erős!” Éjjel-nappal vele voltam. Segítettem mindenben. Még a kórházban töltött éjszakáin is ott szundikáltam az ágya mellett, őrizve álmát. Hálás volt érte, amit minden mozdulatával, rezdülésével jelzett. Jólesett ez nekem is, mint ahogy erőt adott az is, amint a külvilág ezt az időszakot szemlélte. Kései barátom írta, amikor a szomorú hír megérkezett hozzá: „Csak közhelyek jutnak eszembe arról az emberi tartásról, jóságról, szeretetről, ahogyan írsz, beszélsz a drága emlékű Jutkáról. Büszke vagyok arra, hogy a barátaim között tudhatlak. Jó látni, hogy a politika, a magas állami tisztség nem minden ember jellemét torzítja el, és az a közösség, amely oly sokszor tüntetett már ki bizalmával, nagyrabecsülésével, láthatja, hogy személyedben méltó emberrel tette ezt.”
Az a bizonyos váratlan és csodás javulás karácsonytól vízkeresztig, január 6-án estig tartott. Onnantól már nem volt visszaút. Az utolsó pillanatáig ura volt testének, a helyzetének és mindig mosolygott. Hihetetlen testi és lelki ereje volt. Fájdalmat nem mutatott. Mindössze egyszer mondta nekem: „Ti nem tudjátok, hogy ez milyen szörnyű érzés”. A műtéteket végző pécsi tudós orvos, Kalmár Nagy Károly többek között ezt írta róla „Csodálatos Ember volt. Számomra is ajándék, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.” A kaposvári kórházban, az érte küzdő professzor, Egyed Miklós is valami hasonlót mondott. „Ilyen beteggel még nem találkoztam. Ő adott nekünk erőt. Sokat tanultam Tőle.” Én egyetlen percre sem mutattam előtte, hogy számomra iszonyúan nehéz volt a szerep, erősnek látszani. Közben az Ő arca semmit nem változott. Miközben a teste fogyott, ugyanolyan kortalanul szép volt, mint egészségesen és hálás minden segítő, szerető rezdülésért.
Emberként tudott az utolsó percig élni. Két nappal halála előtt azt üzente a körülötte lévő világnak, hogy: ”Örökké szeretlek benneteket!” Bár nagyon szerette az életet, mégis el tudott menni méltósággal. Váratlanul, de nem felkészületlenül távozott. Amilyen szép volt az élete, olyan szép volt az elmenetele is. Tudatosan készült rá. Három nappal a halála előtt még megkért, hogy vigyem el fodrászhoz. Hajat vágatott és festetett. Közben aggódott, hogy mi lesz, ha akkor hal meg, amikor Leila Amerikában a Világkupán fog versenyezni és távozásával megzavarja őt. Az foglalkoztatta, hogyan készülök majd a vizsgáimra, ha vele töltöm minden percemet. Ezek után úgy ment el, hogy mindenkinek, mindenre megadta az időt. „Csak” számára vált végessé a földi idő, amikor belépett az örökkévalóságba.
Január 23-án délután, kórházi szobájában hárman voltunk, Ő, gyóntató papunk Csorba Tamás atya és én. Ekkor azt mondta: ” Nem félek. Tudom, hogy jó helyre megyek.” Ezek után telefonon hívtam gyermekeinket, akik estére már velem együtt mindhárman ott voltak az ágyánál. Fogtuk a kezét, imádkoztunk, amikor éjfél után pontban egy órakor utolsót lélegzett és magához ölelte a Teremtő. Szörnyen nagy volt a fájdalmam, amikor még egyszer, utoljára megcsókoltam, és felkiáltottam: „Uram add, hogy ne veszítsem el hitemet! Repülj szerelmem!”
Hiszem, hogy a Mindenhatónak is szüksége lehet segítőkre. Angyalokra, akikkel megosztja, megsokszorozza erejét. Ők azok, akik már a földön is különleges életet éltek. Jutkámra minden bizonnyal az angyalok körében volt szüksége Istennek, hiszen már itt a földön felvértezte ezekkel a képességgel. Most megsokszorozott erővel az égből közvetíti felénk a Teremtő, jótevő, védelmező, hitet adó erejét, hogy ez által másoknak is segíthessünk. Az egyre gyarapodó sokaknak, akik rászorulnak. Küzdelmes életünkben a hit a mi igazi vigaszunk. Bár a küzdelemtől nem szabadít meg bennünket, de azzal a reménnyel ad erőt, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül. Ilyenkor azonban nagyon-nagyon nehéz az Ő akaratát megérteni, elfogadni.
Hitem íratta a menyasszonyi csokrával azonos színű, száz szál, krém sárga és három szál vörös rózsából köttetett koszorú szalagjára: „A LÉLEK ÉL: találkozunk! A Te Pistikéd.” A fájdalmat nem lehet, nem is akarom megspórolni. Meg kell tanulnom együtt élni vele. Hiszem, hogy Jutkám, útjának csak egy nekünk fájdalmas állomásához érkezett, ami nem végállomás. Mindössze előrement, hogy mindent előkészítsen, amire mi odaérünk, minden rendben legyen. Mint itt a földön. Mindig másokra, főként szeretteire figyelt.
Gyönyörűségesen fájdalmas volt fogadni, olvasni, vagy hallani a hozzánk érkező együtt érző gondolatokat. Közel félszáz településen mondtak érte misét. Több mint háromezer üzenetet kaptunk és közel kétezer ember volt a temetőben. Előtte Balás Béla püspök atya celebrált misét a székesegyházban. A temetésen a barátok nevében Kerékgyártó István, az önkormányzat képviseletében (ahol képviselő-tanácsnok volt), Dér Tamás búcsúztatta. Hálásan köszönöm mindenkinek. Ezek a jelzések, egy szeretett embernek szóltak, aki maga is nagyon szerette a környezetét, a legegyszerűbb embereket is. Honlapom összeállításában, www.gyenesei.hu is olvashatóak a legmegragadóbb gondolatok, amelyeket Róla írtak, mondtak, vagy neki, a „Somogyi szívek királynőjének” küldtek.
Abban az összeállításban nem idéztem a következő néhány megkapó mondatot: „Ha temetésre lehet mondani, hogy gyönyörű, akkor ez feledhetetlenül az volt. A szertartás megható pillanataként éltük meg, amikor az egyházi búcsúztató végén néhány percig elkezdett szemerkélni az eső, mintha az Égiek is siratnák Jutkát. A sírnál a szertartás végén szétváltak az addig komor, sötét felhők, és felragyogott a nap. Mondd, ez is csak a természet játéka, vagy – amint mi hisszük – az isteni gondviselés jelzése, különleges ajándéka az eltávozott számára? Vigasztalás az itt maradottaknak? Van erre racionális magyarázat?”
Nemcsak Kaposváron és Somogyban szerették, tisztelték, de az országban számos helyen másutt is. „Ő olyan személyiség volt, akinek viselkedését belföldön és külföldön vezetők feleségei tekintették etalonnak”, írta Egerből egy korábbi megyei elnök felesége.
Gyakran visszatérő fordulatként találkoztam azzal az üzenettel, amit én állandóan érezhettem, de úgy tűnik, mások számára is látható volt, hogy ő mindig ott állt segítőként mellettem. Nagy dolgokban éppen úgy, mint hétköznapi ünnepeken. Megható volt olvasnom: „Ön nem ismer engem, de én a Szent Imre templomban többször láttam szerető feleségével. Akkor is, amikor ő nyitotta ki azt a széket, amire ön feltehette a fájós és gipszes lábát, így végighallgathatta az istentiszteletet”.
Ez a ragaszkodó szeretet kölcsönös volt. Ez érződik ki az olyan üzenetekből, mint: „Ha nem ismertem volna személyesen Őt, akkor is tudnám, milyen nagyszerű ember volt, abból, amilyen szeretettel Te beszéltél mindig Róla.” Vagy egy másik: „Mindig is csodáltam, hogy milyen szeretettel ír Juditról blogjaiban. Az, az asszony, akiről így tud írni társa, a legboldogabbak közé tartozhatott.”
Bevallom, hogy van bennem egoizmus, de Ő mindig fontosabb volt nekem, mint én saját magamnak. Még az autónknak is JUDIT-1 a rendszáma. Boldogan fogadta, amikor ezzel ajándékoztam meg. Ugyanakkor erősítően büszke volt rám, de szükség esetén a fékem is. Nem lassított le indokolatlanul, csak akkor és annyira, hogy ne sodródjak ki a kanyarokban. Különleges volt a mi kapcsolatunk, amely gyermekkorunktól kezdve folyamatosan izzott. Most ezekben a nehéz napokban tudatosult bennem, hogy természetes képességeink adták életünk alapját, amihez jelentős kegyelem párosult. Ezért következhettek be életünk gyönyörű, hétköznapi csodái. Ő volt a múzsám. Ő tanított meg minden fontosra, amit tudok. Megtanított arra, amit addig nem tudtam. Többek között, hogy ne csak repüljek, de képes legyek szépen szárnyalni is. Természetesen ez kölcsönös volt. Gyermekkorunktól alakítottuk, formáltuk egymást, csiszolódtunk össze, illeszkedtünk egymáshoz mikronméretű pontossággal.
A Teremtő mestermunkájának bizonyult, hogy bennünket egymásnak adott. Hagyományos munkamegosztásban éltünk. A női szerepeket ugyanolyan boldogan vállalta és végezte, mint amilyen természetességgel számított arra, hogy a férfi feladataiban én legyek otthon. Ugyanakkor mindig, mindent együtt, egyeztetve döntöttünk el. Csak azt és úgy tettük, ami és ahogy a másiknak is tetszett. Jól kiegészítettük egymást. Ő volt a kiszámítható stabilitás, én pedig a mozdító megújulás. Testünkkel és lelkünkkel, szerelemmel szerettük egymást az utolsó pillanatig. Örökre itt marad a szívemben és gyermekeinkben, unokáinkban. Ha őket simogatom, Őt érintem. Ha őket csókolom, Őt érzem. Két nappal távozása előtt kórházi ágyának szélén ültünk. Átöleltük egymást, csillogó szemmel rám nézett és csak ennyit mondott: „Egész életemben imádtalak!”. Ez volt a korona a közös fél évszázadra. És még valami. Sírjánál szívszorítóan szólt az énekhang: „Megkötöm lovamat…” Fiatalasszony korától ez volt a kedves dala. Oly sokszor énekelte, könnyes szemmel zárva az utolsó strófát: „De tőled Violám, csak a halál old el”. Betartotta ezt az ígéretét is, mint mindig, mindent.
Neki, az örök nőnek megadatott az, az ajándék, hogy soha nem öregszik meg. A mosolygós, jókedvű, életvidám, vonzóan bájos nőre emlékezik mindenki. Ez olvasható ki szinte valamennyi részvétnyilvánító üzenetből, megnyilatkozásból. A kép, ami megmaradt olyan, amilyen volt, jóságot és szépséget sugall. Ezt hagyta ajándékul magából nekünk.
A kicsiny imakönyvet, amit betegsége során, mindenhova magával vitt, nem olyan régen kapta édesanyámtól. Benne egy dátum édesapám kézírásával: „Kaposvár, 1943.IX.10.”70 évvel ezelőtt ajándékozta édesanyámnak a tizenhetedik születésnapjára. Most ez az imakönyv is ott pihen a fényképe mellett az előszoba asztalunkon, azok között a tárgyak között (szemüvege, tolla, naptára, telefonja, stb.) amelyek a mindennapok során hozzá kötődtek, és most rá emlékeztetnek. Nem menekülök az emlékek elől. Könnyes szemmel, de mosolyogva szembenézek velük. Ahogy Ő nem sírt a lassú távozás hetei során, azt sem akarja, hogy mi most sírjunk. Boldognak akar látni bennünket és ennek meg is kell felelnem. Érzem, hogy számomra a boldogság most már másként jelenik meg. Ami vele elszállt, azt nem keresem. Semmi értelme. Egyelőre a költővel együtt fohászkodom: „Uram! Fogd jó munkára agyamban a tébolyt!”
Jutkám meglátta és szerette a szépet. Kertünkben mindig nyílott virág. Személyes kapcsolata volt mindegyikkel. Néhány hete kibújtak a hóvirágok. Ezeket a hagymákat tavaly májusban hoztuk Hollandiából, ahova születésnapján mentünk el autóval, amit akkor még oda-vissza ő vezetett. Régi közös vágyunk valósult meg azzal, hogy virágzásuk teljében megnéztük a csodás tulipán ültetvényeket, a virágokkal teli parkokat. Lenyűgöző élmény volt. Az onnan hozott hagymákból már bújnak a krókuszok és a tulipánok is. Minden írott és íratlan szabályt betartott. Különleges fegyelmezettségére vall, hogy bár sok százezer kilométert vezetett, de még egy koccanásos balesete sem volt. A zselici erdők aljából százszámra lehetett volna hóvirág hagymát gyűjteni, de egy buta jogszabály még a virág szedését is tiltja, ezért ez nálunk szóba sem jöhetett. Így aztán holland hóvirág virít kis kertünkben, ahol az a bizonyos pálinkafőző szentély is működik.
Az épület átalakítása során veszélybe került az ibolya-sziget, amelyből néhány tövet egy cserépbe menekített és egész nyáron öntözgette, őrizgette. Az ősz elején pedig kiültette. Bár még csak most jött el az ibolya virágzásának ideje, de ez a tő már január elején három szál virágot hozott. Neki, hálából és még időben. Szerették a virágok is. A sírját beborító koszorúk és csokrok csodálatos módon három hétig frissen maradtak, sőt Leila szív alakra formázott sárgarózsa koszorúja még ezt is megtoldotta egy héttel. Erősítve azt, hogy csak az életünkből költözött el, de a szívünkben örökre itt marad.
