Az emberek nagy többsége egyre inkább eltávolodik a politikusoktól. Nem a politikától, hanem a politika-csinálóktól. Nincs különbségtétel. Mindegyik oldalra ráhelyezik a „nemkívánatos” táblát. Miért? Teszem fel a kérdést. Miért? Teszik fel a kérdést a pártok és a politikusaik is.
A válasz egyszerű. Minden ember boldogságra vágyik, és erre most rosszak az esélyek. A politikusok dolga lenne ebben segíteni. Ilyen egyszerű. De mit kellene csinálniuk? Fordítani a gondolkodásukon! Hozzáadniuk kellene és nem elvenniük. Ez a másoknak ajándékozott boldogság titka. Talán ez az, amit rajtam megéreztek választóim, amikor a SOMOGYÉRT Egyesület színeiben 2006-ban, országgyűlési képviselővé választottak. Ez az a különbség, ami a jövő évi választásokon újra felértékelődhet. Ez az, amit a leendő győzteseknek el kellene sajátítaniuk.
Nézzünk körül! Bármerre tekintünk, rászorulókat, segítségre, segítségünkre várókat látunk. Vegyük észre őket és az adott helyzethez igazodó valódi segítséget kínáljuk számukra! Minden apró gesztus fontos. Néha elég kellő empátiával meghallgatni a másikat. Elég megfogni a kezét. S ha még adni is tudunk, bármilyen keveset is, az nekünk is jó. Mert legalább tettünk valamit. Vegyük észre, hogy mások szolgálata a legnemesebb feladat. Ehhez néha nagytakarítást kell végeznünk magunkban. Ki kell dobnunk a múlt felhalmozódott szemetét, ami nemcsak a jövőtől, de a jelentől is elválaszt bennünket.
Kemény harc ez. Harc önmagunkkal és a közönyös, vagy ellendrukker környezetünkkel. Harcosokká kell válnunk, de nem szabadságharcosokká. A harcban természetesen szerzünk sebeket, ami sokakat eleve elrettenthet a küzdelemtől Még a legjobb harcos is sebezhető, de ha vállalja a küzdelmet, úgy ez teszi őt bátorrá. Igaz ez a közéletre, a politikára és a sportra egyaránt.
Most inkább a sportból citálok egy közelmúltbéli váratlan eredményt, ami sokakat elszomorított, miközben benne volt a boldogságcsinálás lehetősége. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolok, különösen hogy el is árulom. Persze, hogy a Videoton csúfos bukásáról beszélek, ami az Európa Liga selejtezőjének prológján köszöntött be. Mindjárt az elején. Egy „neve nincs” csapat ütötte képen „a legjobb magyar csapat” címre áhítozó gárdát. Mert a Vidi lelketlenül, akarat gyengén játszott.
Hogy a jól, sőt nagyon-nagyon jól megfizetett játékosok miért nem tették oda magukat, legalább félig-meddig, azt csak találgatni lehet. Sok értékelést olvastam, és bizony néha volt olyan érzésem, hogy műfelháborodás az, amit a csapat körüli vezetőktől hallok. Nem tudom megmagyarázni miért, de a hetedik érzékem ezt súgta.
Lehet, hogy a politikusok köldöknéző presztízsharcának áldozatai a szurkolók, a magyar sportszeretők nagy tábora és maga a csapat is? Lehet, hogy a Vidi vezetőinek és mecénásainak a szeme előtt semmi más nem lebeg, mint a következő bajnokság mindenáron való megnyerése. És itt, a „minden áron” van a hangsúly. Tudják ők, hiszen megtapasztalták, hogy a nemzetközi kupában való helytállás erőn felüli terhet jelent bármelyik magyar csapatnak. Ezt pedig megsínyli a bajnokság első felének eredményessége. Olyan behozhatatlan hátrányba kerül, amivel reménytelenné válik az áhított hazai aranyérem megszerzése.
Mit kell ilyenkor tenni? Gyorsan kiszállni az Európa Ligából. Az sem baj, ha néhány napig kapnak érte hideget, meleget. Az sem baj, hogy a boldogságvárók csalódnak. Az sem baj, hogy szégyent hoznak az országra, a magyar labdarúgásra. Fontos, hogy a hazai trófea megszerzésére megmaradjon az esély. Fontos, hogy a fő mentor megmutassa, ki a legény a gáton. Fociban is, vagy ebben leginkább. Így megy ez kis hazánkban, ahol azok, akiknek adniuk kellene, hozzáadniuk, azok inkább elvenni szeretnek.