„A tizenhét párhuzamos csík – Jutkám pocakján – mindig juttassa eszetekbe, hogy az úr Isten kegyelme végtelen és előre vivő, mint a párhuzamosok”, jött az erőt adó sok-sok reagálás egyike. „Leila fizikai és mentális állapota lényegesen jobb hazai vetélytársainál”, írták le a szakemberek, de a csillagok jelenlegi állása szerint mégsem utazhat az olimpiára. „Emlékezni jogunk, emlékeztetni kötelességünk!” Ígéretem szerint ma közreadom a zsidó temetőben elmondott gondolataimat is.
Jutkám egészségi állapota szépen javul. Segít neki ebben az a szeretet, ami az előző blogom megírása után a világhálóról is áradt felé. Mindannyiótoknak köszöni a benne lévő erő mozgósításához küldött szavakat, mondatokat, üzeneteket. Az Úristennek még vannak tervei vele itt a földön, köztünk. Már csak azért is, mert nagy hiány van jó emberekben.
Leila az utolsó három, nem mellesleg az év eddigi legjelentősebb versenyein (világbajnokság, Európa-bajnokság és országos bajnokság) rendre megelőzte hazai riválisait. Tóth Adriennt mindháromszor és egyre nagyobb mértékben utasította maga mögé. Az olimpia előtt öt héttel, az Európa-bajnokságon már szinte fájó különbséggel. Miközben Leila a 4. helyen futott be, az olimpiára nevezett vetélytársának meg kellett elégednie a 16. pozícióval. Végtelenül kellemetlenül érezheti magát, mi több kínos lehet neki és edzőinek, hogy ennek ellenére őt nevezték a londoni olimpiára. Bár elismerik, hogy most újra Leila a legjobb magyar öttusázó, de a szövetség illetékeseinek magyarázata szerint „Leila későn került formába”. Magyarázkodniuk lehet, van is miért, de torzítások nélkül megmagyarázni nem tudják, hogy aki a három legfontosabb és legutóbbi alkalommal nyert az emelt fővel itthon marad, aki pedig veszített az lehajtott fővel indulhat az olimpián.
Az jobb lenne, ha tavasszal csillogot volna most meg kullogna? Az amerikai sportolók sikereinek titka, hogy mindig az aktuális legjobb képviseli az államokat az olimpián. De a magyar kajakos lányok közül sem az utazik az olimpiára, aki a tavaszi első válogatót nyerte, hanem aki a szintén pár hete lebonyolított Európa-bajnokságon a legjobb volt. Lehet, hogy ez az aranyaik titka? Náluk ez volt a válogatási elv. Bármennyire is megdöbbentő az öttusázóknál nem voltak válogatási elvek lefektetve. A jelenlegi szubjektív döntésnek ez ad alapot. Tiszteletben kell tartani a felelősséget viselő szövetségi kapitány álláspontját. Az azonban nem volt szerencsés, hogy az EB előtt, a kapitány valószínűleg teljes jó szándékkal, azzal buzdított Leilát, hogyha az Európa-bajnokságon az 1-6. hely valamelyikén, lehetőleg minél előbb végez és valamelyik olimpiára nevezett lányt legalább 10 hellyel megelőzi, indokolt lesz a változtatás. A szövetség elnöke pedig azt mondta az EB előtt, hogy az utolsó versenyeket nyújtott teljesítményeket figyelembe veszik és a két legjobb formában lévő lány, indulhat az olimpián. Leila teljesített, teljesítette a feltételeket. A korábban hozott döntés azonban valami, vagy valakik miatt nem változott. A kapitány tisztességes ember, úgy tűnik vele vitetik el a „balhét” a kevésbé tisztességes emberek, akiknek nem a magyar sport érdekei az elsődlegesek. Leila így nem juthat el Londonba, hacsak valamelyik magyar meg nem sérül, amit azonban nem kívánunk senkinek. Ő volt már olimpián. Kettőn is. És ha a teremtő úgy akarja, még lehet is. Érettebben, felkészültebben, „éhesebben”, egy kiemelkedő eredményre sokkal készebben, mint most. A mostani távolmaradás ez esetben a felkészülésének fontos része lesz. Őt az ilyen helyzetek inkább megerősítik. De az is lehet, hogy a sors új sikeres pályát tartogat számára. Amúgy pedig kevés sportoló van, aki ennyi szép eredményt tudhat magáénak.
Ígértem, hogy az elmúlt hetekben vállat egyetlen nyilvános közszereplésemre visszatérek. Íme, az alábbiakban adom közre gondolataimat, amit június 24-én a kaposvári zsidó temetőben elmondtam:
Lehangolóan hangos világban élünk. Alig jut idő a csendre, a gondolkodásra, az emlékezésre. Ha még is emlékezünk, akkor kívülről irányítják az agyunkat. Megmondják, hogy élők és holtak közül kit illik, kit nem illik szeretni. Megmondják, hogy kit lehet kötelezően kedvelni. Megmondják, hogy kit tilos lelkünkre ölelni. Így megy ez évtizedek óta. Régi szobrokat eltávolító, új szobrokat állító, érték és erkölcs-silányító világban élünk. A szelektív emlékezet is segített abban, hogy megjelenhettek a tisztesség eunuchjai.
A kaposvári zsidó temetőben, évenkénti visszatéréssel, sokadszorra emlékezünk a 68 évvel ezelőtti gyalázatra, a meghurcolt somogyi magyarokra, a magyar zsidó áldozatokra. Évről-évre felidézzük, hogy a magyar nemzet 5 %-át, Kaposvár lakosságának 10 %-át deportálták, többségüket elpusztították. Egy nemzetre nem az ordas eszmék, hanem azok sunyi, nyílt hirdetőinek megjelenése hoz szégyent. Emberek aktív közreműködése nélkül minden eszme erőtlen, halott. A józan többség dolga, hogy ne ijedjünk meg! Vállaljuk fel a jót, és merjünk szólni a rossz, a rosszat gerjesztők ellen! Meg kell harcolunk harcunkat, az embertelenséggel, bárhonnan és bárki felé is irányul az.
A sokak számára nehéz élet miatt ma könnyű dolguk van a szélsőséges tanok hirdetőinek. A gazdasági válság okainak kutakodása közben a bűnbakkeresés könnyen tévútra vezet. Így aztán újra és újra felütik fejüket a rasszista és az antiszemita eszmék, de megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a kicsi falvainkban az egyedülálló, elesett, idős embereket kifosztják, életüket veszélyeztetik. Megdöbbentően elszaporodnak, megjelennek a jellemtelen, a hazudozó és vádaskodó irigyek, a szorgalmas tolvajok, a lusta potyalesők, az erkölcs nimandjai. Személyes véleményem, hogy ezzel együtt hiba, mi több nagy tévedés az ország fasizálódásáról beszélni. Ne keltsünk félelmet! Sokkal inkább merítsünk erőt és bátorságot, hogy csirájában fojtsuk el, állítsuk meg a félelem okozóit!
Tény, ahogy erősödnek az előítéletek, úgy csökken a tolerancia a társadalom kiszolgáltatott csoportjai iránt. Tény, hogy a rendszerváltás óta egyik hatalom sem tett elégségeset a kirekesztés terjedése ellen. Pedig a mindenkori hatalomnak komoly, elháríthatatlan felelőssége van a rasszizmus, az antiszemitizmus, a gyűlölködés és a félelemkeltés állapotának alakulásáért. Nem képmutatással, hanem őszinte tenni akarással párosuló felelősséggel kell ezt tenni. Igaza van a köztársasági elnökünknek, amikor a főrabbit ért gyáva támadásra reagálva azt mondta: „Nem elég tiltakozni. Nincs más választásunk: mások mocskát nekünk kell eltávolítanunk!” De ide kívánkozik a katolikus egyház magyar elöljárójának mondata is, amivel szintén mélységesen egyetértek, és amely szerint: „Az antiszemitizmus nem fér össze a kereszténységgel!” Kétezer évet átívelő figyelmeztető, rég várt súlyos üzenet ez.
Bár lenne még miről szólnom, de megállok mondandómban, és azt kérem mindannyionktól: engedjük közénk a csendet! Ajándékozzuk meg egymást és az áldozatok emlékét, a csonkán maradt családok élő tagjait az emlékezés tiszta, élő csendjével. Lelki szemeinkkel tekintsünk a múltba és engedjük közénk egy boldogabb jövő eljövetelének esélyét! Hiszem, hogy ebben a csendben erőt kapunk a teremtőtől nemes céljaink közös megvalósítására.
