Az év utolsó napján csupa laza dologról illik írni! Figyelmeztetem magam. Ez esetben azonban menthetetlenül átcipelem az újba azt, amit szívem szerint szőröstől-bőröstől itt hagynék a feledésben. Amúgy sem akarom terhelni a mával a jövőt, de még ezt a napot sem. Na, meglátjuk, hogy sikerül-e?
Hagyományosan szép volt a karácsonyunk. Mert együtt voltunk. Mindannyian, gyerekekkel és unokákkal. Különösen boldog másfél nap után megindult az elszivárgás. Cseppről-cseppre. Jó volt együtt látni a gyarapodó családot. Már Isti is 2 éves. Karácsony előtti születésnapján jófajta vörösborral koccintottunk az egészségére, amit biztatásomra férfiemberhez méltó módon Ő is megkóstolt. Fotó készült róla amint belekortyol, de a fényképet nézve nem hallani, amikor röviden emígy summázta a hatást: rossz. Később ez még változhat.
Az asztal körül ülve és látva megsokszorozódásunkat eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti történet, amit azóta sem tudok, nem is akarok elfelejteni. Lehettem úgy 16 éves, Jutkám meg már akkor is hárommal kevesebb. Kertszomszédjukban laktak nagybátyámék, akik azon a nyáron lebontották a régi házukat és nekiálltak a téglát tisztítani. Szükség volt minden szorgos kézre. Jól jött nekik, hogy én is felajánlkoztam. Bevallom távolról sem a segítő szándék volt ami oda vezérelt, hanem így kerülhettem közelebb egy fekete hajú kislányhoz, aki hogy-hogy nem sűrűn odajött azokban a napokban. Az egyik alkalommal ránk nézett Juci néni, a házigazda felesége és minden bevezető nélkül azt mondta: szép gyerekeitek lesznek. És lettek. Ráadásul okosak, tehetségesek és jók is. Megbocsátom neki, hogy az unokákról említést sem tett azon a 48 évvel ezelőtti nyári délutánon.
Az ünnep előtt érkező levelek, képeslapok sokaságából – nem beszélve a töméntelen sms-ről és e-mail-ről - szívem szerint többet is ide idéznék. Most csak hármat említek.
Elsőként egy megismételhetetlent emelek ki. Szikár öreg harcostól, a nagy küzdőtől, az amatőr atléták fejedelmétől Dobribán Géza bácsitól, no meg élete párjától, Pannikától kaptuk. A sokak számára olyannyira hiányzó szeretetet kívánták „hogy érezzétek a mindenki szeretetét, mert ti nagyon sokat tettetek Somogyért, a környezetetekért.” A dátum december 20. Aztán újabb dátum december 27-én kora délután. Egy telefon a kis Gézától. „Papa elköltözött”. Azt már én teszem hozzá, hogy minden bizonnyal az égi pályákon folytatja, ott rója a köröket, kitartóan ugrik és dobálja a szereket, újra egészséges szívvel, de örökül hagyva ránk a szeretetet, a sport szeretetét.
Volt kollégámtól jött egy másik üdvözlet. Minden kommentár nélkül idézem pár sorát: „Mint minden évben, soraid most is reménnyel, megnyugvással és várakozással töltenek el. Reménnyel, hogy vannak közöttünk, akiknek a puszta létezése a kovászt jelenti. Megnyugvással, hogy nem bennem romlott el valami. És várakozással…”
Szép francia borítékban, elsőbbségi felségjellel érkezett a harmadik, rajta színes magyar címer. A feladó: Magyarország Kormánya Orbán Viktor miniszterelnök. Nézem, forgatom. Nincs kétség ez nekem szól. Stimmel a név. Kibontom. A megszólítás: Tisztelt Munkatársam! Ez tényleg megtisztelő. Mi történt? Nem csigázom az olvasó érdeklődését. A mindannyiunk miniszterelnökének aláírásával érkező – amúgy figyelmes - levél nekem, mint „közszolgának” íródott. Köztudomású, hogy több mint öt éve elköszöntem választott megyei tisztségemtől. Aztán jobban megnéztem a borítékon lévő címzést. A név rendben, de a lakcímem a régi, ahonnan már 12 éve elköltöztünk. Akkor még valóban választott közszolga voltam. Ennyit a legendás nyilvántartási rendszerről. Nem folytatom… Boldogabb új évet Magyarország!
Nem lenne teljes ez a mai blogom, ha szilveszter közeledtével nem ejtenék szót a pálinkáról. Most ne térjünk vissza a díjakra, amelyekre természetesen büszke vagyok, de több mint említésre méltó, hogy ebben az évben 18 féle gyümölcsből készítettem párlatot. Volt, amiből csak 2 litert, másból meg többet. Most még érnek, formálódnak. Egyik, másik ugyan már mutatja magát, de a többség bimbóban van, még nem nyílt ki. Izgatottan várom, melyikkel mikor történik meg a csoda? Amúgy a jó pálinka legfőbb ismérve, ha elfogyasztása után itt belül, akkor is kisüt a nap, ha kint vihar tombol. Ezért aztán simogatom, illatolom, bíztatom őket. De csak ritkán kóstolok bele. Ennek is meg lesz az ideje.
Az új jogszabály szerint a magánfőzők, 50 fokosra átszámítva 86 litert készíthetnek évente adómentesen. Amikor ezt a mennyiséget elértem elballagtam a hatósághoz, bejelenteni és befizetni a többlet utáni jövedéki adót. Először nem értettem miért néznek rám olyan furcsán, de nagyon készségesek voltak. Aztán mindenre fény derült. Somogyban biztosan, de a szakemberek telefonálgatásaiból és e-mail üzenetváltásaiból világossá vált, hogy valószínűleg az országban is én vagyok az egyetlen magánfőző, aki bejelentette a többletet. Pedig több mint kétezer készüléket vásároltak ebben az évben és akkor még nem beszéltem a korábban is használt, gondosan rejtegetett és most bátran elővett masinákról.
Pár napja megérkezett a december eleji pálinka és párlatbírálói vizsgám eredménye is. Köszönve a kiváló oktatóknak, 96%-os teljesítménnyel szerzetem bizonyítványt. Ennek főként azért örülök, mert így legalább tudom, hogy mit figyelnek az ítészek. Ezzel együtt állítom, hogy az a jó pálinka, ami ízlik és amiből szívesen innánk még egy pohárkával.
Ma éjszaka bekopog az új év. Aztán választ sem várva, ha akarjuk, ha nem belép közénk. Túl vagyunk már a téli napfordulón és egyre több a fény. Ilyenkor magunkban mérleget készítünk. Mit tettünk jót és mit felejtenénk? Egyik is másik is megtörtént. Örülök, hogy még mindig sokaknak volt szüksége rám. Segítettem jó szóval, tanáccsal és nem kevés adománnyal. Ez utóbbi forrása a megyei önkormányzati tiszteletdíjam teljes összege volt. Bánom, ha valakit is megbántottam és azt is, ha valakinek csalódást okoztam. Remélhetőleg az utóbbiakból jutott a kevesebb. Köszönök mindent, amit kaptam a mögöttünk hagyott évben, a Mindennek és mindenkinek.
Nem ígérgetek felelőtlenül. Január elsején onnan folytatom, ahol abbahagyom a 2011-es évet. Nem lehet a múlt nélkül a jövőbe lépni és nem is érdemes. Különösen, ha arra, ami mögöttünk van, lehet építkezni. Már pedig így 60 fölött is építkezni akarok. Elsősorban nem magamnak, de azért bízok abban, hogy találok benne egy biztos pontot, ahonnan nap, mint nap elrugaszkodhatok!
