Tisztes helytállás Londonban. A mieink olimpiai eredményessége felülmúlta a legoptimistább várakozásokat. Sokkal szebb ez, mint a magyar sport valósága. Peking kevesebbet mutatott, London pedig többet, mint ami a kosárban leledzik. Az igazság középen, a kettő között van, de még öt-hat arany is gyönyörű lett volna. Hát még így! Egy kis ország nagy öröme, erőforrása ez, ami mögé az egész nemzetnek oda kell, oda lehet állnia. Persze ahol fény van, ott árnyék is vetül.

Amikor az árnyékot említem, természetesen nem az ezüst és bronzérmekre vagy a pontszerző helyezettekre gondolok. Ők is hőseink és büszkeségeink. Sőt a „futottak még” kategóriába kerültek eredményei mögött is emberfeletti munka áll. Ők is a mieink. Szeressük valamennyiüket, akik minket képviseltek, akár tíz, akár tizenötmilliónyi bennünket!

A többség értelmesen, nagyon intelligensen nyilatkozott. Nem szálltak el a győztesek és önkritikusak voltak, akik kevesebbet hoztak a vártnál. Tartalma, üzenete volt szavaiknak, mondataiknak. Jó volt hallgatni őket is, nem csak a Himnuszunkat. Megdöbbentő, egyben felemelő érzéseket kavart bennem, amikor az utolsó előtti napon az ugyanolyan színű érem tulajdonosai közül az egyik bronzos bús keservesen nyilatkozott - Janics Natasára gondolok- míg a másik, nevezetesen Marosi Ádám örömtáncot járva a föld felett röpdösött. Mindkettő érthető volt, mindkettőre büszkék vagyunk, mindkettőjüket szeretjük.

Vagy a csapatok edzői (Kemény, Merész, Mocsai), akik megjártak mennyet és poklot. Tudtak, néha nagyon nehéz teher alatt is reálisan nyilatkozni. Mindegyik gárda nyújtott feledhetetlen, de idegsejt ölő pillanatokat egyaránt. Maradandó élményt hagyott néhány mérkőzésük.

Voltak nagy, nem várt sikereink, de meglepő kudarcaink is. Egyikből több, másikból kevesebb. Nekem leginkább Merész András reagálása tetszett, amit ajánlok sokak figyelmébe. Amikor egy fontos, vesztett csata után a riporter mintegy felmentést keresve a szájába adta a választ a vereség okát firtatva: „Ugye kegyetlenül nehéz, idegölő volt ez a mérkőzés, hiszen két-háromgólos hátrányból kellett rendre felzárkózni?” Mire a kapitány lakonikus válasza így hangzott: „Ez igaz, de azért azt se feledjük, hogy a mérkőzés kezdetén még nulla-nulla volt az állás!”

Voltak nem szeretem hangok is. Amikor a pekingi olimpiai bajnok (Vajda) ünnepeltette volna velünk a hatodik helyét, miközben előtte még biztos arany várományosként nyilatkozott. Bár valamit már az is jelzett róla, hogy a kajak-kenu csapat egyetlen tagja volt, aki a szállásukra megérkezve azonnal kifogásolta, hogy nincsenek erősítő gépek. Érdekes, hogy a többieknek, a világ legjobb kajakosainak ez nem hiányzott. Valószínűleg ők a duma helyett, korábban megerősödtek. Kell az önbizalom, de több szerénységgel Vajda is előrébb végzett volna. Tanuljon jó barátjától Gyurta Danitól!

A másik negatív példa Sidi Péter arany várományos sportlövő. Az olimpia előtt az Európa-bajnokságot és a világbajnokságot is megnyerte. Minden tippelésnél, még a legvisszafogottabbaknál is a dobogó tetejére várták. Ő is saját magát. A sors azonban másként akarta. A sportága vezetői elleni nemtelen támadásai, amit az elmúlt évben produkált, és amit az olimpián sem hagyott abba megbosszulta magát. Messze került a dobogótól. Ezt követően hamisan csengett az elégedettséget színlelő nyilatkozata.

Minden idők legeredményesebb olimpikonja, a sportolók királya Michael Phelps. Ehhez nem fér kétség. Akár nagyképű is lehetne, de modortalan nem. Ezt még tőle sem fogadjuk el. Igen, így többes szám első személyben. Bennünket magyarokat mélyen sértett a viselkedése. Nem tudom mi ennek az oka? Volt-e, van-e egyáltalán erre személyes indítéka? Már mint arra, hogy a 200 vegyes eredményhirdetésén Cseh Laci mellett állva a dobogó mögött, aztán fent is szinte tüntetően hátat fordított neki. Lochteval jópofizott és elfordult a bronzérmestől. Mint ha a mi Lacink nem is létezne számára. Ezt tette négy éve Pekingben is minden egyes alkalommal, bántó-sértő módon, amikor Cseh Laci állt mellette. Lehet ő nagy sportoló, de király így nem lesz. Legalább is az én szememben és sok magyar szemében nem.

Hiteltelen lenne mai blogom, ha nem írnék az öttusáról. Marosi Ádám nagy sikere a magyar öttusázók családjának közös öröme. A sajátján kívül benne van sokak munkája. Nem utolsó sorban azé a Pálvölgyi Miklósé, a szövetségi kapitányé is, aki az olimpiára felkészítette és sok évtizedes tapasztalatával a földre állította a sportolót, aki éremszerzésre készült. Kellett az „öreg” a háznál. Kasza Robi tizenkettedik helye is tiszteletet érdemlő, bár ő bevallottan sokkal jobb helyezésért jött. Képességei szerint akár bronzérmes honfitársát is megszoríthatta volna.

De mit írjak a lányokról? Azokról, akiknek annak ellenére nem tudtam nem szurkolni, hogy igazságtalanul kiszoríttatták velük Leilát. A lányokról, akik egy világbajnoki döntőnél gyengébb 36 fős mezőnyben (az olimpián ugyanis helyet kapnak olyan nemzetek sportolói is, akik egy VB-n soha nem tudnak döntőbe kerülni) a 20. és a 33. helyen végeztek. Sajnáltam őket. Nem csak azért, mert magyarok, de azért is, mert Leila csapattársai, akikkel váltóban sok szép közös nemzetközi sikert értek el és fognak elérni a jövőben is. Azokat az üzeneteket, amelyeket sms-ben vagy e-mailen róluk és a helyzetről a verseny után kaptam, nem írhatom ide, mert többségük, talán igaztalanul sértő lenne rájuk. A legdiszkrétebbet adom csak közre. „Az élet csattanós választ adott a „becsületes, részrehajlást nélkülöző” válogatásra. Hajrá Leila!”

Egy biztos, az eredmény azt igazolta, hogy azoknak volt igazuk, akik szerint a válogatás szakmailag hibás és ezért igazságtalan volt. Nincs ha, de ezt az eredményt ki lehetett számítani. Látva a versenyt, Leilát a tapasztalata, a fizikai, atlétikus adottságai és technikai felkészültsége az első tízbe hozta volna. Hogy ott hova? Azt már soha nem tudjuk meg. Remélhetőleg Rióban dicsőséget szerez Magyarországnak, mindannyionk, az öttusázók közös örömére.

A verseny utáni magyarázkodás azonban megmosolyogni való volt. Tapasztalatlanságra hivatkozni azoknál, akik az elmúlt öt évben ott voltak minden évben a felnőtt világbajnokságon, valamint az Európa-bajnokságon, és ott érmes helyezéseket értek el, minimum nem tisztességes. Azt állítani pedig, hogy a válogatási elvek szerint történt a jelölés, miközben mindenki tudja, hogy előre lefektetett válogatási szempontok nem voltak, szint úgy nem szerencsés. Böcsülettel szembe kellene nézni a szomorú tényekkel.

Annál is inkább mivel, Tóth Adri a befejező versenyszámban, a lövészettel kombinált futásban, egy gyengén sikerült lovaglás után is előkelő helyről rajtolhatott. Akár pontszerzőként is célba érhetett volna, ha nem produkál olyan eredményt, aminél az egész mezőnyben mindössze négyen futottak rosszabbat. Még a reménytelen helyzetben lévő Kovács Saci is 24 mp-cel jobbat teljesített. Ami a legszomorúbb, hogy ez nem volt meglepetés. A rádió és tv közvetítést vezető riporterek ugyanis az öttusa szakemberekre hivatkozva, a helyszíni közvetítés során előre jelezték, hogy nem sok jóra számíthatunk. Hát akkor a válogatásnál mire építettek? De azt is látniuk kellett volna a szakembereknek, hogy Adrit kora tavaszra hozták formába és onnan egyértelműen leszálló ágba került. Százhalombatta világkupa 7., világbajnokság 11., Európa-bajnokság 17., olimpia 20. hely. Fordítva ésszerűbb lett volna.

Amúgy Saci gyenge 664 pontos vívása sem volt minden előzmény nélküli. Néhány hónappal ezelőtt a világbajnokság selejtezőjében ugyanez történt. Akkor csak egy hajszálon és a szerencsén múlt, hogy bejutott a döntőbe. Ezt ismételte meg sajnos a legrosszabbkor. Nos ezek azok a szakmai kérdések, amit a nevezéskor szelektíven vettek figyelembe a döntéshozók. Sajnos ez ütött vissza az olimpián. Másként fogalmazva a sors tett fájó igazságot.