HTML

Facebook

Dr. Gyenesei István blogja

A somma.hu oldalon 7 évvel ezelőtt indítottam internetes naplómat. Azóta 620 önálló bejegyzést tettem. A rákeresések száma meghaladta a százezret. A magánélet mellett a napi politika adja a fő témát. A honlapomon www.gyenesei.hu-n link ad lehetőséget a blogom elérésére. Megyei Közgyűlési elnökként, független országgyűlési képviselőként, miniszterként, Somogyért Egyesület elnökeként és magánemberként is azt vallom, hogy aki nyitottan él azt csak őszintén érdemes tennie. Ez jellemzője a blogomnak is. Mostantól a blog.hu-n is elérhetőek lesznek bejegyzéseim, ahova rövidesen felteszem az összes korábbi írásomat is. Jó olvasást!

Friss topikok

  • Dr. Gyenesei István: @Ica Hoffmann: Köszönöm. Bölcs, jobbító szándékú gondolatok. (2016.01.11. 18:02) 637. A víziló
  • dr Matolcsi Lajos: Talány számomra hogy az Arab-.országok miért ilyen passzivak miért nem segitenek. Más hol van a NA... (2015.09.16. 10:42) 634. Határt sértők
  • encián: Gratulálok a pálinkáid ismételt sikereihez - bár nem írtál már egy hónapja, de olvastam róla.:-) (2015.03.22. 21:36) 630. Szomorújáték
  • encián: Na végre megszólaltál, alig vártam már!:-) (2015.01.22. 21:16) 629. Szóböjt
  • Balázs Nagy: Kedves István, tisztelt Kéviselő Úr! Megmondom őszintén sajnos Te kicsinálásra vagy ítélve.68 éves... (2014.10.28. 10:50) 613. Hozzáadni!

613. Hozzáadni!

2013.07.16. 06:40 Dr. Gyenesei István

Az emberek nagy többsége egyre inkább eltávolodik a politikusoktól. Nem a politikától, hanem a politika-csinálóktól. Nincs különbségtétel. Mindegyik oldalra ráhelyezik a „nemkívánatos” táblát. Miért? Teszem fel a kérdést. Miért? Teszik fel a kérdést a pártok és a politikusaik is.

A válasz egyszerű. Minden ember boldogságra vágyik, és erre most rosszak az esélyek. A politikusok dolga lenne ebben segíteni. Ilyen egyszerű. De mit kellene csinálniuk? Fordítani a gondolkodásukon! Hozzáadniuk kellene és nem elvenniük. Ez a másoknak ajándékozott boldogság titka. Talán ez az, amit rajtam megéreztek választóim, amikor a SOMOGYÉRT Egyesület színeiben 2006-ban, országgyűlési képviselővé választottak. Ez az a különbség, ami a jövő évi választásokon újra felértékelődhet. Ez az, amit a leendő győzteseknek el kellene sajátítaniuk.

Nézzünk körül! Bármerre tekintünk, rászorulókat, segítségre, segítségünkre várókat látunk. Vegyük észre őket és az adott helyzethez igazodó valódi segítséget kínáljuk számukra! Minden apró gesztus fontos. Néha elég kellő empátiával meghallgatni a másikat. Elég megfogni a kezét. S ha még adni is tudunk, bármilyen keveset is, az nekünk is jó. Mert legalább tettünk valamit. Vegyük észre, hogy mások szolgálata a legnemesebb feladat. Ehhez néha nagytakarítást kell végeznünk magunkban. Ki kell dobnunk a múlt felhalmozódott szemetét, ami nemcsak a jövőtől, de a jelentől is elválaszt bennünket.

Kemény harc ez. Harc önmagunkkal és a közönyös, vagy ellendrukker környezetünkkel. Harcosokká kell válnunk, de nem szabadságharcosokká. A harcban természetesen szerzünk sebeket, ami sokakat eleve elrettenthet a küzdelemtől Még a legjobb harcos is sebezhető, de ha vállalja a küzdelmet, úgy ez teszi őt bátorrá. Igaz ez a közéletre, a politikára és a sportra egyaránt.

Most inkább a sportból citálok egy közelmúltbéli váratlan eredményt, ami sokakat elszomorított, miközben benne volt a boldogságcsinálás lehetősége. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolok, különösen hogy el is árulom. Persze, hogy a Videoton csúfos bukásáról beszélek, ami az Európa Liga selejtezőjének prológján köszöntött be. Mindjárt az elején. Egy „neve nincs” csapat ütötte képen „a legjobb magyar csapat” címre áhítozó gárdát. Mert a Vidi lelketlenül, akarat gyengén játszott.

Hogy a jól, sőt nagyon-nagyon jól megfizetett játékosok miért nem tették oda magukat, legalább félig-meddig, azt csak találgatni lehet. Sok értékelést olvastam, és bizony néha volt olyan érzésem, hogy műfelháborodás az, amit a csapat körüli vezetőktől hallok. Nem tudom megmagyarázni miért, de a hetedik érzékem ezt súgta.

Lehet, hogy a politikusok köldöknéző presztízsharcának áldozatai a szurkolók, a magyar sportszeretők nagy tábora és maga a csapat is? Lehet, hogy a Vidi vezetőinek és mecénásainak a szeme előtt semmi más nem lebeg, mint a következő bajnokság mindenáron való megnyerése. És itt, a „minden áron” van a hangsúly. Tudják ők, hiszen megtapasztalták, hogy a nemzetközi kupában való helytállás erőn felüli terhet jelent bármelyik magyar csapatnak. Ezt pedig megsínyli a bajnokság első felének eredményessége. Olyan behozhatatlan hátrányba kerül, amivel reménytelenné válik az áhított hazai aranyérem megszerzése.

Mit kell ilyenkor tenni? Gyorsan kiszállni az Európa Ligából. Az sem baj, ha néhány napig kapnak érte hideget, meleget. Az sem baj, hogy a boldogságvárók csalódnak. Az sem baj, hogy szégyent hoznak az országra, a magyar labdarúgásra. Fontos, hogy a hazai trófea megszerzésére megmaradjon az esély. Fontos, hogy a fő mentor megmutassa, ki a legény a gáton. Fociban is, vagy ebben leginkább. Így megy ez kis hazánkban, ahol azok, akiknek adniuk kellene, hozzáadniuk, azok inkább elvenni szeretnek.

1 komment

Címkék: politika sport politikusok értékeink Videoton Somogyért Egyesület

612. A rohanás démonai

2013.07.10. 16:27 Dr. Gyenesei István

Írj már végre a napi politikáról is! Bíztatnak egyre többen. Legyen kedvük szerint. Van miről, és ami fontosabb, van mit írnom. Ha jobban odafigyelek a körülöttem lévő világra, az az érzésem, mintha egyeseknek nem az idejük múlása, hanem annak fogyása okozta félelem határozná meg éltük napjait.  Rohannak, kapkodnak, csapkodnak, erőltetett nyugalommal, „jóságos” arccal. Belül telve feszültséggel vezetnek, uralnak intézményt, települést, megyét, országot. Látszik rajtuk, hogy szorítja őket az idő.

A vezetés egyszerre szakma, tudomány, és egy fokon túl művészet. Na ez az, ami most egyeseknek nem megy. A görcsös művész nem szül maradandó értéket. A görcsös politikus nem tud művésszé válni, csak magával törődik, a maga hasznát keresi. Nem figyel az emberekre, se a nőkre se a férfiakra. Pedig a nők ki nem állhatják, ha nem figyelnek rájuk, a férfiak meg azt utálják, ha korlátozzák őket. Mosollyal és őszinteséggel többre lehetne menni, mint sunyi számítgatással, ami tömegek haragját szüli. Régi, igaz mondás, hogy „ne nyisson boltot az, aki nem tud mosolyogni!”, de a mosolynak belülről kell jönnie, csak akkor sugároz, akkor hiteles. Bizonytalanságban tartanak bennünket, az egyrészt - másrészt, a ha így - ha úgy, az innen nézem - onnan nézem politikusok. Pedig egykezű politikusokra lenne ma szükség. Jó döntést hozni, hitelessé válni kétarcúsággal nem lehet.

Hogy is van ez? Szeretni való, hiteles Európa, amikor felszabadítja gazdasági kötöttségünket. Általa azonnal „győztesekké lettünk”, elismernek bennünket, mi vagyunk a követendő példa. Hurrá hangulat lett úrrá rajtunk. Attól tartok, hogy ebbe „a már megint győztünk” világlátásba bele fogunk pusztulni. Ugyanez az Európa, amikor elemezve a magyar viszonyokat, megírja a Tavares-jelentést, és az Európai Parlament, néppárti szavazatokkal is megerősítve, nagy többséggel elfogadta azt, az már sérti érdekeinket, sértve érezzük szuverenitásunkat. Ez az Európa „hazug”, és utálni való. Ki érti ezt?

Aztán ott van az önkormányzatok pénzügyi ellehetetlenítése. Az államosítási folyamat sajátos formája, ahogy a települési önkormányzatok költségvetési tervezési mozgásterét álságos módon bekorlátozták, az év elején betervezhető állami támogatást és hitelfelvételi szándék megfogalmazását jelentősen beszűkítették. Pár héten belül robban a bomba. Félpénzen, félgarason ellehetetlenült a működésük. Már hallani a segélykiáltásaikat. Jóságos állam bácsi persze majd ad egy kevés oxigént a fuldoklóknak, akik hálásak lesznek ezért, hogy aztán maguk ajánlják fel rövid időn belül az önkormányzati önállóság csökkentésének lehetőségét az államnak, működési biztonságukért cserébe. Járt út már ez. A megyei önkormányzatokat így nyelték le, és államosították Európa közepén rafinált logikával és indokolással. Úgy, hogy még meg is kellett köszönniük „megmentésüket”.

De mentőövet kap (?) a magyar sport is. Milliárdos állami támogatási ígéretek hangzottak el már erre az évre is. Aztán eddig nagy semmi. Az első félévben nem kapták meg az ígért összeget a szövetségek, akik persze lapítanak és hallgatnak, mert félnek. Félnek attól, hogy egykettőre pályán kívülre kerülnek, és számukra a semmi válik biztossá. Már nem lehetett tovább húzni az időt. A kormánynak be kellett tömnie a szólásra nyíló szájakat. Az ígéret 2014-től, 2020-ig 135 milliárd forint 16 sportágnak. Nagy, nagyon-nagy összeg ez, dicséretes elhatározás, szép gondolatokkal körítve, elismerés érte. Egyetlen szó sem esik azonban arról, hogy mennyit kapnak ebben az évben. Hogy mit kapnak, azt azért nem illene ideírnom. Aztán hogyan fog ez a pénz a hét év alatt megoszlani? Időarányosan kapnak-e a 16-ok jövőre 20 milliárdot. Tartok tőle, hogy nem. Az idén, a második félévre és a jövő év első felére összesen 12,5 milliárdot ígértek. Miért nem lehetett azt mondani, hogy 6 milliárdot kapnak még ebben az évben? Valószínűleg azért, mert azt hamar számon lehetne kérni, mert egyszerűbb fényképen megmutatni, de eldugni a labdát. Így nem használódik. Igaz viszont, hogy a becsület kopik. De ez ma kit érdekel?

Divat mostanság fordítva ülni a lóra. Az egyik független országgyűlési képviselő blogot ír. Na és, más is teszi ezt. Ő egy névtelen levelet tett közzé a minap, amiben konkrét hivatal, konkrét visszásságairól, konkrét korrupciógyanús ügyekről esik szó. El is indult a nyomozás. Tessék megkapaszkodni! Nem a hivatalról leírtak kivizsgálására, á dehogy. A képviselő környezetében vizsgálódik a hatóság. Azt akarják kinyomozni, ki juttatta el hozzá az információt, és hogyan születhetett ebből blogbejegyzés. Agyrém … Mint ahogy az Ormai-ügyben sem azt vizsgálták, hogy ő írta-e a lemondását, és miért járt el tisztességtelenül, amikor nem tartotta be ígéretét, hanem azt próbálta bizonygatni a hatóság, hogy nekem nem volt jogom Ormai megbízásának teljesítésére. Ha jobban belegondolok, hálás kell legyek a bíráimnak. Nagyon szép tőlük, hogy csak ezért a csekélységért vontak felelősségre, és (kölcsönvéve Verebes Pistától) illegális nokedli-szaggatásért, valamint hatósági engedély nélküli, többrendbeli korcsolya-élezésért nem ítéltek el. Tulajdonképpen ezt is megtehették volna.

Eszembe jut Noam Chomsky tízparancsolata a mindenkori hatalmak, átmeneti sikerre vezető mesterkedéseiről. Ezekből néhányat idézek. Ha ezeket olvasva bárkinek, bármi eszébe jut a mai magyar valóságról, az ne tekintse azt véletlennek.

Mivel is próbálja a hatalom maga alá gyűrni a társadalmat?

-         Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal.

-         El kell érni, hogy a nép úgy tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire.

-         A nemzetet olyan állapotba kell hozni, hogy mindig készen legyen arra, hogy valami rosszabb következik. 

-         Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, és nem a racionális gondolkodásukra.

-         A népet el kell zárni az objektív és teljes körű tájékoztatás lehetőségétől.

-         Erősíteni kell a nyájszellemet.

-         Titokban, jobban meg kell ismerni az egyéneket (egyéniségeket), mint ahogy ő ismeri önmagát.

 

Ebben a nyári hőségben is végigfut hátamon a hideg.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika sport sajtó parlament független politikusok önkormányzatok Európai Parlament Ormai István Verebes István Noam-Chomsky

611. Zsidókkal

2013.07.01. 05:42 Dr. Gyenesei István

Kellemes nyári témák jelentkeztek tollam hegyére, laza, könnyed stílusban megírt villanások, finom politikai áthallásokkal és ráadásul sokkal korábban. Nem jött össze. Június közepén eltávozott apósom, Jutka édesapja is. Kemény kihívás volt az újra felnyitott sírbolt mellett állni. Érthető, hogy ebben a hangulatban nem rohantam blogot írni. Közben kaptam egy felkérést. A Kaposvári Zsidó Hitközség június utolsó vasárnapjára, azaz mára szervezte meg a Holocaust somogyi áldozatainak emléknapját. Három megemlékezőt invitáltak. A zsinagóga helyén lévő imaházban Suchman Tamás MSZP-s politikus, a gettó emléktáblájánál Szita Károly Fidesz-es városvezető, míg a zsidó temetőben lévő emlékműnél, Somogy legjelentősebb civil szervezetének elnökeként, én mondtam beszédet.

 

Húztam, halasztottam a felkészülést. Ma, amikor a zsidó kifejezés, nem ritkán szitokszónak számít, nem egyszerű lecke sablonok nélkül, mának szóló, aktuális gondolatokat megfogalmazni. Arról eleve letettem, hogy mindenkinek tetsző közhely gyűjteményt adjak közre. Az egyébként sem én lennék. Tudtam, nem kerülhetem meg az aktuál politikát sem. Végül tegnap este, amikor már elmentek az unokák  és egyedül maradtam, ötletszerűen, egymással logikai kapcsolatban nem lévő mondatokat, szavakat vetettem papírra. Ma reggel, aztán 5-7 óra között ezekből összeállt amit dél tájban elmondtam, és ami komoly hatást váltott ki. Ennek lényegét adom most közre.

 

„A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék!” Idéztem ezt a figyelmeztető mondatot, Mózes III. könyvéből. Azért jön össze évről évre maroknyi somogyi zsidó és nem zsidó, hogy emlékezzen. És ahogy a tüzet őrizni kell, ugyan úgy kötelességünk emlékeztetni is. Emlékeztetni önmagunkat és környezetünket. Emlékeztetni a ránk figyelőket, és figyelmeztetni az emlékezőket.

 

Figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy veszélyek között élünk. Mert a világ, amely körül vesz bennünket veszélyes hely. Einstein szerint nem azok miatt veszélyes a világ, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik. Ezért a legfőbb kötelességünk lenne, megtanítani a fiatalokat az előítéletesség legyőzésére. E helyett előítéletességeket sugall egész környezetünk. Szinte kötelezővé vált annak újra értelmezése, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Olyannyira, hogy aki nincs velünk, azt már-már ellenségnek kell tekinteni.

 

Ennek legfőbb gerjesztője az a közéleti kulturálatlanság, ami körül vesz bennünket. Ez ma a minta. Így aztán nincs mit csodálkozni, hogy amikor pár nappal ez előtt I. Ferenc pápa azt üzente a világnak: „Közös gyökereink miatt egy keresztény nem lehet antiszemita” azonnal durva ellenreakciót váltott ki.

 

Korábban nem akartam elhinni, de ma egyre többször van olyan érzésem, hogy bátorságra van szükségük azoknak, akik vállalják zsidóságukat. Ezt bizonyítja az a friss felmérés is, amely szerint Magyarország lakosságának 2/3-a osztja a zsidóságról alkotott negatív sztereotípiákat. Ennek kiváltója csak részben az ismerethiány és a tudatlanság. Tudatos manipuláció áldozataivá válnak egyre többen. Ez az igazi veszély. A test helyett ma a lelkeket próbálják összezúzni, gonosz ideákat valló lelketlen csoportok. Miért? -kérdezzük szelíden. Miért hagyjuk? -kérdezzük kiáltva.

 

Hiába telt el 69 év, és zárult le egy kor, ugyanolyan valódi, érvényes a szörnyűségek emléke mellett az üzenetük is. Az 1944/45-ben meghurcolt kaposvári, somogyi zsidó emberekre, családokra, közösségekre emlékezünk és emlékeztetünk mindenkit. Emlékezzünk és emlékeztessünk, mert ez a kötelességünk! És tekintsünk előre, járjuk együtt az élet útját, ma élő zsidó és nem zsidó somogyiak, magyarok.

 

1 komment

Címkék: politika család kultúra ünnep holocaust politikusok pártok értékeink Somogy Kaposvár Mózes Einstein Szita Károly Somogyért Egyesület Ferenc pápa Suchman Tamás Vallás Egyház

610. Ez is Magyarország

2013.07.01. 05:33 Dr. Gyenesei István

Ezt  a blogot június 13.-án írtam, akkor került fel a hálóra.   Technikai okok miatt kellett július 1.-én újra feltennem. Tegnap (június 12.-én) pénz büntetésre ítélt a bíróság, magánokirat hamisítás vétsége miatt. Az, hogy az ilyenkor adható legalacsonyabb, jogkövetkezménnyel nem járó büntetési formát választották, már önmagáért beszél. Nem tehetek mást, emelt fővel el kell viselnem az emberi tisztességtelenséget pártoló bírósági ítéletet.Mert az kétségtelen,hogy igazságszolgáltatás helyett, sokak szerint erős politikai befolyásoltsággal és minden kétséget kizáróan megalapozatlanul ítélkeztek. 

A "főben járó" bűnt azzal követtem el, hogy amikor Ormai István Nagyatád polgármestere politikai nyomásra kilépett a Somogyért Egyesületből, én mint az egyesület elnöke, az elnökségünk döntése alapján, a titkárunkkal közösen benyújtottam a Választási Bizottsághoz, Ormai erre az esetre, korábban géppel és kézzel írt, illetve aláírt, megyei közgyűlési (egyesületünktől kapott mandátumáról)  lemondó nyilatkozatát.Nem is tehettem mást, hiszen ezzel és arra, hogy a dátum ráírásával érvényesítsük, dokumentumokkal igazoltan maga Ormai bízott meg illetve hatalmazott fel bennünket. Ezt a benyújtás előtt nem vonta vissza, sem szóban ,sem írásban.
 Nem csak nem tudta, de nem is akarta ezt bizonyítani az eljárás során. Mindössze igen beszédesen annyit mondott a bíróságon, hogy amikor az amúgy általa kezdeményezett és kidolgozott forma szerint megírta és aláírta a mandátumáról lemondó nyilatkozatát, ezt már akkor sem gondolta komolyan, vagyis beismerte, hogy átvert bennünket. Öt, engem igazoló tanú, és több hivatalos jegyzőkönyv sem volt elég bizonyíték a sajátjait eláruló gyenge jellemű ember ellenében.

Bár az ítéletnek nincsenek jogi következményei, vagyis semmilyen közéleti, politikai munkámban illetve szerepvállalásomban nem korlátoz, mégis végtelenül szomorú vagyok. Oda jutott a magyar társadalom, mert oda juttatták, hogy hivatalos támogatást kap a tisztességtelenség, amihez a rendőrség, az ügyészség és a bíróság is asszisztál. Ez már olyan 
mélység, amiből végtelenül nehéz lesz kimászni és új pályára állítani Magyarországot. Az ország ma tele van bizalmatlansággal és félelemmel amit az ilyen és ehhez hasonló döntések erősítenek. Így aztán egyre kevesebb hely marad az álmainknak.

Szólj hozzá!

Címkék: politika Somogy Nagyatád Ormai István Somogyért Egyesület

609. Tükörfésülők

2013.06.06. 19:19 Dr. Gyenesei István

„Pisti, írjál már blogot! Sokan várjuk”. Sms-ben kaptam tegnap a finom felszólítást. Úgy látszik, kell a bíztatás. Legyen akaratotok szerint. Annál is inkább, mivel lassan egy hónapja, hogy a hálóra tettem legutolsó bejegyzésemet. Azóta történt egy- s más velem, és a világban is. A legnehezebb az itthoni egyedüllétet megszokni. Nem is lehet. Másként vagyok összerakva, mint azok, akik képesek örülni a magánynak, a csendnek. Megerősítem az Írás igazságát: „Nem jó az embernek egyedül lennie.”

Az életem alapvetően megváltozott. Hűséges olvasóimnak ezzel nem mondok semmi újat. A benső énem kettévált, de jól megvannak egymás mellett. Létezik egy Vele és egy nélküle. Az idő múlásával úgy tágul a második tér, hogy közben nem szűkül az első. A befejezett állandó marad. Mondhatnám azt is, hogy új időszámítás kezdődött számomra. Így tisztességes, és így elviselhető. Az emlékeim megmaradnak örökre és biztos, szilárd alapját adják a jövőmnek. De nem viszonyítok semmit, nem hasonlítok senkit ezekhez. Ennek semmi értelme. Inkább építek rájuk, megteremtve ezzel a harmóniát, és kizárva a konfliktust magammal és a környezetemmel.

Kibékülve helyzetemmel, barátkozva az új kihívásokkal sokat gondolkodom azon, hogy mi miatt látok annyi meghasonult, megmagyarázhatatlanul viselkedő, a napi egyszerű történésekre meglepő módon reagáló embert, akár a hétköznapi életben, akár a vezető politikusok körében? Rá kellett jönnöm, észre kellett vennem, hogy egyre több a tükörfésülő. Mármint az, aki ha a tükörben azt látja, hogy kócos a haja, nekiáll a tükröt fésülni. Aztán ott vannak azok a sokak, akik azzal rontják el az életüket, hogy miközben szerepet játszva mosolygósan empatikusnak mondják, mutatják magukat, valójában végtelenül egoistán, csak és kizárólag magukra gondolnak. Ők is tükörfésülők, akik így soha nem lehetnek boldogok, pedig egyikőjük, másikójuk igazán megérdemelné. És akkor nekünk, a környezetüknek is jobb, szebb lenne az élete. Lám én is abba a hibába estem, hogy végkövetkeztetésként magamra gondolok, pedig őszintén sajnálom őket. Persze ezzel nincsenek kisegítve.

Rövidesen lezárul az „Ormai ügyként” elhíresült eljárás, amelynek során I. fokon pénzbüntetésre ítélt a tisztességtelenséget, és a gerinctelenséget pártoló bíróság. A jövő hétre tűzték ki a II. fokú tárgyalást. Elolvasva az I. fokú ítélet indokolását, józan ésszel elképzelhetetlen hogy ne mentsenek fel, hiszen nem követtem, nem követhettem el a nekem felrótt vétséget. Valótlan és megalapozatlan az a bírói megállapítás, miszerint én tisztában voltam azzal, hogy Ormainak a mandátumról lemondani nem állt szándékában. Honnan a fészkes fenéből kellett volna ezt tudnom?

Az I. fokú bírósági ítélet kizárólag egyetlen, az érintett és motivált személy, Ormai István tanúvallomását fogadta el, amit még ő sem tudott bizonyítani és rajta kívül senki és semmi nem erősített meg.Arra, hogy másoktól eltérően bármilyen külön információm lett volna Ormai ellenvéleményéről, akaratváltozásáról, írásban adott mandátumról lemondó szándékának, vagy a dátum ráírására vonatkozó megbízásának visszavonásáról nincs egyetlen bizonyíték sem. Vagyis az egyesület elnökségének általam történt tájékoztatása nem lehetett sem valótlan, sem hiányos. Az a bírói logika pedig kifejezetten megmosolyogni való, hogy nekem, ha máshonnan nem, akkor Ormai sajtónyilatkozataiból, közgyűlési viselkedéséből kellett volna tudnom, hogy nem kíván a mandátumáról lemondani. Miután ezek nyilvánosak voltak, ezt a SOMOGYÉRT Egyesület elnökségének valamennyi tagja ugyanúgy, mint én, ismerte. Így aztán ez alapján sem vezethettem félre az elnökség tagjait. Mindenki, aki a döntésben és a végrehajtásban részt vett, velem azonos információval rendelkezett.  

A családunk viszont hála Istennek, rendben van. A lányok különösen kitettek magukért. Fanni ritmikus gimnasztikában a vidékbajnokságon ezüstérmes lett, és készül az országos bajnokságra. Hetente kétszer én megyek érte az iskolába, és viszem edzésre. Dorina hip-hop táncban országos bajnok lett. Mindketten nagyon jó tanulók. Leila az öttusa világkupákon remekelt. Nyoma sincs már a tavalyi bizonytalankodásnak. Ami különösen örvendetes és bíztató, hogy vívásban átlépte a bűvös 900 pontos határt. Közben a jogi egyetemen a mai napon eredményesen befejezte a második évét. Most az angol felsőfokú nyelvvizsgájára készül, és a sportra koncentrálhat.  Barni rendületlenül focizik. Volt egy ijesztő térdsérülése, de túl van rajt. Pár nap múlva elhagyja az általános iskolát. Ősztől gimnazista lesz. Istit gyakran viszem az óvodába. Előtte szeret velem pár percet pücskörészni a kert virágai között.

Anitáéknál kétszer is voltam Győrben. A névnapján és azt megelőzően a Győr-Fradi rangadón, amikor az ETO bebiztosította bajnoki címét. Nem vagyok nagy focimeccsre járó, de ezt meg kellett nézni. Igazi csemege volt.István fiammal teljesítettük a Corvinus Egyetemen a második féléves kötelezettségeinket. A laborgyakorlatok és az üzemi gyakorlat mellett mind a hat vizsgámon túl vagyok. A vizsgaidőszak első két hetében vettem az összes akadályt. Soha rosszabb eredményt nem kívánok magamnak. Négy jeles, (pénzügy, analitika, üzemtelepítés és vállalkozásmenedzsment) valamint két négyes (marketing és technológia) sikeredett. 

Hetente háromszor kondizok. Visszagyűjtöttem a nyolc elvesztettből négy kilót. Rávettem magam két színházi előadásra Budapesten és Kaposváron. Már a társaság miatt is szép órák voltak. Készülök a következőkre. A Csiky Stúdióban Kerékgyártó Pista barátom darabját a Rükverc-et vitték színpadra a felolvasó színházi napok zárásaként. Mellbevágó őszintesége és kendőzetlen szókimondása tette hitelessé. Örök értékű kortörténeti dokumentum ez az írása, amit a színészek remek játéka tett felejthetetlenné.

A Pünkösd-vasárnapi misére természetesen a Szent István Bazilikába mentem el, de volt összejövetele a Jeruzsálemi Lovagrendnek is, amelyik sok évvel ezelőtt tagjai közé fogadott. A Magyar Pálinka Lovagrend pedig nemcsak a tanács tagjává választott, de a minap értesültem, hogy megkaptam a „Magyar Pálinka Nagykövete” elismerő címet is.

Gyakran megfordulok Budapesten, de szívesen idézem vissza a Domony-völgyi Lázár Lovascentrumban, múlt héten eltöltött kellemes órákat is. Főként, mert olyanokkal találkoztam, akikkel jó volt együtt lenni. Természetesen újra járom Somogy városait, falvait. Nagyszerű érzés találkozni az emberekkel, akik biztatnak a folytatásra, a közéleti szerepvállalásra. Miközben magam is fontolgatom ezt, furcsa érzésekkel szembesülök. Egyáltalán nem motivál a hatalomba kerülés, annál inkább az, hogy az egyre nagyobb számú segítségre szorulónak tapasztalatommal, tudásommal és munkámmal reményt adhassak a változásra. Tudom, hogyne tudnám, hogy a kettő nem választható el egymástól. Ezért tettem és teszek lépéseket, amelyekről egyelőre korai lenne beszélni. Mindennek eljön az ideje. Természetesen, a jövőre 20 éves SOMOGYÉRT Egyesületnek ebben továbbra is meghatározó helye lesz. Az biztos, hogy a feladatot én is akarom, mert érzem, akar engem a feladat.

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok sport család értékeink vallás egyház Somogy Győr Corvinus Egyetem Leila sport Ormai István Somogyért Egyesület Kerékgyártó István Lázár Lovascentrum Magyar Pálinka Lovagrend

608. Születésnapok

2013.05.08. 16:04 Dr. Gyenesei István

 
Kései ebédem után kiültem a teraszra. A felhőkkel bújócskát játszó nap sem korlátoz abban, hogy gépbe üssem azt, ami most az eszemben jár. Tegnap azzal hívott fel valaki az ország másik feléből, akivel életemben eddig mindössze egyszer találkoztam, de valamiért kedves nekem, hogy: "Holnap írjál róla, írjál neki!". Hirtelen nem is tudtam, hogy kire, mire hívta fel a figyelmemet. Az első pillanat döbbenete után kapcsoltam. Jutkámra gondolt, akinek ma, május 8.-án van a születésnapja. Pedig személyesen nem is ismerte. Csak hallott, olvasott róla. Köszönöm neki a biztatást. Őszintén szólva  nem terveztem, de szívesen megteszem.
 
 
Nem emlékezni, emlékképeket idézni akarok, azt már többször megtettem. Az emlékek bennem, bennünk élnek tovább. Ő pedig volt, van, itt van! Látszólag betölti a teret körülöttem, miközben jótékony módon új, eddig üres tereket nyit számomra. Továbbra is átöleljük egymást, de már másként. Nap mint nap érzem, hogy alakítja életemet. Ő akarja azt ami velem és körülöttem történik. Azt akarja amit én szeretnék, de azt segíti amit helyesnek tart. Irracionális, megmagyarázhatatlan történések ezek bennem és körülöttem. Úgy tűnik a boldogság stációi végtelen mélységűek és magasságúak..
Magam sem tudom miért, de ma reggel, hosszú hónapok után bekapcsoltam a telefonját, ami az előszoba asztalon, a szemüvege, a tolla, az imakönyve, és egy szál friss virág társaságában a fényképe mellett feküdt némán. Az akkumulátor működésbe hozta és a halk ismert dallamokat követően megjelent a monitoron: "Ma is csinos vagyok!". Ez a mondat volt az, ami évtizedek óta minden reggel köszöntötte. Annak idején én leptem meg vele egy alkalommal. Azóta érthető módon nem törölte ki soha, és átvitte az újabb és újabb készülékeire is. Önbizalmat adott Neki a minden napi újrakezdéshez. Bizonysága ez a benne lévő örök nőnek, a rá jellemző kicsattanó életkedvnek. Ő képes volt minden reggel megcsodálni a fényt, és boldog volt, hogy szemei láttak, kezei éreztek, lábai jártak, és szíve dobogott. Mégis korán elment, de hosszú élete volt. Tolsztoj írta és milyen igaza volt, hogy: "Mindenki annyit él, amennyit szeretett."
Úgy három év óta napi visszatérő programom, hogy elmegyek a székesegyház reggeli miséjére. Ébresztő mozgás ez a testnek és a léleknek. Ma is így tettem, de ezt a misét Jutkámért és a családunkért ajánlottam fel. Ez a nap a köszöneté és a köszöntésé. Mert, hogy élni jöttünk a világra. Az a galambfióka is, amelyik a padlás ablakunkban lévő fészekből pont ma dugta ki először a fejét és éles kölyök hangon adta mindenki tudtára, hogy létezik.
 Még inkább szól ez a nap Fanni unokánkról, akinek szintén ma van a születésnapja. Azonos napon látta meg a napvilágot kilenc évvel ez előtt, mint pár évtizeddel korábban Jutkám. Milyen véletlen! Ráadásul Ő hasonlít rá az unokák közül leginkább. Gyermekkori képeiről mint, ha Fanni mosolyogna ránk.
Természetesen köszöntése sem maradhat el. Öt órakor végez az iskolában, ahova ma én megyek érte. Mielőtt azonban haza vinném, még körül nézünk a Fő utcán. Beülünk egy cukrászdába és közben kitalálja mit is szeretne ajándékba. Aztán nyilván meg is vesszük. Élvezni fogja, hogy ebbe nem szólhatnak bele a szülei. A virága már itt van nálam az asztalon, nyilván a kedvenc színeként rózsaszín. Délben Jutkámnak is elvittem az Ő csokrát. Rózsát kapott mint mindig, de nem sárgát, hanem csodálatosan szép vörös-bordót. 
Különlegesen szép és nehéz nap ez a mai. Most is beigazolódott az üzenet, mi szerint: "Az igazi szeretetnek fájnia kell."

Szólj hozzá!

Címkék: Család Barátok Ünnep Tolsztoj Értékeink Vallás-Egyház

607. Illúziók rabságában

2013.05.01. 20:35 Dr. Gyenesei István

Úton, útfélen szólítanak meg és fel blogom olvasói, hogy írjak újra a politikáról is. Téma lenne bőven, de értelmét nemigen látom. A szereplők, a szó szoros értelmében szigorúan koreografált szerepet játszanak. Ráadásul ,vagy monológot adnak elő, helyet sem adva másnak, vagy ha többszereplős a műfaj, akkor meg ripacskodnak. Megdöbbentő, hogy mindegyiknek van hálás közönsége. Így aztán azt hiszik a színpadon játszók, hogy jó úton járnak. Ezt kell folytatniuk. Pedig kapitális hibát követ el, aki csak a törzsközönségének játszik, és nem figyel a színház falain kívül rekedtekre.

Lévén május első napja, a munkáról illik írnom. Persze nem mindegy, hogy milyen az a munka. Időtöltő, vagy kenyérkereső is, önmagáért való, vagy értékteremtő? A teremtés öröme, az alkotás élménye az, amitől nap-, mint nap képesek vagyunk rávenni magunkat a szorgoskodásra. Pont ezzel van a baj. Kevesen, egyre kevesebben érzik az alkotás, semmi mással össze nem hasonlítható ízét. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy a gazdasági mutatók lanyhulóban vannak.

Még szerencse, hogy jutott trafik a legrászorultabbaknak, a legelesettebbeknek. Merthogy a régi, szép békeidők, kicsiny gyermekkorom emlékképei szerint a trafikokat többnyire hadi rokkantak működtették. Ők kaptak ezzel lehetőséget a megélhetésre. Miután most már keresve sem találni hadi rokkantakat, nekik nem lehetett adni a koncessziókat. Rokkantak persze vannak. A szabadpiac farkastörvénye érvényesült az elosztásnál, no meg az a fránya protekcionizmus. Erőből, kétharmaddal ezt is meg lehetett tenni, és még ennél is többet. Látszatra ez is alkotás, de milyen messze van a teremtő szent cselekedettől. Pedig csak és kizárólag ez utóbbi lenne képes mozdítani rajtunk.

Aztán ott van egy másik kifejezés, amit szlogenné alakított sok-sok évtized. A béke, a békesség szinte közhellyé vált, mert természetes volt. Most meg ismeretlen érzéssé alacsonyodott. Békességtolvaj világ vesz körül bennünket.  Ellopták, ellopják legszebb érzéseinket. Csak és kizárólag békétlenséget látunk magunk körül országhatáron kívül és belül. Itt, ha bárki bármit mond, az ellentábor azonnal kontrázza, és okkal, ok nélkül a legalpáribb jelzőkkel illeti. Azt értem, amikor a széthúzást, a megosztottságot mutató erőket leminősíti a környezete. De hogy az ellenzéken belüli összefogást, vagy csak annak csíráját is vad és dühös támadással fogadja az ellenzék ellenfele, az túlmutat önmagán. Az már a félelem szülte összerándulás terméke. Mert itt mindenki fél mindenkitől és mindentől. Legfőképpen a helyükhöz ragaszkodók, a helyükre ácsingózóktól rettegnek. Ezek szerint van mit és van kitől félteniük. Lesz itt rövidesen politikai csihi-puhi, csak győzze a fejét kapkodni a nagyérdemű. Közben pedig süllyedünk. Többnyire a béke feneke alá. A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem, hogy akik ebben közreműködnek, azok nem süllyednek, nem süllyednek el szégyenükben.

Mostanság már a hollandok is szégyellhetnék magukat. Legalábbis közülük jó néhányan. Azt gondolná az ember fia, hogy Európának azon részéről kellene példát vennünk. Hát nem. Az ország egyik kincse a tulipánjai. Sehol annyi változata nem díszlik ennek a gyönyörű tavaszi virágnak, mint ott. Pontosan egy évvel ezelőtt ennek látványáért látogattunk, zarándokoltunk el néhány napra a szélmalmok hazájába, a csatornákkal szeldelt, tejillatú vidékre. A tulipánok földjén, a látványtól eltelve neki is álltunk válogatni a hagymákból. Óriási választék, végtelen variációja a virágok színének és formájának zacskókba csomagolva. Órákat töltöttünk el az amszterdami virágpiacon, és a tulipánföldek melletti termelői piacon. Össze is válogattunk 27 jóféle (10-10 hagymát rejtő) csomagocskát. Rajta a benne lévő virág neve és képe.

Hazaérve azonnal száraz, szellős helyre tettük, és néhány hónap múlva, augusztus végén elültettük őket szabad földbe, külön-külön egy-egy tulipánkosárba. Kellő gondossággal elvégeztük a talajfertőtlenítést és a tápanyag ellátást. Térképet készítettünk róla, és mellé tettük a képeket is. Aztán vártuk a csodát, vártuk a tavaszt. A sötét, és számunkra különösen komor lélekbénító tél után egyedül maradtam a várakozásommal. Gondolatban arra készültem, hogy néhány hétig saját virággal mehetek majd nap-mint nap Jutkám nyughelyéhez. Hatalmas volt a csalódásom, a megdöbbenésem, amikor eljött az ideje a tulipán nyílásának.

A 27-ből kilenc csomag tartalma ki sem hajtott. További hat csak egy-két ,virág nélküli zöld levelet hozott. Tizenkettő mutatta meg virágát, amiből írd és mondd mindössze 3 volt olyan, amilyennek vettük. A többi köszönő viszonyban sem volt azzal, aminek kínálták. Nem azt a 100 eurót sajnálom, amit „elloptak” tőlünk a holland tulipánhagyma árusok, hanem az elveszett illúziót, az ígért, de be nem teljesült álmot. Egy tapasztalattal azonban gazdagabb lettem. Tőlünk nyugatra is élnek tisztességtelen emberek, akik a jóhiszeműség vámszedői.

 De erről a virágok nem tehetnek. különösen azok amelyek nekünk kinyíltak. Őket lehet és kell is szeretni. Megérdemlik, mert a mieink, őket adta nekünk  a sors. Ennek lehet örülni, meg annak , hogy holnap újra felkel a nap és vele együtt mi is haladhatunk az utunkon. Tovább....

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika trafik tulipán politikusok értékeink Hollandia

606. Álmodok?

2013.04.22. 21:28 Dr. Gyenesei István

Vagy valóság, ami történt? Hihetetlen. Pedig igaz. Itt vannak előttem az asztalon a díjak. Valamennyi benevezett pálinkánk, párlatunk és likőrünk érmes lett a Gyulai Országos Bajnokságon és Világkupán. 12 aranyérem, 4 ezüstérem és 10 bronzérem a Gyenesei Pálinkárium termése. Szinte belé borzongok. Ennyi aranyat senki más nem vitt haza.

Tíz országból 224 párlatkészítő cég és magánszemély, 755 terméket küldött a megmérettetésre. A zsűrizés meglehetősen bonyolult. 5 bíráló egymástól függetlenül minősíti az anonim mintákat, és ebből legalább három, de inkább négy értékelésének egybe kell esnie ahhoz, hogy eldőljön a végső pontszám. Ennek további részleteivel nem untatom olvasóimat.

Az aranyérmesek közül választják ki a championokat. A magyar derbin mindössze 7 kapta meg ezt a legmagasabb elismerést. Köztük a mi két gyönyörű „gyermekünk”, a cseresznye és az erős Lepotica szilva. De a többi aranyosunk is megérdemli, hogy felsoroljam őket: a  Stanley szilva, a hordóban érlelt szilva, a tavaszi vegyes, a nyári vegyes, a meggy- málna vegyes, a Tramini szőlő-málna vegyes, az ágyas sárga muskotály szőlő és a galagonya pálinkák, valamint a zöld dió likőr illetve a vörösfenyő likőr. A négy ezüstérmes a birskörte- és a törkölypálinka, valamint a zöld dió párlat és a fekete ribizli likőr lett.

Nem csak játék a szavakkal, amikor hol párlatot, hol pálinkát írok.  A részletek útvesztőit elkerülve elég, ha annyit írok erről, hogy a pálinka Magyarországon termett gyümölcsből készül, ugyanakkor csak párlat nevet kaphat, ha az alapanyag külföldön termett ,vagy nem gyümölcs, hanem virág, vagy egyéb termés. Vagyis minden pálinka párlat, de nem minden párlat pálinka.  No, ebből ennyi gondolom bőven elég.

Még nem szóltam a fődíjakról, amelyeknek odaítélésénél a különböző gyümölcsfajokból készített összes pálinka és párlat, kategóriák nélkül versenyez egymással. Így aztán különös boldogságot jelentett, hogy a mi kincseink közül került ki a „Magyarország legjobb kisüsti pálinkája”, a „Magyarország és a Világkupa legjobb erős pálinkája”, a „Magyarország legjobb hordóban érlelt pálinkája”, a „Magyarország legjobb magánfőzött pálinkája”, a „Magyarország és a Világkupa legjobb likőrje”. Mindezt megkoronázta, hogy újra elnyertük a „Magyarország Legjobb Magánfőzője” címet is.

Jó volt érezni, hogy a szakma nagyjai – akiktől eddig is sokat tanultam, és még nagyon sokat szeretnék tőlük ellesni – elismeréssel szóltak pálinkáinkról. Semmi irigység. Nem vagyok ugyanis konkurens. Nem piacra termelek. Ha egyszer esetleg erre is elszánom magam, akkor is csak egy szűk, nagyon igényes fogyasztói kör számára készítenék, „egyedileg megmunkált” illat- és íz csodákat. 

Ez a sok díj, abban a kis kerti szaletliből átalakított szentélyben kovácsolódott, amit Jutkámtól kaptam ajándékba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így a hobbimnak itthon hódolhatok, és közben együtt leszünk. Az élet azonban másként akarta… Már jár az agyam, és kész ötleteim vannak, hogy ebben az évben mit szeretnék másként, még magasabb színvonalon, még jobb eredménnyel megvalósítani. Lélekidézés lesz ez a szó minden értelmében.

A gyulai verseny a találkozásokról és az egymásra csodálkozásokról is szólt. Velem volt gyermekeim kétharmada, Leila és István. De gondolatban Anita is szorított a sikerért, amit Jutkám onnan fentről rendezett nemes sorba. Újra találkozhattam olyanokkal, akikkel egy évvel ezelőtt láttuk egymást utoljára, ugyanitt. De új kapcsolatok is indultak útjukra az ismeretlen, reményteli jövő felé.

Mindehhez jó alapot adott a legjobb magyar pálinkák arzenáljának kóstolgatása. Agárd, Árpád, Békési, Birkás, Bolyhos, Brill, Gyula, Schiszler, Szicsek, Zsindelyes….. Folytathatnám a sort, mert évről-évre egyre szebbek a gyümölcspárlatok, és egyre szélesedik a pálinkát termelők palettája. Kialakult a készítés és a fogyasztás kultúrája. Egy nemes ital, egy Hungaricum futja pályáját. Nagyszerű érzés ott lenni, ott futni a csapatban. A csapatban, aminek most már elismert tagjai lettünk István fiammal együtt mi is. Köszönöm, hogy megkaptam az élettől ezt az ajándékot is. Igaz, nem vártam rá tátott szájjal.

 

 

    

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család világkupa pálinka értékeink Gyula Brill Árpád Agárd pálinkárium Békési Birkás Bolyhos Schiszler Szicsek Zsindelyes

605. Lélek a palackban

2013.04.18. 14:46 Dr. Gyenesei István

Ha a bor a szőlő vére, akkor a pálinka a gyümölcs lelke. Blogomban hosszú idő után térek vissza kedvenc témámhoz, a párlatkészítéshez. Több ez nálam egyszerű időtöltésnél. Szerelem, aminek egyetlen értelme az örömszerzés. A gyümölcspárlat teremtődésének minden pillanata tele van boldog izgalommal. Az illatok és ízek végtelen kombinációi megismételhetetlenek. Így aztán nincs két egyforma pálinka. Nincs ismétlődő azonos élmény. Ismeretlen az unalom. Öröm van, amit azoknak az arcáról olvasok le, akik belekortyintanak pálinkáimba.

 Ráadásul, aki ismer, az tudja rólam, hogy bármihez kezdek, bármit csinálok, igyekszem abban a legjobb lenni, a csúcsokat meghódítani. Magamat akarom nap, mint nap túlszárnyalni, és nem másokat legyőzni, megelőzni. Ez utóbbi legfeljebb a hozadék, de nem a cél. Egyszerűen nem szeretem a szürkeséget, az átlagba süppedést ebben sem.

 Már nevet is kapott az alkotó műhelyünk: „Gyenesei Pálinkárium”

Különleges íz- és illat költeményeink minőségét igazolják az országos és Világkupa champion minősítések, illetve aranyérmek, no meg azok, akik ittak már belőle.Kaposvári pálinkafőző szentélyünk titka a fél évszázados családi tapasztalat, a manufakturális igényesség és jó barátság Szent Miklóssal, a párlatkészítők védőszentjével. 

Nálunk csak a tökéletes minőségű gyümölcs lelke kerülhet palackba. A butelláink elegánsan érzéki, prémium minőségű pálinkákat tartalmaznak, amelyeket nem egyszerűen főzünk. A mi párlataink ugyanis teremtődnek! Minden párlatunk külön-külön önálló csoda, az élvezetek ünnepi boldogsága.

Még csak az út elején járok. Sokat, nagyon sokat szeretnék még tanulni e téren is. Kevés   amit egyenlőre erről tudok. No és az alkotás alázata az, amit meg akarok őrizni életem végéig. Ez is hozzátartozik a tartós sikerhez.

 Normális időben az évnek ebben az időszakában már készen van valamennyi párlatom, és palackban várják a vágyakozó vendégeket. Most annak is örültem, hogy gyarapodó életkedvvel volt erőm összeállítani a tavalyi főzésekből a legígéretesebb kollekciót, az ez évi Országos Pálinka és Párlat Bajnokságra, amelynek idén is Gyula ad otthont. Ugyan-úgy, mint tavaly, most is Világkupa rangjára emelték a rendezők és a résztvevők ezt a megmérettetést. A legrangosabb hazai verseny eredményét e hét végén, szombaton hirdetik ki. Annyit tudok, hogy tíz ország, 224 párlat gyártója, 755 mintát küldött a vetélkedőre.  A versenypárlatok közel felét kereskedelmi főzdék nevezték, másik felét pedig a bér- és a magánfőzők küldték. A versenyen már nincs különbségtétel, hogy ki készítette. Gyártói kategóriák nélkül folyik a vetélkedés.

 Nyilván izgatottan várom az eredményt. Nehéz, szinte lehetetlen lesz megismételni a tavalyi sikert. Az akkori egy championnal, a „Legjobb likőr” címmel, a négy arannyal, számos ezüsttel és bronzzal, valamint a „Magyarország Legeredményesebb Magánfőzője” címmel igen magasan áll a léc. Különösen, hogy a megszigorított szabályok új mennyiségi előírásai miatt a champion címért csak két pálinkám versenyezhet. Igaz, hogy ez a kettő is ott van a szerintem esélyesnek tartott párlataim között.  Az alma, a birs, a földieper, a feketeribiszke, a cseresznye, a meggy, a kajszi, a szilva, a szőlő, a kökény, a vegyes gyümölcs, a bodzavirág és a zöld diópálinkám mellett három likőrrel, (zöld dió, vörös fenyő, fekete ribizke) neveztem. Az, hogy a több mint kétszáz párlatkészítő, 755 kiváló mintája közül melyiket emeli a zsűri a csúcsra, az ezernyi tényezőn és nem kis mértékben a szerencsén is múlik. Kinek milyen az ízlése, mit vár el, és mit kap?                  

 Az elmúlt év boldog nyara tele volt a kísérletezés és a felfedezés örömével. Ez az érzés van ott az új pálinkáimban. Kockáztattam is. Az íz helyett az illatra helyeztem a fő hangsúlyt. Annál is inkább, mivel a fogyasztó és az ítész is ezzel találkozik először. Mint tudjuk, az első benyomás a legfontosabb. Ha az lehengerlő, akkor nem szükséges a hatást tovább növelni, elég megerősíteni az ízzel. Már csak azért is, mert az igazi gyümölcs párlatot az új nemzetközi trend szerint, az egész világon gyümölcs-parfümként keresik.

 A minőségi pálinka egyfajta igényességet és bizonyos fokú stabil jólétet, kiegyensúlyozottságot igényel. Az igényes gyümölcstermelő, az igényes gyártó, az igényes kereskedő és az igényes fogyasztó egyaránt kellő tőkeerőt feltételez. Nem véletlenül fogalmazódott meg a kulturált fogyasztás jelmondata: „Igyál kevesebbet, igyál jobbat!” Jó tudni, hogy sok deci sem használ jobban, mint egy kis pohárnyi.

 Még valami, ami mindent felül ír. Személyes tapasztalatom, hogy mind a pálinkakészítésnél, mint a fogyasztásnál a legfontosabb a közös élmény. Egyedül, magányosan egyik sem az igazi, és ilyenkor az eredmény is kétséges.  Most, hogy ezeket az utolsó mondatokat leírtam, csak most döbbenek rá, hogy hosszú idő óta először tudtam másról írni, mint Jutkám örökkévalóság felé vezető útjáról. Ezt is Ő akarta így. Ezt akarja! Ezt segíti! Tudom, hogy ott lesz velem a gyulai eredményhirdetésen is. Igaz, nem úgy, mint tavaly, amikor végtelenül büszke volt sikereinkre. A jövőben István fiam lesz az alkotás folyamán a társam a közös élmény létrehozásában és megélésében. Nem maradok egyedül. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: család kultúra világkupa pálinka értékeink Kaposvár Gyula Szent Miklós pálinkárium

604. Mi történt?

2013.03.21. 00:52 Dr. Gyenesei István

 

Eljött az ideje, hogy hosszú kihagyás után újra blogot írjak. Lelkem megdermedt tintáját lassan oldja a rohanó idő. Rá kellett jönnöm, hogy miközben Jutkám nélkül bennem minden megváltozott, addig a körülöttem lévő világ ugyan-úgy működik, mint addig Vele. Kegyetlenül nehéz megélni és feldolgozni, hogy a kezet, amit 14 évesen megfogtam és amelyik félénk engedéssel visszasimogatott, ötven év múltán, nyolc héttel ez előtt el kellett engednem. Fájdalmas kényszernek engedelmeskedtem. Miközben vitatkozom a sorssal, nem tehetek mást, mint elfogadom a Teremtő akaratát. Tőle kaptam az élővilág legcsodálatosabb ajándékaként Jutkámat és most visszavette. Váratlanul és érthetetlen sietséggel.

 Hiszem, hogy a miértre a választ még itt a földön megkapom. Önző módon fogalmazok, amikor csak a magam érzéseiről írok, mivel a szűk családtól az ismeretlen környezetig sok, nagyon sok embert vágott durván mellbe, sebet okozva ez a visszafordíthatatlan történés. Köszönöm, hálásan köszönöm mindenkinek, a gyógyító embereknek, a lelkét, hitét erősítőknek, a barátoknak, ismerősöknek, az együttérzésüket eljuttatóknak, a temetésen közreműködőknek és jelenlévőknek, hogy Vele, velünk voltak és vannak.

 Az elmúlt hetekben 87 éves édesanyám súlyos, daganatot eltávolító műtéten esett át, és 84 éves apósomat is a kórházban ápolták tüdőgyulladással. Eközben sikeresen teljesítettem az esedékes hat egyetemi vizsgámat a Corvinuson. Rendeztem fizikai környezetemet, viseltem a tisztességtelenséget pártoló bíróság átmeneti ítéletét. Visszatértem a rendszeres kondicionáló testmozgáshoz és megkezdtem a leadott nyolc kiló testsúlyom visszagyűjtését. Háztartást vezetek és házimunkát végzek, kertet és udvart rendezek. Újfent kézbe vettem a SOMOGYÉRT Egyesület dolgait, kapcsolatépítésben vagyok a politika-csinálókkal. Újra megnéztem a tavaly főzött pálinkáimat, megkezdtem szépítgetésüket. Még Bécsbe is elzarándokoltam a Destillata eredményhirdetésére. Ha nem beszélnek rá enyhe kényszerrel, akkor ebben az évben kihagytam volna ezt a világversenyt. Így azonban egy ezüst, és egy bronzéremmel gazdagíthattam a pálinkáim örömszerző sikerélmény-sorát.

De bárhol és bármit is teszek, mindig és mindenütt előtolulnak az adott helyhez kötődő közös emlékek. Kedvelt hegyvidékünkön néhány napos síelésre is rávettek a barátok, de a pályán sem az erős ellenszéltől volt könnyes a szemem a jótékonyan takaró szemüveg alatt, és a közös kedvencet, a Kaiserschmarnnit sem tudtam érzelem nélkül elfogyasztani.

 Mindeközben ápolom és simogatom Jutkám emlékét. Távozásával most vált igazán múlttá gyermekkorom és ifjúságom. Rendezem a rendeznivalókat. Van belőle kötelező és szabadon választott. Ez utóbbiak segítik a lelki békémet. Ezek közé tartozik, hogy összegyűjtöttem, és a honlapomon www.gyenesei.hu hozzáférhetővé tettem az eseményeket megörökítő film, fotó- és nyomtatott dokumentumokat. Amikor ezekkel bíbelődök, nyugodt vagyok. De így volt ez a temetés előkészítése során is. Még most is neki akarok örömet, meglepetést szerezni. Igen, mintha itt lenne, minden egyes lépésem után átölelne, és szerelmesen megcsókolna. Ezt érzem, így érzem és talán így is van. Miközben magamban őrzöm Őt, jó szívvel osztom meg a felismerést, hogy mindennél fontosabb vigyázni a körülöttünk élő értékeinkre, mert minden törékeny, ami EMBER-ből van.  

 Előre kell tekintenem és lépést tartani a könyörtelenül haladó idővel. Az egyedülléttel és az üres otthonnal a legnehezebb szembesülni, de tudom, hogy a stációkat most végig kell járnom, boldog, tisztító szenvedéssel. A seb minden bizonnyal begyógyul majd, de a hegesedés örökké emlékeztetni fog. Megígérem, hogy a jövőben ilyen részletességgel blogjaimban már nem fogok erről írni. Még akkor sem, ha ez megkönnyebbülést hoz. Most azonban még visszatérek legutóbbi optimista hangvételű blogom írását követő időszak fontos történéseire. Kiírom magamból a szorítást. Nem akarok ezzel senki terhére lenni. Ezért csak azok olvassák tovább ezt az internetes bejegyzésemet, akiket érdekel, és könnyű szívvel teszik ezt.

 Sokan kérdezik, mi történt? Előző naplóbejegyzéseim hűen visszaadják az előzményeket, a rendkívül agresszív Klatskin tumor Pünkösd utáni felismerését, a június 12-i első és sikeresnek mondott műtétet és az azt követő,  gyógyultnak hitt  boldog nyári állapotot. Azután megírtam az október végi döbbenetet is, amikor újabb, váratlan műtét után az orvosok feltették a kezüket. Annak ellenére szembe kellett néznünk ezzel a helyzettel, hogy Jutkám mint mindenben, a lelkiismeretesség mintaképe volt életvitelében, egészségének őrzésében, kontrollálásában is. Nála nem maradhatott el szűrővizsgálat és a legkisebb jelre reagált. Semmit nem hanyagolt el. Testi- lelki egyensúlyát őrizve, sportosan élt, egészségesen táplálkozott. Cukor helyett mézet evett, amennyire lehetett mellőzte a szintetikus táplálék-kiegészítőket, és már évtizedek óta csak ásványvizet fogyasztott. Vérnyomásával, vércukor- és koleszterin szintjével soha nem volt gond. Testsúlyát 30 éves kora óta könnyedén tartotta. Egyetlen „szenvedélye” volt, a család. A kívülről jövő stresszes helyzeteket azonban nehezen dolgozta fel. Mélyen bántotta minden igazságtalanság, amelyből mostanság akadt bőven. Ennek a súlya roppantotta meg.

 Nem volt gyógyító terápia és csak, az maradt a kérdés, hogy „az elhajított kő” mikor esik le. Azért küzdöttünk, hogy a lehető legszebb legyen az útja. Vele együtt mindannyian tudtuk mi várható. Bízva a csodában reménykedtünk, de fizikai állapota napról-napra romlott. Mesterségesen táplálták. Kérte, hogy mindig legyek mellette, és azt mondta: „Bármi is történik, Te mindig maradj erős!” Éjjel-nappal vele voltam. Segítettem mindenben. Még a kórházban töltött éjszakáin is ott szundikáltam az ágya mellett, őrizve álmát. Hálás volt érte, amit minden mozdulatával, rezdülésével jelzett. Jólesett ez nekem is, mint ahogy erőt adott az is, amint a külvilág ezt az időszakot szemlélte. Kései barátom írta, amikor a szomorú hír megérkezett hozzá: „Csak közhelyek jutnak eszembe arról az emberi tartásról, jóságról, szeretetről, ahogyan írsz, beszélsz a drága emlékű Jutkáról. Büszke vagyok arra, hogy a barátaim között tudhatlak. Jó látni, hogy a politika, a magas állami tisztség nem minden ember jellemét torzítja el, és az a közösség, amely oly sokszor tüntetett már ki bizalmával,  nagyrabecsülésével, láthatja, hogy személyedben méltó emberrel tette ezt.”

 Az a bizonyos váratlan és csodás javulás karácsonytól vízkeresztig, január 6-án estig tartott. Onnantól már nem volt visszaút. Az utolsó pillanatáig ura volt testének, a helyzetének és mindig mosolygott. Hihetetlen testi és lelki ereje volt. Fájdalmat nem mutatott. Mindössze egyszer mondta nekem: „Ti nem tudjátok, hogy ez milyen szörnyű érzés”.   A műtéteket végző pécsi tudós orvos, Kalmár Nagy Károly többek között ezt írta róla „Csodálatos Ember volt. Számomra is ajándék, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.” A kaposvári kórházban, az érte küzdő professzor, Egyed Miklós is valami hasonlót mondott. „Ilyen beteggel még nem találkoztam. Ő adott nekünk erőt. Sokat tanultam Tőle.” Én egyetlen percre sem mutattam előtte, hogy számomra iszonyúan nehéz volt a szerep, erősnek látszani. Közben az Ő arca semmit nem változott. Miközben a teste fogyott, ugyanolyan kortalanul szép volt, mint egészségesen és hálás minden segítő, szerető rezdülésért. 

 Emberként tudott az utolsó percig élni. Két nappal halála előtt azt üzente a körülötte lévő világnak, hogy: ”Örökké szeretlek benneteket!” Bár nagyon szerette az életet, mégis el tudott menni méltósággal. Váratlanul, de nem felkészületlenül távozott. Amilyen szép volt az élete, olyan szép volt az elmenetele is. Tudatosan készült rá. Három nappal a halála előtt még megkért, hogy vigyem el fodrászhoz. Hajat vágatott és festetett. Közben aggódott, hogy mi lesz, ha akkor hal meg, amikor Leila Amerikában a Világkupán fog versenyezni és távozásával megzavarja őt. Az foglalkoztatta, hogyan készülök majd a vizsgáimra, ha vele töltöm minden percemet. Ezek után úgy ment el, hogy mindenkinek, mindenre megadta az időt. „Csak” számára vált végessé a földi idő, amikor belépett az örökkévalóságba. 

 Január 23-án délután, kórházi szobájában hárman voltunk, Ő, gyóntató papunk Csorba Tamás atya és én. Ekkor azt mondta: ” Nem félek. Tudom, hogy jó helyre megyek.” Ezek után telefonon hívtam gyermekeinket, akik estére már velem együtt mindhárman ott voltak az ágyánál. Fogtuk a kezét, imádkoztunk, amikor éjfél után pontban egy órakor utolsót lélegzett és magához ölelte a Teremtő. Szörnyen nagy volt a fájdalmam, amikor még egyszer, utoljára megcsókoltam, és felkiáltottam: „Uram add, hogy ne veszítsem el hitemet! Repülj szerelmem!”

 Hiszem, hogy a Mindenhatónak is szüksége lehet segítőkre. Angyalokra, akikkel megosztja, megsokszorozza erejét. Ők azok, akik már a földön is különleges életet éltek. Jutkámra minden bizonnyal az angyalok körében volt szüksége Istennek, hiszen már itt a földön felvértezte ezekkel a képességgel. Most megsokszorozott erővel az égből közvetíti felénk a Teremtő, jótevő, védelmező, hitet adó erejét, hogy ez által másoknak is segíthessünk. Az egyre gyarapodó sokaknak, akik rászorulnak. Küzdelmes életünkben a hit a mi igazi vigaszunk. Bár a küzdelemtől nem szabadít meg bennünket, de azzal a reménnyel ad erőt, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül. Ilyenkor azonban nagyon-nagyon nehéz az Ő akaratát megérteni, elfogadni.

 Hitem íratta a menyasszonyi csokrával azonos színű, száz szál, krém sárga és három szál vörös rózsából köttetett koszorú szalagjára: „A LÉLEK ÉL: találkozunk! A Te Pistikéd.” A fájdalmat nem lehet, nem is akarom megspórolni. Meg kell tanulnom együtt élni vele. Hiszem, hogy Jutkám, útjának csak egy nekünk fájdalmas állomásához érkezett, ami nem végállomás. Mindössze előrement, hogy mindent előkészítsen, amire mi odaérünk, minden  rendben legyen. Mint itt a földön. Mindig másokra, főként szeretteire figyelt.

 Gyönyörűségesen fájdalmas volt fogadni, olvasni, vagy hallani a hozzánk érkező együtt érző gondolatokat. Közel félszáz településen mondtak érte misét. Több mint háromezer üzenetet kaptunk és közel kétezer ember volt a temetőben. Előtte Balás Béla püspök atya celebrált misét a székesegyházban. A temetésen a barátok nevében Kerékgyártó István, az önkormányzat képviseletében  (ahol képviselő-tanácsnok volt), Dér Tamás búcsúztatta. Hálásan köszönöm mindenkinek. Ezek a jelzések, egy szeretett embernek szóltak, aki maga is nagyon szerette a környezetét, a legegyszerűbb embereket is. Honlapom összeállításában, www.gyenesei.hu is olvashatóak a legmegragadóbb gondolatok, amelyeket Róla írtak, mondtak, vagy neki, a „Somogyi szívek királynőjének” küldtek.

 Abban az összeállításban nem idéztem a következő néhány megkapó mondatot: „Ha temetésre lehet mondani, hogy gyönyörű, akkor ez feledhetetlenül az volt. A szertartás megható pillanataként éltük meg, amikor az egyházi búcsúztató végén néhány percig elkezdett szemerkélni az eső, mintha az Égiek is siratnák Jutkát. A sírnál a szertartás végén szétváltak az addig komor, sötét felhők, és felragyogott a nap. Mondd, ez is csak a természet játéka, vagy – amint mi hisszük – az isteni gondviselés jelzése, különleges ajándéka az eltávozott számára? Vigasztalás az itt maradottaknak? Van erre racionális magyarázat?”

 Nemcsak Kaposváron és Somogyban szerették, tisztelték, de az országban számos helyen másutt is. „Ő olyan személyiség volt, akinek viselkedését belföldön és külföldön vezetők feleségei tekintették etalonnak”, írta Egerből egy korábbi megyei elnök felesége.

Gyakran visszatérő fordulatként találkoztam azzal az üzenettel, amit én állandóan érezhettem, de úgy tűnik, mások számára is látható volt, hogy ő mindig ott állt segítőként mellettem. Nagy dolgokban éppen úgy, mint hétköznapi ünnepeken. Megható volt olvasnom: „Ön nem ismer engem, de én a Szent Imre templomban többször láttam szerető feleségével. Akkor is, amikor ő nyitotta ki azt a széket, amire ön feltehette a fájós és gipszes lábát, így végighallgathatta az istentiszteletet”.

 Ez a ragaszkodó szeretet kölcsönös volt. Ez érződik ki az olyan üzenetekből, mint: „Ha nem ismertem volna személyesen Őt, akkor is tudnám, milyen nagyszerű ember volt, abból, amilyen szeretettel Te beszéltél mindig Róla.” Vagy egy másik: „Mindig is csodáltam, hogy milyen szeretettel ír Juditról blogjaiban. Az, az asszony, akiről így tud írni társa, a legboldogabbak közé tartozhatott.”

Bevallom, hogy van bennem egoizmus, de Ő mindig fontosabb volt nekem, mint én saját magamnak. Még az autónknak is JUDIT-1 a rendszáma. Boldogan fogadta, amikor ezzel ajándékoztam meg. Ugyanakkor erősítően büszke volt rám, de szükség esetén a fékem is. Nem lassított le indokolatlanul, csak akkor és annyira, hogy ne sodródjak ki a kanyarokban. Különleges volt a mi kapcsolatunk, amely gyermekkorunktól kezdve folyamatosan izzott. Most ezekben a nehéz napokban tudatosult bennem, hogy természetes képességeink adták életünk alapját, amihez jelentős kegyelem párosult. Ezért következhettek be életünk gyönyörű, hétköznapi csodái. Ő volt a múzsám. Ő tanított meg minden fontosra, amit tudok. Megtanított arra, amit addig nem tudtam. Többek között, hogy ne csak repüljek, de képes legyek szépen szárnyalni is. Természetesen ez kölcsönös volt. Gyermekkorunktól alakítottuk, formáltuk egymást, csiszolódtunk össze, illeszkedtünk egymáshoz mikronméretű pontossággal.

 A Teremtő mestermunkájának bizonyult, hogy bennünket egymásnak adott. Hagyományos  munkamegosztásban éltünk. A női szerepeket ugyanolyan boldogan vállalta és végezte, mint amilyen természetességgel számított arra, hogy a férfi feladataiban én legyek otthon. Ugyanakkor mindig, mindent együtt, egyeztetve döntöttünk el. Csak azt és úgy tettük, ami és ahogy a másiknak is tetszett. Jól kiegészítettük egymást. Ő volt a kiszámítható stabilitás, én pedig a mozdító megújulás. Testünkkel és lelkünkkel, szerelemmel szerettük egymást az utolsó pillanatig. Örökre itt marad a szívemben és gyermekeinkben, unokáinkban. Ha őket simogatom, Őt érintem. Ha őket csókolom, Őt érzem. Két nappal távozása előtt kórházi ágyának szélén ültünk. Átöleltük egymást, csillogó szemmel rám nézett és csak ennyit mondott: „Egész életemben imádtalak!”. Ez volt a korona a közös fél évszázadra. És még valami. Sírjánál szívszorítóan szólt az énekhang: „Megkötöm lovamat…” Fiatalasszony korától ez volt a kedves dala. Oly sokszor énekelte, könnyes szemmel zárva az utolsó strófát: „De tőled Violám, csak a halál old el”. Betartotta ezt az ígéretét is, mint mindig, mindent. 

 Neki, az örök nőnek megadatott az, az ajándék, hogy soha nem öregszik meg. A mosolygós, jókedvű, életvidám, vonzóan bájos nőre emlékezik mindenki. Ez olvasható ki szinte valamennyi részvétnyilvánító üzenetből, megnyilatkozásból. A kép, ami megmaradt olyan, amilyen volt, jóságot és szépséget sugall. Ezt hagyta ajándékul magából nekünk.

 A kicsiny imakönyvet, amit betegsége során, mindenhova magával vitt, nem olyan régen kapta édesanyámtól. Benne egy dátum édesapám kézírásával: „Kaposvár, 1943.IX.10.”70 évvel ezelőtt ajándékozta édesanyámnak a tizenhetedik születésnapjára. Most ez az imakönyv is ott pihen a fényképe mellett az előszoba asztalunkon, azok között a tárgyak között (szemüvege, tolla, naptára, telefonja, stb.) amelyek a mindennapok során hozzá kötődtek, és most rá emlékeztetnek. Nem menekülök az emlékek elől. Könnyes szemmel, de mosolyogva szembenézek velük. Ahogy Ő nem sírt a lassú távozás hetei során, azt sem akarja, hogy mi most sírjunk. Boldognak akar látni bennünket és ennek meg is kell felelnem. Érzem, hogy számomra a boldogság most már másként jelenik meg. Ami vele elszállt, azt nem keresem. Semmi értelme. Egyelőre a költővel együtt fohászkodom: „Uram! Fogd jó munkára agyamban a tébolyt!”

 Jutkám meglátta és szerette a szépet. Kertünkben mindig nyílott virág. Személyes kapcsolata volt mindegyikkel. Néhány hete kibújtak a hóvirágok. Ezeket a hagymákat tavaly májusban hoztuk Hollandiából, ahova születésnapján mentünk el autóval, amit akkor még oda-vissza ő vezetett. Régi közös vágyunk valósult meg azzal, hogy virágzásuk teljében megnéztük a csodás tulipán ültetvényeket, a virágokkal teli parkokat. Lenyűgöző élmény volt. Az onnan hozott hagymákból már bújnak a krókuszok és a tulipánok is. Minden írott és íratlan szabályt betartott. Különleges fegyelmezettségére vall, hogy bár sok százezer kilométert vezetett, de még egy koccanásos balesete sem volt. A zselici erdők aljából százszámra lehetett volna hóvirág hagymát gyűjteni, de egy buta jogszabály még a virág szedését is tiltja, ezért ez nálunk szóba sem jöhetett. Így aztán holland hóvirág virít kis kertünkben, ahol az a bizonyos pálinkafőző szentély is működik.

 Az épület átalakítása során veszélybe került az ibolya-sziget, amelyből néhány tövet egy cserépbe menekített és egész nyáron öntözgette, őrizgette. Az ősz elején pedig kiültette. Bár még csak most jött el az ibolya virágzásának ideje, de ez a tő már január elején három szál virágot hozott. Neki, hálából és még időben. Szerették a virágok is. A sírját beborító koszorúk és csokrok csodálatos módon három hétig frissen maradtak, sőt Leila szív alakra formázott sárgarózsa koszorúja még ezt is megtoldotta egy héttel. Erősítve azt, hogy csak az életünkből költözött el, de a szívünkben örökre itt marad. 

 

 

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: barátok család kultúra pálinka értékeink vallás egyház Kaposvár Hollandia Kalmár Nagy Károly Zselic Somogyért Egyesület Kerékgyártó István Balás Béla Csorba Tamás Dér Tamás Egyed Miklós Gyenesei Judit Leila

603. Találkozások

2013.01.02. 09:37 Dr. Gyenesei István

Vannak helyek és események, ahova nem jönnek velünk a múzsák. A kórház, ahol az advent heteiben minden szabad és szabaddá tehető percemet Jutkám mellett töltöttem bizonyosan ilyen. Ez az advent nekünk nem a nyugodt várakozást jelentette, hanem a tevékeny reménykedést. Iszonytatóan nehéz erről beszélni, vagy írni. December elején el is maradt a sokak által várt, évek során megszokott üdvözlő kártyám. Nem jöttek a friss gondolatok. Az érdemleges üzenet helyett közhelyeket küldeni pedig, nem lett volna méltó hozzám.

Karácsonyeste azonban, valami megváltozott. Jutkám, aki több mint harminc nap óta természetes étket nem tudott magához venni és ezért mesterségesen táplálták, kimondta azt a végtelenül egyszerű, de most csodásan hangzó két szót, hogy „éhes vagyok”. Azóta tud enni. Bár keveset, de napjában többször és egyre többet. Valami megmagyarázhatatlan erő volt benne eddig is. A legnehezebb pillanatokban, amikor a mi szemünkbe könny szökött, ő akkor is mosolygott. Most meg főként. Így aztán gyönyörű volt a karácsonyunk, sőt azóta minden napunk, bele értve az ó év zárását is. Az ő jelenléte volt a karácsony legszebb ajándéka. Közben megtanultam valamit, ami a cselekedeteimet befolyásolja. Még pedig azt, hogy nem csak a sikeres időszakok, de a fájdalmas napok is hozhatnak boldogságot. Főként, ha befogadjuk és nem állunk ellene.

Az elmúlt héten már csak napi 3-4 órát kellett kórházban töltenie, a többi idő az itthonlét öröme volt. Újra egymás mellett, egy ágyban tértünk nyugovóra és így ébredtünk ezekben a napokban. Nem volt ez másként tizenkettő és tizenhárom váltóján sem. Most itt ülök a számítógép mellett. A cserépkályhában pattog az égő akác, amit mint korábban mindig, most is Ő rakott meg. A szoba közepén itt áll a mennyezetig érő karácsonyfa, amit az angyalok az Ő kérésére, hófehérre díszítettek. Minden fehér rajta. Mint egy karcsú, gyönyörű mennyasszony. Jutkám pedig csendben olvasgat a fotelben.  A II. János Pál csodáiról kiadott könyvet lapozgatja. Karácsonyra küldte neki az egyik kis somogyi falu plébánosa. Sokan, nagyon sokan keresték személyesen és telefonon, levélben és Interneten. Most érezhette igazán, hogy mennyire szeretik őt Kaposváron, és szerte a megyében. Hihetetlen erőt adott ez neki. Még akkor is, ha elesettségében, néha nehezen tudta ezeket kezelni. Blogom végén néhány levélből nyújtok át részleteket legkitartóbb olvasóimnak. Ezekből jól érzékelhető a felé, felénk áradó, erőt adó szeretet, amit ezúton is köszönünk mindenkinek.

Ez a végtelen szeretet ölelt át bennünket itthon karácsonyeste és az azt követő napokban. Mindhárom gyermekünk, és mind a négy unokánk velünk, körülöttünk volt. Anita vette át a konyhában Jutkám szerepét. Nem pótolta, de nagyszerűen helyettesítette. Időnként Leila is besegített, neki azonban legfeljebb a „kukta” minősítés jár. István fiunk ötletének eleget téve egyik nap lehoztam a padlásról azt a sok száz bekeretezett dia képet, amelyeket 1972 és 1990 között készítetünk és most közkívánatra levetítettük. Katartikus élmény volt a 30-40 évvel ezelőtti önmagunkat, a közös itthoni és külföldi családi programokat viszontlátni. Fiatalságunk üdeségét varázsolta körénk az a 7-8 óra. Nevettünk és könnyeztünk.

Mint ahogy tegnap este az ó év búcsúztatásán is. Ezúttal csak ketten voltunk együtt, de itthon. Hogy szó ne érje a ház elejét, pontosítanék. Velünk volt Leila kutyusa Limonádé is. Szokás szerint pezsgőt is bontottunk. Miért történt volna most másként, mint bármikor korábban?! Most sem ismerjük a jövőt, ahogy korábban sem. Reménykedünk, hogy van, lesz közös folytatás itt a földi létben. Az isteni ítélet kegyelme azonban kifürkészhetetlen. Bár a kórházhoz kötöttség állapota „még” nem szűnt meg, de miért ne bíznánk a sors jobbá fordulásában, ami a Megváltó karácsonyi érkezésével szállt közénk, megkoronázva a gyógyító emberek küzdelmét.

A napi politikáról hagyományos stílusban most nem írok. Talán lesz erőm és késztetésem erre a következő napokban. Mindössze egy mondatot idéznék az adventi időszak hajnali miséin minden reggel közösen olvasott dicséretből. Aktuális, mint ahogy az volt a korábbi években is, függetlenül az adott hatalom színétől. „Serkenjen már a szennyesen, kábultan alvó értelem: új csillag fénylik odafenn, hogy minden átkot elvegyen.” Ez a csillag pedig a minden karácsonykor bekopogó kisded Jézus.

Nem véletlenül énekeltük a karácsonyi énekek között, az 1651-ben születetett katolikus ének strófáit: „Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt, megszületett Jézus a beteg világnak.” Úgy tűnik akkor sem volt, és azóta sincs másként.

Most következzenek az ígért idézetek:

Levél Kaposvárról: ”Drága Judit! … úgy ismerlek, mint aki nem adja fel, és mindent megtesz magáért és a családjáért. Ezért őszintén drukkolunk, hogy újból azt a jókedvű és vidám Juditot lássuk az utcán, aki mint a forgószél közlekedik és siet valamit intézni, akár a családjával, akár a választóival kapcsolatban. Sok-sok közös ismerősünk őszintén aggódik érted és ugyan ezek a gondolatok vannak bennük, de nagyon bíznak Benned!”

Egy képeslap ugyan csak Kaposvárról: „Kedves Judit! …Még soha nem volt módom beszélgetni veled, amit őszintén sajnálok, mivel nagyon szimpatikus és humánus embernek ismerlek. Őszinte szívvel kívánunk gyógyulást és sok örömöt családod körében.. „

E-mail üzenet Dél-Somogyból: „Kedves Judit és István! Isten mindig jelen van az életünkben, de mi ezt sajnos nem akarjuk észre venni. Sokszor megtapasztaltam, hogy velem van. Amióta nem vagyok polgármester a kérdést magamnak és néha másoknak is felteszem, hogy ez az állapot kegyelem vagy büntetés? A mérleg nyelve a kegyelem felé billen. Isten naponta ad nekem feladatokat, amely meggyőz arról, hogy van élet pozíció nélkül is... Ő mindig ott van, mutatja az utat. Ő teremt tiszta szívet. Mert ahhoz, hogy meglássuk, megtapasztaljuk a jót, tiszta szív kell. …. Hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között szükségünk van a jó Istenre, hogy tiszta szívet teremtsen… kívánjuk, hogy ne csak a karácsonyt, de életetek minden napját tudjátok megélni hittel és bizakodással… Imádságos szívvel gondolunk rátok.”

E-mail a Somogyért Egyesület egyik elnökségi tagjától: „István! Érthető, hogy te most Jutka mellett vagy. Ő melletted volt, támogatott majd 50 évig. Most kell viszonoznod! Így hozta a sors, tedd, amit tenned kell! Egy jó csapat ismérve, ha valaki kiesik, akkor is megy tovább a szekér, mert húzza a többi tag. Ezért vannak a barátok, a volt kollégák most is melletted. Amikor Jutka meggyógyul, újból a szekér élére állsz majd és folytatjuk a munkánkat, utunkat, küldetésünket. A csapatszellem pedig erősödik ez ügy után. Vigyázz Jutkára!”

Levél egy Balaton környéki faluból: „Tisztelt Gyenesei úr! Néhány héttel ezelőtt úgy éreztem el kell mennem a vasárnapi misére, mert hiányzik a lelkemnek Megdöbbenve hallottam…. atya bejelentését, hogy Judit asszony nagyon beteg és ezt a misét az ő gyógyulásáért ajánlja fel. … Nagyon megérintett és borzasztóan sajnálom. Nem udvariasságból írom levelem. Ön sokszor járt a falunkban. Mindig is nagyon tiszteltem mivel azon kevés politikusok egyike, aki még emberből van. Őszintén kívánom, hogy Judit asszony az ön társa meggyógyuljon, mert igenis vannak csodák, csak nagyon erősen hinni kell benne"

Levél egy Kaposvár környéki faluból: „Kedves Elnök úr! … minden évben a karácsonyt megelőző napokban elsőként juttattad el jókívánságaidat, szép tartalmas gondolatok kíséretében…. Mindenkinek ugyan az a képeslap, nem volt különbség rangra, nemre, korra. …. a dolgokról véleményt nyilvánítottál, reményt adtál. Így volt ez mostanáig. Blogodat folyamatosan figyelemmel kísérem. Mindig élvezettel olvasom… Aztán jött a döbbenet és a remény, és újból a döbbenet. …téged soha nem tudott leteríteni ármánykodás, pocskondiázás, gonoszkodás, sértegetés, feljelentgetés és árulás. Mindig erős voltál és mindenen felül tudtál kerekedni. …most más dimenzióban kell gondolkodnod. Tudom jelenleg minden energiádat arra fordítod, hogy támogasd a feleségedet, erősítsétek egymást. …házasságod Judittal példamutató, életetek sokunkban ébresztett tiszteletet. Sokakban irigységet, de ez most megint nem számít. A teremtő most nagy próbatétel elé állított benneteket. Keresi az ember az okát, keresi a magyarázatot. Tudni véli az okát, de nem leli a magyarázatot. …Annyira szeretném, ha a jövő karácsonykor megint azt érezném, hogy minden rendben van… Ezért imádkozom Juditért, a családotokért. Őszinte szeretettel és tisztelettel.”

1 komment

Címkék: politika barátok család ünnep karácsony advent kaposvár somogy értékek jános pál vallás egyház somogyért egyesület

602. Oka van!

2012.11.19. 19:23 Dr. Gyenesei István

Mindennek oka van! A jónak és a rossznak, a szépnek és a rútnak, a fénynek és a sötétségnek, a színesnek és a színtelennek, a hitnek és a hitetlenségnek, az őszinteségnek és a hazugságnak, a bölcsességnek és az ostobaságnak, az örömnek és a bánatnak, a szeretetnek és a gonoszságnak, az egészségnek és a betegségnek, a tisztességnek és a hamisságnak egyaránt oka van. Sorolhatnám a végtelenségig, mert oka van mindennek, de az egyiknek mindig ki kell szorulnia, hogy helyet adjon a másiknak.

Oka van annak is, hogy a megszokott heti ritmust nem tartottam blogom írásával. Jutkám az oka. Illetve dehogyis ő! Az újra előbújt rút kór minden bánatom okozója. Kinek lenne kedve ilyenkor leülni a gép mellé és kevésbé, sokkal kevésbé fontos dolgokról írni. Perlekedni önmagammal és a világgal most nehezen, nagyon nehezen menne.

Amennyire szeretünk valakit vagy valamit, annyira tartozik az hozzánk. Jutkám, a mögöttünk hagyott közös, mintegy fél évszázadban testem és lelkem nagyobb darabjává vált, és fordítva is igaz ez. Így vagyunk ketten egyek. Aki, vagy ami őt bántja, az engem is bánt. S ha engem bántanak az neki jobban fáj, mint önön magamnak. Ő nem csak egészségesen, de most gyógyulni akaróan is a két lábon járó szolgáló szeretet. Anyaként és feleségként a családot, háziasszonyként a barátokat és a hozzánk betérőket, pedagógusként a rábízott gyerekeket, képviselőként a rászoruló embereket szolgálja. Mi másból, mint szolgáló szeretetéből eredeztethető az is, hogy évtizedeken keresztül (képletesen és a valóságban egyaránt) a kezemet fogva, mosolygós arccal, igazi társként, erőt adva járta velem Somogy településeit és az országot. Szívébe zárta az embereket és az emberek is őt.

 

Most küzd. Nagyon küzd. Mi pedig vele együtt harcolunk és hiszünk Isten gyógyító akaratában, a csodában. Májusban az epevezetékén előbújt, a tudomány által Klatskin-nak elnevezett rákos góc okozója döntően az a lelki teher volt, amit a körülöttünk lévő világ helyezett rá. Az ő tiszta lelke nem tudta feldolgozni azt az ármánykodást, amit mások könnyedén ráznak le magukról. A hat órás júniusi műtét, hála Istennek sikeres volt. Négy hónappal később, október végén azonban, a gyógyító emberek megdöbbenésére újra kitört a semmiből és ezt már az újabb operáció során sem tudták eltávolítani.

Most a belső ereje és a hite mellett, a család, a barátok, az orvosok és a jó szándékú emberek segítségével küzd a gyógyulásért. Bízunk abban, hogy a megbocsátó szolgáló szeretet győzedelmeskedni fog a rossz felett! A világ ugyanis alapjaiban jó, csak könnyebb keveseknek elrontani, mint sokaknak megjavítani. Állítsuk meg a kórt! Ne késlekedjünk! Mindenki boldogságra született. Seneca szerint ez az emberi létezés feladata.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család értékeink vallás egyház Isten Seneca Klatskin

601. Bizalomvesztés

2012.10.23. 22:35 Dr. Gyenesei István

2012. október 23. maga volt az ünneplőbe öltözött nemzeti megosztottság. Kivétel nélkül minden szereplő magáénak követelte. Ami ma történt azt ésszel nem, csak érzelmekkel lehet minősíteni. A holnap fogja eldönteni, hogy kinek a szava volt szavazatgyűjtő és kié vesztő.

Nem véletlen, hogy az előző néhány mondatban kerültem a hiteles és a hiteltelen jelzőt. Az emberek nagy többsége számára a hitelesség már rég népmesei elemmé vált. Természetesen jó lenne tisztán látni. A mai nap legfeljebb a tisztuló látást segítette, de még mindig homályos, nagyon homályos a kép.

Benedek pápa meghirdette a „Hit évét”. Jövő év novemberéig tart. A katolikus egyház feje pontosan tudja, hogy hit nélkül értelmes, mások számára is hasznos életet élni nehéz, majd hogy nem lehetetlen. Az emberek hite pedig az egész világon apadóban van. Meg kell hát menteni azt, ami megmaradt, és tenni kell azért, hogy gyarapodjon. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az Istenhit erősítése a cél. Nem hiszem, hogy a római pápának ellenére lenne, ha ennek során az emberek egymásba vetet hite is gyarapodna.

E kettő az én fejemben nem is választható el egymástól. Így marad meg a remény. Egy élhetőbb világ reális reménye. Olyan világé, amelyben mindenkinek a dolga és mindenkinek a lehetősége, a környezetének átalakítása, formálása. Mivel a bennünket körülvevő világ messze van a tökéletestől, ezért nem hagyhatjuk olyannak amilyen. Tessék csak belegondolni, hogy ma a legkülönbözőbb szekértáborok, a kormánypárti, az ellenzéki és a civil vezérszónokok, bár egymás ellenében, de valamennyien erről beszéltek. Egy valamiben egyetértettek. Abban, hogy változtatni kell! A „hogyan” és a „kivel” kérdésekre adott válaszaik azonban nemigen találkoztak egymással ezen a napon.

Az ünnep előtti somogyi hétköznapok eseményei is beszédesen bizonyították a bizalomvesztést. Megkezdődött a 2014-2020-as somogyi területfejlesztési tervezés. A megyei önkormányzat vezényli. A tisztségviselők megyejárással „alapozták meg” a települési javaslatok, elképzelések begyűjtését. Azt gondolná az ember, hogy dőltek az ötletek. Ehelyett az önkormányzatok alig negyede válaszolt a felhívásra. Közel három évtizedes közéleti tapasztalattal a hátam mögött ekkora passzivitásra nem emlékezem.

Ezek szerint igen alacsony hatásfokkal zajlott a vezetők megyejárása. Az okát keressék azok, akiknek a munkájáról ezt a gyenge bizonyítványt állította ki Somogy településeinek háromnegyede! Súlyos bizalomvesztés ez. A sajátjaik mondtak ítéletet Somogy kormánypárti vezetőiről.  A fideszes, vagy a FIDESZ által támogatott polgármesterek nagy többsége a füle botját sem mozdította a felhívásukra.

A bizalomvesztés, a fásultság és a tisztánlátás együttesen motiválta ezt a passzivitást. Ez a némaság, valójában hangos kiáltás az önkormányzatokat lekiskorúsító politika és politikusok ellenében. A somogyi települések nagy többsége ezzel jelezte, hogy nem hisz a kérdezőknek, és nem bízik bennük. A „kétharmados” felhatalmazás itt Somogyban a múlt ködébe veszett.

1 komment

Címkék: politika ünnep politikusok pártok területfejlesztés megyei közgyűlés vallás egyház megyejárás Somogy

600. Drogozunk

2012.10.12. 11:34 Dr. Gyenesei István

Hatszázadik blogomat írom. Lehet kicsit ünnepelni. Örülök annak, hogy nőttön-nő olvasóim száma, hogy számos visszajelzésben erősítenek. Hálát adok Istennek, hogy nem csak témákat ad, de tehetséget és szellemi frissességet is azok megírásához. Ez az én karbantartó agytornám, lelkem kondicionálója. Ma is a bőség zavarával kell megküzdenem. Álljunk neki!

Most hallom, hogy négy éve nem volt ilyen magas az infláció, mint a mögöttünk hagyott szeptemberben. Rögtön ott a magyarázat is. A bűnös a dohányáruk és az üzemanyag áremelkedése. Nem, nem az élelmiszerek és a szolgáltatások áremelkedése. Ezt miért is emlegetnénk? Szomorú vagyok. Miért van az, hogy csak a szenvedés tanít meg az engedelmességre? Ez jár a fejemben, miközben tehetetlenül nézem, hogy drogozik az egész ország. Jut a szerből mindenkinek. Ha kéri, ha nem, kábítják a népet rendesen, minden oldalról.

Nem válogatnak. A fűtől a fáig, mindenki, mindent, mindenkin kipróbál. Észre sem vesszük és már a rabjai vagyunk. Ha nem kapjuk meg a napi adagot, a hiánytünetek jelentkeznek rajtunk, és átmenetileg megelégszünk az önkábítással is. Így aztán nehéz lesz a kijózanodás, aminek egyszer el kell jönnie! Jobb lenne mielőbb, minél kisebb fájdalommal átesni az elkerülhetetlenen! Mert, hogy fájni fog, az biztos. Kinek jobban, kinek kevésbé. De nem lesz kivétel. A kábítószergyártókat, a dílereket, a pitiáner terjesztőket pedig felelősségre vonja a közjó. Miért kell szenvednie egy egész nemzetnek, hogy a vezetést vállaló kiválasztottak megtanulják a józanészre figyelmező engedelmességet?

Naiv vagyok? Vagy csak optimista? Van megoldás. Oda kell figyelni, és helyzetbe hozni az értékhordozókat. Nem a bólogató pártkatonákat, a tehetségtelen mamelukokat, az energiavámpírokat, az elzsírosodott szellemeket. Vannak még tiszta agyú és tiszta kezű, tenni akaró és tenni tudó, reményt hordozók közöttünk. A példa kedvéért említem, a közgazdász Heim Pétert, aki újra és újra bizonyítja, hogy középen álló jobboldaliként miként lehet bölcsen, nyugodtan, tiszta fejjel, nyílt tekintettel diagnózist adni és terápiát is javasolni. Hallani lehet őt, de úgy tűnik, nem hallgatnak rá azok, akiknek csak a fülüket kellene kinyitniuk.

Ha már orvosi hasonlattal éltem nem tudom kihagyni a mostani Nobel-díj adományozását és a díjazottak közül az orvosi-élettani kategória idei díjazottjait. Egy brit és egy japán tudósnak ítélték oda ezt a legrangosabb elismerést. A téma pedig az őssejt kutatás. Nem röstellem bevallani, hogy amikor az erről szóló tudósítást elolvastam dühömben odacsaptam az újságot. Nem a napilapra, a hírforrásra lettem mérges A stockholmi Karolinska Intézetben felismerték, hogy elismerést érdemel az, amit álunk még üldöznek és büntetnek. Az emberi sejtek újraprogramozásával új megoldásokat találtak, a betegség felismerése mellett a gyógyításra is.

Ugyan úgy, mint Seffer István, a klinika tulajdonos, a tudós kaposvári orvos, akit nem hogy segítettek volna ebben a munkájában, de inkább börtönbe zárták. Aztán kegyet gyakoroltak azzal, hogy az elzárást lakhelyelhagyási tilalomra változtatták. Kit érdekelt, hogy ezzel megtörték lendületét, hogy kidobták az ablakon kutatásának frissességét, újszerűségét, hogy ezrek gyógyulását tették lehetetlenné, hogy emberek százainak megelőzhető halálát okozták? Úgy tűnik ez senkit sem érdekelt. Hogy másutt, mások Nobel-díjat kapnak ezért, vagy valami hasonlóért azt észre sem veszik a tehetségtelen ítélkezők. Mert nekünk így is jó! Vagy nekünk csak így jó? Legalább is azt hiszik. Nagyot, nagyon nagyot tévednek.

Aztán itt van a sport. Nemzeti önbecsülésünk nagy lehetősége. A sors úgy akarta, hogy a londoni olimpia bearanyozta a nyarunkat. Szilágyi révén pontosan két hónappal ezelőtt játszották el először a magyar himnuszt. Valamennyi magyar arany tisztán csillog, egyik sem hamisítvány. Megérdemelt, kiharcolt sikerek. Már-már feltűnő volt, ahogy a hatalom visszafogottan ünnepelt. Dicséretes önmérséklet, bölcs előrelátás. Ők tudják igazán, hogy iszonyúan nagy baj van a magyar sportban. A nyolc olimpiai arany és a politikai szándék egyelőre jótékony drogként fedi el a szomorú valóságot. Azt a valóságot, amit sajátosan próbál cáfolni a társasági adó – kedvezmény - amelynek nagy nyertese ki más is lett, mint a felcsúti focisták. Közel hárommilliárd forint (2,83) jutott nekik, miközben a bajnok Debrecennek ennek a hatoda. Vagy az egész ország vízilabda, kézilabda, kosárlabda és jégkorong sportjának is összesen is csak a fele jutott mint egyedül a Felcsútnak. Sokan várják az ígéret teljesülését és még inkább hozadékát, hogy jusson valami ebből a forrásból az olimpián érmet szerző sportágaknak is.

A várható, túlélést jelentő szerény konc reménye, még visszafogja a kritikus hangokat. A két világklasszis kajakos Janics és Benedek távozása az országból, vagy a világcsúcstartó, olimpiai bajnok Gyurta Dániel elszomorító hazai útkeresése és a külföldi alternatíva emlegetése, több mint intő jel. Csak a jéghegy csúcsa. Valami itt nincs rendben. Nagyon nincs rendben.

Amit most írok az nem fanyalgás. A tisztán látás és láttatás, a jövő féltése fogalmaztatja velem ezeket a gondolatokat. Ne kábítsuk magunkat, a „vidi” egy-egy sikerével sem. Európa harmad vonalbeli csapatai, vagy a morális válságban lévő Sporting ellenében születtek. Szurkolok a fehérváriaknak, de tartok tőle, hogy rövidesen jön a szomorú kijózanodás. Mert józanul kellene látni azt is, hogy miként Pekingben több aranyat is elbuktunk hajszálon, úgy a londoni olimpia nem várt nagy sikerében, aranyaink többségében bizony ott volt a szerencse is. Az a bizonyos hajszál, most bennünket segített. Hála Istennek!

Aki nem hiszi, az gondoljon csak bele Szilágyi nyolcad döntőjébe, ahol egyetlen tussal győzte le a német Limbachot. Ha fordítva sül el a döntő találat, akkor a mi fiunk a dobogón sem végzett volna. Berki Krisztián megérdemelten lett olimpiai bajnok, de azonos pontszámmal, mint az angol Smith és csak vitatott számítással állhatott a dobogó tetejére. Boldog voltam amikor Pars Krisztiánnak köszönhetően eljátszották mindannyionknak a magyar himnuszt és ő átvette a visszavonhatatlan aranyat. De lássuk be, hogy ekkora dobással már rég nem lehetett, és valószínűleg soha többé nem lehet nyerni világversenyt. A férfi kajak párosok páratlanul szoros befutója után Dombi és Kökény is másodiknak érezte magát. Aztán a célfotó meghozta a nagy örömöt. Igazi sportemberek megérdemelt sikere volt ez. De a brit Jamieson is ránk hozta a frászt, úgy közelítette a hajrában Gyurtát. Még szerencse, hogy nem mi, hanem Dani úszott. Risztov Éva heroikus küzdelmére számíthatott, aki ismerte, de győzelme kisebbfajta csodával ér fel. Ez így együtt hat a nyolcból. Ilyen csodák Pekingben nem történtek velünk, és ki tudja mikor kopogtat be hozzánk újra.

Jó lenne, ha mindent a helyén kezelnénk! A jót és a rosszat, a könnyűt és a nehezet, magunkat és másokat, a hatalmat és a népet, a törékeny hajót és a tajtékzó tengert, Magyarországot és Európát, a hazai pénzügyi helyzetet és a Világbankot. Mindent a helyén. Sem lejjebb, sem feljebb, sem előrébb, sem hátrébb! Ha nem így teszünk, akkor nincs mese, a szenvedés fog megtanítani bennünket az engedelmességre.

1 komment · 1 trackback

Címkék: politika sport olimpia politikusok értékeink blogmentő Debrecen Felcsút Nobel-díj Videoton Pars Krisztián Szilágyi Áron Gyurta Dániel Berki Krisztián Risztov Éva Benedek Dalma Janics Natasa Dombi Rudolf Heim Péter Kökény Roland Seffer István

599. Szégyenben maradt

2012.10.01. 11:00 Dr. Gyenesei István

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, hogy egy alapjában tisztességes herceg, a nagy megmérettetésen könnyűnek találtatott. mai-Or(r), sok-sok évvel ezelőtt, felpattant a Somogyért Egyesület hullámára. Le sem szállt róla, amíg a fizetése mellé össze nem gyűjtött úgy 20 millió arany  bruttó forint tiszteletdíjat. Ki nem hagyott volna egyetlen országot sem, ahova mint somogyértes megyei képviselő eljuthatott svéd hontól, a távoli Kínáig. Tartotta a markát mesterpolgárként is rendre, és kapott szépen. Így fejlődhetett birodalma.

Aztán változott a világ, más szelek fújtak, neki pedig nem volt se kedve, se ereje, tán még tehetsége se küzdeni az orkán erejű forgószélben. Oda Fide-lt és gyorsan átállt a szélvédett oldalra. De nem csak úgy szépen, csendben, méltósággal! Hasadt tudata, veszett becsülete. Talán még a királylány kezét és a fele királyságot is magának álmodta. S mert meg kellett felelnie, dobálta a sarat rendesen azokra, akiknek korábbi jó és tiszta életét köszönhette. Áruba bocsátotta lelkét egy tál lencséért, vagy valami másért! Áruló lett mai-Or(r). Másodikból utolsó, hercegből erkölcsi eunuch.

mai-Or(r), akarom mondani Ormai István Nagyatád polgármestere, a Somogyért Egyesület második embere, a megyei közgyűlésben a Somogyért listáján mandátumot szerzett képviselő gyengesége miatt, néhány napja magunk mögött hagytunk egy bírósági tárgyalást. Bár lesz még folytatás, de ezen a napon világossá vált, hogy koncepciós eljárás ez a javából. Viszont most már éreztem, hogy milyen a vádlottak padja. Nem kényelmes. Még úgy sem, hogy tudtam, nem vagyok vétkes, és azt is, hogy ennek ott ki kell derülnie. Közben a háttérben álló gonoszok észre sem vették, mert nem is érdekli őket, hogy Ormait kergették a szégyenbe.

Hiszek benne, hogy a végén igazságszolgáltatás lesz és nem csak ítélkezés. Akkor pedig nem lehet kétséges az eredmény. De ne fussunk ennyire előre. A döntést a bíróság hozza meg.  Az viszont kétségtelen, hogy sportnyelven szólva valaki nagy öngólt lőtt, erkölcsi öngólt. Mert, hogy ez az ügy valójában nem is jogi, sokkal inkább erkölcsi kérdés. Aki ugyanis elhagyja azt a jelölő szervezetet, akitől a mandátumát kapta, annak távozása esetén illene azt visszaadnia. Ez esetben különösen, mivel Ormai eleve ezzel a feltétellel vállalta már a jelöltséget is. Tanúk, és dokumentumok sokasága bizonyítja, hogy távozása esetére megígérte mandátumáról való lemondását. Ezt szeretné most elfelejtetni, miközben másokat befeketít.

A bíró korrekten és körültekintően vezette a tárgyalást. A vádat képviselő ügyésszel együtt minden részletre kíváncsiak voltak, egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmüket. Így aztán a nap végére kiderült, hogy Ormai a saját verzióját, sem tudja bizonyítani. Többször is ellentmondásba keveredett. Már-már szánalmas volt, de nem szánni való. Mind a tanúk, mind pedig valamennyi írásos dokumentum azt bizonyította, hogy Ormai István mandátumról lemondó nyilatkozata, megbízása alapján jogszerűen került benyújtásra. Mint ahogy a dátum is bizonyítottan, Ormai felhatalmazása és megbízása alapján került ráírásra. Ormai a felhatalmazását 2011. szeptember 12-ig, a döntést hozó elnökségi ülésünkig, sőt a benyújtási időpontig, szeptember 14-ig nem vonta vissza. Ezért nekünk, mint megbízottaknak (vagyis a Somogyért Egyesületnek) kötelességünk volt ez alapján eljárni.

Úgy könnyű volt vádat emelni, de remélhetőleg lehetetlen végigvinni, hogy az ügyészség egyetlen véleményre alapozott, amit viszont az összes tanú és az egyesület hiteles jegyzőkönyveinek sokasága cáfolt. Kizárólag azokat, az Ormai által szóban elmondottakat vették alapul, amelyeket egyetlen tanúvallomás, vagy írásos dokumentum sem erősített meg. Figyelmen kívül hagyta az ügyészség, az általam elmondottak mellett, hat tanú rendőrségi vallomását, amelyek mind-mind  cáfolták Ormai állításait.

A tárgyaláson többszörösen bebizonyosodott:

  • Ormai István kezdeményezője volt, hogy a tagsági viszony megszűnése esetén az érintett képviselő adja vissza mandátumát.
  • Ormai István alkotó részese volt a megoldási forma és tartalom kidolgozásának.
  • Ormai István megszavazta az ezzel kapcsolatos valamennyi döntést, amelyekkel a Somogyért Egyesület saját tagjaira magatartási szabályt fogalmazott meg.
  • Ormai István a közösen kialakított feltételekkel fogadta el a választás előtti jelöltséget, majd a választás után a mandátumot és az ezekkel kapcsolatos kötelezettségeket.
  • Ormai István a többi érintettel együtt a 2010. október 6-i testületi ülésünkön hatalmazta fel az elnökséget, hogy a mandátumról lemondó nyilatkozatára, tagsági viszonya megszűnésének dátumát rávezessük.
  • Ormai István kézírásával és aláírásával bízta meg az egyesület titkárát, hogy a mandátumról való lemondását tartalmazó nyilatkozatát helyette és nevében nyújtsa be a Választási Bizottságnak.

Ormai semmi jelét nem mutatta annak, hogy (amint most állítja) a közös elhatározással nem ért egyet. Az egyesület vezetői közül soha, senkinek nem mondta, hogy nem kívánja visszaadni mandátumát. Ha valóban ilyen szándéka volt, akkor 2011. május 30. (amikor az egyesületben viselt tisztségeiről mondott le) és szeptember 12. (amikor kilépett a Somogyért Egyesületből) között is számtalan alkalma és lehetősége lett volna azt akár nekünk, akár a választási bizottságnak, akár az önkormányzatnak jelezni, de ezzel nem élt. Mi, az Ormai tagsági viszonyát megszüntető elnökségi ülésünk után, csak két nappal később nyújtottuk be a megyei főjegyzőhöz, a mandátumról lemondó nyilatkozatát. Vagyis egyáltalán nem siettünk az érvényesítéssel. Így Ormai megtehette volna a visszavonását még a szeptember 12-i elnökségi ülésünk és a Választási Bizottsághoz történt szeptember 14-i benyújtás időpontja között is. De nem tette meg ekkor sem, mert még akkor is tartotta a mandátumról való lemondási szándékát.

Csak újabb két nap elteltével és minden kétséget kizáróan külső nyomásra változtatta meg véleményét, tagadta le, hogy kézírásával önként mondott le mandátumáról. Ez minimum gyenge jellemre vall. És itt finoman fogalmaztam. Bizonyítják ezt azok a kemény kommentek, amelyeket az olvasók írtak a Somogyi Hírlap internetes oldalán, a http://www.sonline.hu/somogy/kek-hirek-bulvar/mandatumvita-elkezdodott-gyenesei-pere-a-kaposvari-birosagon-463207 megjelent bírósági tudósításhoz. Ha erre rákattintunk olvashatjuk a szókimondó véleményeket. Ormaira olyan megalázó minősítésáradatot zúdítottak, ami önmagában több, mint bármely elmarasztaló bírósági ítélet. Ezeket méltatlannak tartom ide idézni. A nagyatádi olvasók sem kímélték polgármesterüket, akit mint írják, most ismertek meg igazán és elhatárolódtak tőle. Ráadásul a közéletből való távozásra szólították fel ormai-t, így kisbetűvel. Én már rég megbocsátottam neki, de a környezetének úgy látszik most nyílt fel a szeme.

A bírósági tárgyalás előtt is, mint minden reggel kinyitottam a „Könyvet” és ott folytattam, ahol az előző nap abbahagytam. A „Zsoltárok Könyve” 59. rész várt rám. És üzent! Nem hagyott kétséget most sem, mint már oly sokszor. Íme, amiből erőt merítettem azon a napon: „Szabadíts meg engem az ellenségeimtől, Istenem, a rám támadóktól ments meg… egybegyűltek ellenem az erősek, anélkül, hogy hibás, vagy vétkes lennék, Uram!... Ne könyörülj senkin, aki hamisságot cselekszik… Szájuknak vétke, az ő ajkaiknak beszéde.”

Most veszem észre, hogy hányadik blogomat írom ma! Tessék csak megnézni! 599. Mit olvastam azon a napon? A Zsoltárok Könyve 59.9. „Te pedig, Uram, neveted őket, és megcsúfolod…” Amen.

Így nem lehet csodálni, hogy nyugodtan mentem a tárgyalásra.

3 komment

Címkék: politika politikusok értékeink sonline vallás egyház blogmentő Somogyi Hírlap Megyei Közgyűlés Nagyatád Ormai István Somogyért Egyesület

598. A férj névjegye

2012.09.18. 15:28 Dr. Gyenesei István

Kedden kora délután még mindig egy vasárnapi képsor jár az agyamban. Rátelepszik a többi, előre toluló témára. Írhatnék a választási törvény körüli, naponta változó akrobata mutatványokról, az aktuálpolitika tragikomikus produkcióiról, Kaposvár amúgy sem fényes turisztikai mutatóinak további romlásáról, a napsugaras tokaji kirándulásunkról, a gödöllői 40 éves egyetemi évfolyam találkozásunkról, az unokák nem túl lelkes iskolakezdéséről, Isti óvodai talajfogásáról, a háromfai egyesület tagjai által Jutkának készített csodás ízű gyógyító rétesekről, vagy a Szent István országos fogathajtó verseny 54 fős mezőnyében elért 2. helyezésemről.  Ezek azonban várhatnak sorukra, ha csak be nem előzi őket mégis valami újabb, fontosabb, vagy fontosabbnak ítélt történés. Vágjunk a lovak közé! Megsúgom, hogy ez esetben a közepén csattan majd az ostor.

Vasárnap délutánunk a Hősök terén, a „Nemzeti vágta” rendezvényén telt. Ez az esemény egyre népszerűbb, egyre több település vesz részt rajta. Somogy is kitett magáért. Tapsony lova pedig még a döntőbe is bejutott. Igazi ünnepe volt ez a magyar vidéknek és a lónak. Különleges hangulata megfogta a résztvevőt, akár lóra, vagy bakra pattant, akár csak bámulta azt.

Társadalmi eseménnyé nőtte ki magát Geszti Péter sziporkája. Az ötletgazda is ott volt. Kicsit a háttérben, de megbecsülten és tisztelettől övezve. Joggal dagadhatott a melle, és lehetett büszke a nagykorúsodó szülöttére. Péter egy zseni, akinek néhány friss ötletét is felhasználták a szervezők. Elsősorban Mondok Jóska és a Lázár testvérek. Ők nem csak szerveznek és rendeznek, de biztosítják a legfontosabbat, a leginkább hiányzót, a létezéshez elengedhetetlen anyagi hátteret. Ha ők hárman összefognak, akkor Budapest főpolgármestere is kevés ahhoz, hogy megakadályozza a sikert. A kulisszák mögött azt beszélik, hogy ezt a fővárosi rendezvényt nem hogy nem támogatta Tarlós, de még sokmilliós területhasználati díjat is kért. Hol itt a nemzeti öntudat, hol itt a főváros érdeke?

Nem adok két évet és azokon a településeken, amelyeknek lovai a Hősök terén versenyzővel indulnak, azok péntekre iskolaszünetet rendelnek majd el, hogy minden gyereket elhozhassanak ide. Ők aztán kaphatnak egy kis injekciót nemzeti önbecsülésből és lószeretetből, amiből könnyen kialakulhat akár az emberszeretet is. Mert, hogy ennek ma híján vagyunk széles e hazában.

Természetesen a hétvégi vágtán is megjelent több politikus. Nem sorolom ide a résztvevő települések polgármestereit, akik büszkén mutatták be értékeiket is a Liget sétányain felállított pavilonokban, és ott ültek családtagjaikkal, kollégáikkal megérdemelten a VIP szektorban. Ők nem politikusok, ők vezetők, akik naponta vizsgáznak, akiket minden nap próbára tesz a környezetük. De voltak ott országosan is ismertek szép számmal, többségük lóbarát, egyik-másik a négylábúak szerelmese. Példamutató és feltűnően szimpatikus volt egy barnahajú, intelligensen viselkedő, kedves mosolyú, sportos elegánsan öltözött, jól ismert hölgy, két eleven kislánnyal. Ott állt a palánk mellett. Időnként szót váltott a sokaságból néhánnyal, a mellettük jövő-menők közül. Ülőhelyük sem volt, pedig megillette volna őket. Nem ugráltak körülöttük marcona őrzők. A szerethetően kedves, szerény jelenségről példát vehetnének azok a „csákmáték” és hozzátartozóik, akiknek előre leporolt helyet tartanak fenn ilyen alkalmakkor. Aztán gyakran el sem mennek, mert valami más fontos dolguk akad. Ő azonban itt volt. Láthatóan érdekelte amit látott és tiszta természetességgel, érdeklődően kereste, vállalta a kevésbé ismert emberekkel is a kapcsolatot. Az ország egyik legismertebb politikusának hites társa, az ötgyerekes családanya, akit dr. Lévai Anikónak hívnak és Ő a miniszterelnök, Orbán Viktor felesége. Róla írok.

Szívem szerint filmet készítettem volna, a viselkedéséről és kötelező tananyagként vetíttetném le minden új és régi politikusfeleségnek. Így kell, így illik viselkedni. Mert ne feledjük, hogy a feleség a férj névjegye. Hálás vagyok a sorsnak, hogy engem is ilyen társsal ajándékozott meg a Teremtő. Orbán Viktor is büszke lehet élete párjára! Nekünk tízmillió hazai magyarnak javunkra válna, ha csak megközelítően ennyire büszke lehetne kollégáinak és párttársainak teljesítményére, viselkedésére. Az sem baj, ha ókor-ókor a teremtés koronája tanul az asszonyától, hogy a valóság felnőjön a névjegyéhez. Még, ha miniszterelnök is az illető. Már csak azért is, mert az ország vezetője a nemzet névjegye.

A példa ragadós. Főként a rossz példa. Ennek ellenére, vagy épp ezért, hiszek a jó minta erejében. Legyen az életvitel, viselkedés, értékhordozás, magánélet és közösségi kapcsolatok. Környezetünk figyel és akkor is követ, másol bennünket közéleti, ismert embereket, ha szimpatizál velünk és akkor is, ha bármi miatt távolságtartó. Nem véletlenül választottam, vagy ha így jobban tetszik talált rám életem sorvezetőjeként e két szó: HITTEL és TETTEL!

Szólj hozzá!

Címkék: politika barátok sport család politikusok értékeink Kaposvár Tarlós István Budapest Tokaj Geszti Péter Gödöllő Somogy megye Háromfa Lázár Zoltán Lázár Vilmos Lévai Anikó Nemzeti vágta Mondok József Tapsony

597. A béka se…

2012.09.12. 08:22 Dr. Gyenesei István

Húztam az időt és nap, mint nap halogattam ezt a bejegyzésemet. Tudtam, hogy a nyár végén már nem kerülhetem meg a politikát. Minden nap történt valami olyan, ami terelte a gondolataimat, aztán egy újabb rendre felülírta azt. Bosszantott, hogy amikor valamit meg akartam írni a közélet és a politika bűzös mocsarának szélén találtam magam. Ezért vártam türelmesen. Hátha történik valami, aminek örülni lehet. Nem tartozom azok közé, akik attól boldogok, annak örülnek, ha minél rosszabbul mennek a dolgok. Sajnos napról-napra mélyebbre süllyedünk. A mértékegység az „egy breki”, az aktuális béka, amit éppen le kell nyelni. Aztán minden „breki”-vel egyre mélyebben a béka feneke alá kerülünk. Amíg a kormány irányítja a választáson győztes pártokat, és nem fordítva, addig ez a folyamat nem is változik meg.

Emeljünk ki néhányat távirati stílusban az elmúlt napok hivatalos közleményei közül:

-         A magyar GDP az idei második negyedévben 1,3 %-kal csökkent. Az előző év hasonló időszakában még 1,4 %-kal nőtt. A különbség mínusz 2,7 százalékpont.

-         A versenyképességi világranglistán jelentősen, 17 hellyel esett vissza Magyarország. Nőtt a rizikófaktor és a politikai instabilitás is.

-         Augusztusban 6 %-os volt az infláció. Az éves inflációt 6 % felettire taksálják az elemzők.

-         Szükség lesz az idei költségvetés módosítására.

-         A mezőgazdasági termelés (kibocsátás) 11 %-kal volt kevesebb, mint az előző év első felében.

-         Elszabadultak az élelmiszer árak. Az, hogy ennek fele sem tréfa mutatja, hogy Orbán Viktor szerint: „Fel kell készülni az élelmiszerár robbanásra.”

-         A kormányzat által nyújtott természetbeni juttatások 7,8 %-kal csökkentek az elmúlt három hónapban.

-         Az illetékesek döntése szerint nem alakulhat meg a földbérleteket felülbíráló bizottság. Ki és mitől fél?

Mindezek után Orbán Viktor szerint Magyarország stabilan áll a lábán! Az unió van válságban, ő a bűnös. A saját problémáink miatt nem is lenne szükség az IMF megállapodásra. Amikor a miniszterelnök a parlamentben erről beszélt, akkor a háta mögött ülő Lázár János testbeszéde mindent elárult. Hosszasan a szája elé tette a kezét, mint aki azt gondolja: Főnök, ezt az embereket lekiskorúsító kommunikációs trükköt, azért már nem kellett volna bedobni!

A politika az élet mérgezőjévé vált. A közéletet egyre több, előre kifundált hazugság szennyezi be. Mi másról volt szó, amikor bejelentették, hogy „a nyugdíj és a családi pótlék csökkentését, valamint az ingatlanadó bevezetését is kéri az IMF a hitelért”. Aztán népszerűségének növelése reményében a kormányfő, szokatlan gyorsasággal kiállt a nemzet védelmében és a magyar pusztába kiáltotta: ellenállunk a Valutaalap és az Eu (állítólagos) követelésének. Don-Quijote dicsőséges szélmalomharca rémlett fel sokak előtt.

Biztos, ami biztos a klasszikus forgatókönyv szerint, figyelemelterelő szándékkal odahajítottak koncként egy újabb gumicsontot. A 91 éves aggastyánt négy, ereje teljében lévő rendőrrel vezettették a hatóság elébe, hogy aztán elrendeljék lakóhelyelhagyási tilalmát.  Biszku minden bizonnyal felelős az ötvenhatot követő megtorlásokért. Hogy bűnös-e? Azt az igazságszolgáltatásnak kell eldöntenie. De amikor egy baltás gyilkost futni hagynak, akkor ne csodálkozzunk, ha visszanyal a fagyi.

Ha már itt tartunk, ne hagyjuk szó nélkül Safarovot az azeri „hőst” sem. Nem tudtam eldönteni, hogy tébláboló helyett rosszat lépő amatörizmus, vagy gátlástalan profizmus volt-e ez a kormány részéről? Esetleg a kettő szerencsétlen keveréke. Az biztos, hogy rendesen beleléptünk – így többes szám első személyében – amitől aztán bűz van körülöttünk. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi környezetünk fintorog tőlünk. Ráadásul tegnap azt hozták nyilvánosságra a hírügynökségek, hogy Orbán Viktor személyesen adott utasítást a gyilkos kiadatására, miközben tisztában volt vele, hogy hazatérve szabadon engedik. Azt meg sem merem kérdezni, hogy volt-e ehhez joga a miniszterelnöknek? Különösen, mert emlékezem, mit kapott Gyurcsány, amikor kiderült, hogy a tv ostrom idején érdeklődni mert a rendőrfőnöknél és talán még konzultált is az illetékes miniszterrel a megoldásról.

Ő most éhségsztrájkol. Politikustól szokatlan, radikális eszközhöz nyúlt társaival. Csak így tud tágabb lyukat ütni a média szabályozott szűrőjén. Ezzel már nem lehet nem foglalkozni. Nem az a kérdés, hogy kinek szimpatikus ez és kinek nem, hanem a cél a fontos, amit minden jóérzésű ember támogathat. Megakadályozni a választási regisztráció kényszerének bevezetését!

A napokban megkaptam a miniszterelnök személyre szóló levelét. Köszönöm, hogy szívén viseli sorsomat és nekem, mint nyugdíjasnak azt ígéri, hogy megvédi a munkahelyemet. Ő csak tudja, hogy mennyire szeret(t)em munkámat. Az utánam jövőkről már kevésbé mondható ez el. Legalább is a változó statisztikák, Somogy helye a megyék jövedelmi listáján ezt mutatja. A valósághoz tartozik, hogy korábban sem voltunk az élmezőnyben, de tíz körömmel kapaszkodtunk és araszoltunk az utolsó harmad első feléhez. Ami azonban itt a megyében az elmúlt hat évben történt az már tragédia. Csodás fellendülést, Somogy erősödését ígérik hat év óta. Ehhez képest a béka hátsó fele alulról lassan látótávolságon túlra kerül. Ezek a vezetők már nem tudnak senkire se mutogatni, ha csak nem akarják kiröhögtetni magukat. Az amúgy velük méltányos megyei napilap is megírta a közelmúltban, hogy az első félévben Somogyban 9 %-kal csökkent az átlagbér. E közben az országos átlag bér közel 3 %-kal nőtt, a Budapest nélküli vidéken. A sokáig mögöttünk lévő Szabolcs esetében 7 %-os, a korábban ugyancsak hátunk mögött kullogó Nógrádban pedig 15 %-os növekedést jelez ez a statisztikai mutató. Mindez azonos makrogazdasági környezetben. Somogy zuhanásán nem lehet csodálkozni. Akiknek ma vezetniük kellene ezt a vidéket, Gelencsér Attila elnöknek és társainak, azok most egészen mással vannak elfoglalva. Szegény szerencsétlenek hova süllyesztitek szép Somogyországunkat?

Szólj hozzá!

Címkék: politika sajtó politikusok Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc Lázár János Somogy megye Biszku Béla Gelencsér Attila Somogyi Hírlap

596. Kötelékek

2012.08.27. 08:14 Dr. Gyenesei István

Laza nyár végi anziksz, augusztusi „képeslap” lesz a mai blogom. Ezen a friss reggelen kerülöm a politikát, ha tudom. A következő hónapokban úgy is lesz belőle több mint elég. Essen most szó a szegedi mágnesről, a csalóka dinnyepálinkáról, a hálóról, mint drogról és az újságíró igazságosztó Porfelhőjéről!

Augusztus még bőven a nyár, de finoman jelzi érkezését az ősz. Ilyenkor érdemes feltöltődni napsugárral, élményekkel. A családban ez a hónap bőven ad alkalmat jókedvre, közös vidám napokra. Már a július is Judit nappal búcsúzott. Mondanom se kell, hogy erről nem feledkezett meg nálunk senki. Aztán augusztus 8-án a negyvenkettediket köszöntöttük. Már mint a házassági évfordulók sorában. A kutyafáját! Aztán ott volt huszadika. Szent István napja, a hármas ünnep. Nem azért mert ez évben hétfőre esett, hanem mert apa, fiú és az unoka vette fel ezt a becses nevet, a Gyenesei mellé. Barni pedig 23-án töltötte be a tizennegyedik évét, míg édesapám – mily véletlen, ő is István volt - 24-én érte volna el a 88-at. Évek óta visszatérő nyári hagyomány, hogy együtt, valamennyien elmegyünk Szegedre, a jó előre kiválasztott „szabadtéri” előadásra. Blogom olvasói tudják, hogy ki nem maradhat ilyenkor a közös halászlé tortúra sem. Csakis harcsával, de előtte haltepertő dukál hagymakarikákkal. Záró fogásnak következett az idén az Alföldi rendezte Mágnás Miska remek előadása. Éjfél után, fagylaltozás közben számoltuk össze, hogy ez volt zsinórban a tizenegyedik közös szegedi összetartásunk. Mivel ez most 19-ére esett, így a huszadiki Szent István napi misére hova máshova mentünk volna, mint a Szegedi Dómba.

Az együttlét során jócskán esett szó az ez évi pálinkáimról is, amelyekről ebben az idényben még nem írtam blogomban. Pedig lett volna rá okom, hogy beszámoljak néhány sikeres ütközetről. Korábban soha nem főztem eperből, fekete ribizliből, sárgadinnyéből és fügéből. Most ezek is sorra kerültek. Korai lenne a minőséget értékelni, hiszen erre jó néhány hónapot várni kell, de bennük van a csoda. Az azonban biztos, hogy sárgadinnyével nem próbálkozom a jövőben. Tessék csak idefigyelni! Jó baráttól kapott két mázsa sárgadinnyéből lehéjazása és belsejének eltávolítása után alig maradt meg a fele. Már az erjesztés közben gyönyörű illatokat mutatott. Aztán jött a főzés. A kerti pihenő szaletliből átalakított és így a teraszról tető alá került pálinkafőző szentélyemben, a pálinkáriumban kicsepegett alig 2 liternyi „gyümölcslelke”. Illata, íze fantasztikus, de a mennyiség messze nincs arányban a befektetett energiával. Száz kiló gyümölcsből egy liter pálinka! Ezt is meg kellett tapasztalnom. A fügét még nem főztem ki, de biztos, hogy mennyiségre az ellenkező tapasztalatot szerzem. Bőséggel adja majd a különleges ízű párlatot. Néhány napon belül megérik az őszibarack, a szilva és a bodzacefrém is. A körte, alma, szőlő, birs és som előtt ezeket gyorsan le kell párolnom. Kell a hely a cefrés hordókban az újaknak.

Az olimpiáról az előző hetekben többször és sokat írtam, de egy valamire visszatérnék. A legújabb kor hozta magával az Internet, a közösségi portálok, a blogok használatát a sportolók körében is. Az eszköz és a lehetőség megteremtődött, használatának kultúrája azonban kialakításra vár. Kétélű fegyver ez a javából. Áldás és átok egyszerre. Hatásának elemzésével egyelőre még nem foglalkoznak súlyának megfelelően sem az edzők, sem a sportpszichológusok. Pedig néhány sportoló eredménye és még inkább eredménytelensége mögött ez az új divat, hogy azt ne írjam ez az új „drog” áll. Az Internet közösségi portáljai ontják a híreket, a kommenteket. Egyre több sportoló kattan rá, vagy kattan be tőle. A világ belelát gondolataikba, mert megosztják. Ez által nyitottabbak és sérülékenyebbek is lesznek. A kommentelők nem csak erősíthetik őket, de a gátlástalan, névtelen üzengetők, az ellendrukkerek tönkre tehetik a négy éves felkészülést. Az a sportoló, aki ott csüng a világhálón, aki nem zárja ki teljesen, hangsúlyozom teljesen a nagy versenyek előtt és alatt, annak borítékolható a bukás.  Intelligencia és akaraterő kérdése ez, amire meg kellene tanítani azokat, akik maguktól nem jönnek rá. Érdekes és tanulságos lenne megvizsgálni az eredményeket, a győzelmeket és a fejre állásokat ebből a szempontból.

Az „Ember” mindannyiunkban ott lakik. A felszín csalóka. Vállalt, választott, vagy kiosztott álarcot viselők sokasága vesz körül bennünket. Közöttük is önálló faj az újságíró, aki meg akar élni, családját eltartani, így többségük beáll a sorba. A mindenkori sorba. Na jó, nem mindenki adja el magát, mert azért van tartás is. Lehet taktikázni, csűrni-csavarni, ide is oda is üzenni, stílusbravúrokat produkálni, triplaszaltókat bemutatni, szófüzérek mögé rejteni a valós véleményeket. Ez többnyire megnyugtatja a lelket. Vannak persze kivételek, akik tiszteletet érdemelnek szókimondásukért, vitriolos tollukért. A jobb oldal kemény magjához tartozik a Magyar Nemzet „Tollhegyre” tűzője, Pilhál György. Az öregebb Pilhál. Bök, szúr, üt, vág, csapkod és csapdos egy irányba. Mesterien találja a szót, amivel nap, mint nap nemcsak orrba veri, de meg is alázza a kiválasztottakat. Mert ilyen mindig akad. Morc, magának való, az élet által nem csak kipróbált, de meggyötört ember lehet, akinek írásai a”nem szeretlek, ezért bántalak” érzést sugallják. Mint ha kihalt volna belőle minden, ami emberi. Pedig ott az ő mélyében is van ilyen. Vulkánszerűen tör elő belőle a hónapokig elnyomott igazi énje, ha kedvenc állatai körüli történések, vagy cimboráinak sorstörése kihoz belőle egy-egy őszinte gyöngyszemet. Ilyenre bukkantam a minap. El is tettem azt, amit a 32 évet élt, tisztességben megöregedett Porfelhőjéről írt. A matuzsálemi kort megélt kancáról, amelynek nedves orra melege máig ott van a kezében. Mert elballagott Porfelhő az égi legelőkre és magával vitt Pilhálból valamit. Évekkel ezelőtt ugyanezt az érzést olvastam tőle, amikor öreg vizslájától búcsúzott. Miért csak egy-egy kedves állat elmúlása mutatja meg az embert, ami ott legbelül lakozik? Miért nem tudunk és akarunk emberként élni, szólni és írni, amíg lehet? Sajnálom azokat, akiknek a bántás a kenyerük. Azokat, akik abból élnek, hogy másokba rúgnak, akikkel másokba rúgatnak. Azokat, akik ezt vállalják. Bizton állítom, hogy békétlen világunkban a leggonoszabb is ott mélyen, belül békességre vágyik. A békesség viszont nem egyenlő, nem szűkíthető le közhelyszerűen a szeretetre. Kell még hozzá valami, valami nélkülözhetetlen. Ez pedig az igazságosság. Egyik a másik nélkül kevés. Nagyon kevés. Különösen nemzeti zavarodottságunk idején. Különösen, ha időnkét és itt-ott mindkettő hiányzik.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok sport sajtó család kultúra ünnep pálinka olimpia értékeink Magyar Nemzet Szeged Szent István Alföldi Róbert Pilhál György

595. Le a kalappal

2012.08.16. 06:21 Dr. Gyenesei István

Tisztes helytállás Londonban. A mieink olimpiai eredményessége felülmúlta a legoptimistább várakozásokat. Sokkal szebb ez, mint a magyar sport valósága. Peking kevesebbet mutatott, London pedig többet, mint ami a kosárban leledzik. Az igazság középen, a kettő között van, de még öt-hat arany is gyönyörű lett volna. Hát még így! Egy kis ország nagy öröme, erőforrása ez, ami mögé az egész nemzetnek oda kell, oda lehet állnia. Persze ahol fény van, ott árnyék is vetül.

 

Amikor az árnyékot említem, természetesen nem az ezüst és bronzérmekre vagy a pontszerző helyezettekre gondolok. Ők is hőseink és büszkeségeink. Sőt a „futottak még” kategóriába kerültek eredményei mögött is emberfeletti munka áll. Ők is a mieink. Szeressük valamennyiüket, akik minket képviseltek, akár tíz, akár tizenötmilliónyi bennünket!

 

A többség értelmesen, nagyon intelligensen nyilatkozott. Nem szálltak el a győztesek és önkritikusak voltak, akik kevesebbet hoztak a vártnál. Tartalma, üzenete volt szavaiknak, mondataiknak. Jó volt hallgatni őket is, nem csak a Himnuszunkat. Megdöbbentő, egyben felemelő érzéseket kavart bennem, amikor az utolsó előtti napon az ugyanolyan színű érem tulajdonosai közül az egyik bronzos bús keservesen nyilatkozott - Janics Natasára gondolok- míg a másik, nevezetesen Marosi Ádám örömtáncot járva a föld felett röpdösött. Mindkettő érthető volt, mindkettőre büszkék vagyunk, mindkettőjüket szeretjük.

Vagy a csapatok edzői (Kemény, Merész, Mocsai), akik megjártak mennyet és poklot. Tudtak, néha nagyon nehéz teher alatt is reálisan nyilatkozni. Mindegyik gárda nyújtott feledhetetlen, de idegsejt ölő pillanatokat egyaránt. Maradandó élményt hagyott néhány mérkőzésük.

 

Voltak nagy, nem várt sikereink, de meglepő kudarcaink is. Egyikből több, másikból kevesebb. Nekem leginkább Merész András reagálása tetszett, amit ajánlok sokak figyelmébe. Amikor egy fontos, vesztett csata után a riporter mintegy felmentést keresve a szájába adta a választ a vereség okát firtatva: „Ugye kegyetlenül nehéz, idegölő volt ez a mérkőzés, hiszen két-háromgólos hátrányból kellett rendre felzárkózni?” Mire a kapitány lakonikus válasza így hangzott: „Ez igaz, de azért azt se feledjük, hogy a mérkőzés kezdetén még nulla-nulla volt az állás!”

 

Voltak nem szeretem hangok is. Amikor a pekingi olimpiai bajnok (Vajda) ünnepeltette volna velünk a hatodik helyét, miközben előtte még biztos arany várományosként nyilatkozott. Bár valamit már az is jelzett róla, hogy a kajak-kenu csapat egyetlen tagja volt, aki a szállásukra megérkezve azonnal kifogásolta, hogy nincsenek erősítő gépek. Érdekes, hogy a többieknek, a világ legjobb kajakosainak ez nem hiányzott. Valószínűleg ők a duma helyett, korábban megerősödtek. Kell az önbizalom, de több szerénységgel Vajda is előrébb végzett volna. Tanuljon jó barátjától Gyurta Danitól!

 

A másik negatív példa Sidi Péter arany várományos sportlövő. Az olimpia előtt az Európa-bajnokságot és a világbajnokságot is megnyerte. Minden tippelésnél, még a legvisszafogottabbaknál is a dobogó tetejére várták. Ő is saját magát. A sors azonban másként akarta. A sportága vezetői elleni nemtelen támadásai, amit az elmúlt évben produkált, és amit az olimpián sem hagyott abba megbosszulta magát. Messze került a dobogótól. Ezt követően hamisan csengett az elégedettséget színlelő nyilatkozata.

 

Minden idők legeredményesebb olimpikonja, a sportolók királya Michael Phelps. Ehhez nem fér kétség. Akár nagyképű is lehetne, de modortalan nem. Ezt még tőle sem fogadjuk el. Igen, így többes szám első személyben. Bennünket magyarokat mélyen sértett a viselkedése. Nem tudom mi ennek az oka? Volt-e, van-e egyáltalán erre személyes indítéka? Már mint arra, hogy a 200 vegyes eredményhirdetésén Cseh Laci mellett állva a dobogó mögött, aztán fent is szinte tüntetően hátat fordított neki. Lochteval jópofizott és elfordult a bronzérmestől. Mint ha a mi Lacink nem is létezne számára. Ezt tette négy éve Pekingben is minden egyes alkalommal, bántó-sértő módon, amikor Cseh Laci állt mellette. Lehet ő nagy sportoló, de király így nem lesz. Legalább is az én szememben és sok magyar szemében nem.

 

Hiteltelen lenne mai blogom, ha nem írnék az öttusáról. Marosi Ádám nagy sikere a magyar öttusázók családjának közös öröme. A sajátján kívül benne van sokak munkája. Nem utolsó sorban azé a Pálvölgyi Miklósé, a szövetségi kapitányé is, aki az olimpiára felkészítette és sok évtizedes tapasztalatával a földre állította a sportolót, aki éremszerzésre készült. Kellett az „öreg” a háznál. Kasza Robi tizenkettedik helye is tiszteletet érdemlő, bár ő bevallottan sokkal jobb helyezésért jött. Képességei szerint akár bronzérmes honfitársát is megszoríthatta volna.

 

De mit írjak a lányokról? Azokról, akiknek annak ellenére nem tudtam nem szurkolni, hogy igazságtalanul kiszoríttatták velük Leilát. A lányokról, akik egy világbajnoki döntőnél gyengébb 36 fős mezőnyben (az olimpián ugyanis helyet kapnak olyan nemzetek sportolói is, akik egy VB-n soha nem tudnak döntőbe kerülni) a 20. és a 33. helyen végeztek. Sajnáltam őket. Nem csak azért, mert magyarok, de azért is, mert Leila csapattársai, akikkel váltóban sok szép közös nemzetközi sikert értek el és fognak elérni a jövőben is. Azokat az üzeneteket, amelyeket sms-ben vagy e-mailen róluk és a helyzetről a verseny után kaptam, nem írhatom ide, mert többségük, talán igaztalanul sértő lenne rájuk. A legdiszkrétebbet adom csak közre. „Az élet csattanós választ adott a „becsületes, részrehajlást nélkülöző” válogatásra. Hajrá Leila!”

 

Egy biztos, az eredmény azt igazolta, hogy azoknak volt igazuk, akik szerint a válogatás szakmailag hibás és ezért igazságtalan volt. Nincs ha, de ezt az eredményt ki lehetett számítani. Látva a versenyt, Leilát a tapasztalata, a fizikai, atlétikus adottságai és technikai felkészültsége az első tízbe hozta volna. Hogy ott hova? Azt már soha nem tudjuk meg. Remélhetőleg Rióban dicsőséget szerez Magyarországnak, mindannyionk, az öttusázók közös örömére.

A verseny utáni magyarázkodás azonban megmosolyogni való volt. Tapasztalatlanságra hivatkozni azoknál, akik az elmúlt öt évben ott voltak minden évben a felnőtt világbajnokságon, valamint az Európa-bajnokságon, és ott érmes helyezéseket értek el, minimum nem tisztességes. Azt állítani pedig, hogy a válogatási elvek szerint történt a jelölés, miközben mindenki tudja, hogy előre lefektetett válogatási szempontok nem voltak, szint úgy nem szerencsés. Böcsülettel szembe kellene nézni a szomorú tényekkel.

 

Annál is inkább mivel, Tóth Adri a befejező versenyszámban, a lövészettel kombinált futásban, egy gyengén sikerült lovaglás után is előkelő helyről rajtolhatott. Akár pontszerzőként is célba érhetett volna, ha nem produkál olyan eredményt, aminél az egész mezőnyben mindössze négyen futottak rosszabbat. Még a reménytelen helyzetben lévő Kovács Saci is 24 mp-cel jobbat teljesített. Ami a legszomorúbb, hogy ez nem volt meglepetés. A rádió és tv közvetítést vezető riporterek ugyanis az öttusa szakemberekre hivatkozva, a helyszíni közvetítés során előre jelezték, hogy nem sok jóra számíthatunk. Hát akkor a válogatásnál mire építettek? De azt is látniuk kellett volna a szakembereknek, hogy Adrit kora tavaszra hozták formába és onnan egyértelműen leszálló ágba került. Százhalombatta világkupa 7., világbajnokság 11., Európa-bajnokság 17., olimpia 20. hely. Fordítva ésszerűbb lett volna.

Amúgy Saci gyenge 664 pontos vívása sem volt minden előzmény nélküli. Néhány hónappal ezelőtt a világbajnokság selejtezőjében ugyanez történt. Akkor csak egy hajszálon és a szerencsén múlt, hogy bejutott a döntőbe. Ezt ismételte meg sajnos a legrosszabbkor. Nos ezek azok a szakmai kérdések, amit a nevezéskor szelektíven vettek figyelembe a döntéshozók. Sajnos ez ütött vissza az olimpián. Másként fogalmazva a sors tett fájó igazságot.

 

Tanuljon mindenki a sikerekből és a kudarcokból! De legfőképpen merítsen erőt, a legújabb kor hőseinek sikereiből. Kell az erő a jövő alakításához!

1 komment

Címkék: sport sajtó olimpia értékeink öttusa London MOB Kemény Dénes Leila sport Tóth Adrienn Phelps Gyurta Dániel Marosi Ádám Cseh László Kovács Sarolta Lochte Merész András Mocsai Lajos Pálvölgyi Miklós Sidi Péter Vajda Attila

594. Olimpia

2012.08.03. 07:14 Dr. Gyenesei István

Régi vágyam teljesült, hogy a televízión keresztül követhetem a nyári olimpia eseményeit. Tűnhet ez hihetetlennek, sőt nagyképűnek is, pedig igaz, való. 1992. Barcelona óta valamennyi, szám szerint öt nyári és nem mellesleg két téli olimpián voltam ott sport vezetőként. Hol a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének tagjaként, hol a MOB alelnökeként, illetve legutóbb a sportért felelős miniszterként.

Barcelona, Atlanta, Sydney, Athén, Peking vagy Nagano és Torino, mind, mind hatalmas életre szóló élményt adott.  Bőrömön éreztem a játékok különleges, semmihez nem hasonlítható, bizsergető hangulatát, de fizikai teljesítőképességem és a napi idő végessége határt szabott, hogy hova juthattam el, az adott napon mit láthattam. Most több tv csatornán látom, a rádión hallgatom a történéseket naphosszat.  Ugyanakkor lelki szemeimmel, tapasztalataim okán a kulisszák mögé látok. Azok mögé, amiről Leila kapcsán is írtam.  Ha már megemlítem, akkor nem hagyhatom ki azt a legújabb és abszolút objektív információt, hogy az olimpia előtt lezárt legfrissebb öttusa világranglistán két hellyel megelőzi az olimpiára kiküldött magyar vetélytársát. No comment…

Az érem jósokat rendre megmosolygom. Vannak köztük pesszimisták és túlzott optimisták, drukkerek és ellendrukkerek, hivatalból taktikázók, értők és luzerek. Ismert személyiségek és ismeretlen emberek mondják el, írják le vágyaikat.  A sport és ezen belül különösen az olimpia vonzerejét azonban pont az adja, hogy kiszámíthatatlan.  Na jó, sok minden sejthető, de ha valahol, akkor az olimpián a váratlan, a kiszámíthatatlan adja a vonzerőt, a gyönyörűséget. Mert sejthető volt Gyurta Dani aranya, de a többi úszó vergődése váratlan. Mint ahogy tegnap este legalább ilyen váratlanul támadt fel poraiból Cseh Laci. Ahhoz viszont már értőbbnek kellett lenni, hogy a cselgáncsozók sikereit megjósolja valaki. És még nincs vége. Nekik és általuk nekünk még lesznek érmeink ebben a sportágban is. Szilágyi Áron a túlon-túl fiatal és intelligens kardvívó aranya az első nagy, kellemes meglepetés. Szávai Ágnes gyors kiesését viszont előre borítékolni lehetett. Már az olimpiai részvétele is ügyeskedéssel sikerült. Védettségét kihasználva ez évben komoly mérkőzést sem játszva lopakodott be a kiskapun. Erre azért jobban figyelhetnének azok, akiknek ez lenne a dolguk.

Az olimpia nem egyszerűen egy nagy sportesemény. Sokkal több annál. Légköre, mérete, az hogy négy évet kell rá várni, a körülötte lévő felhajtás extra terhet ró minden résztvevőre. Ezt csak az igazán nagy egyéniségek tudják kezelni. Az orvosi háttér, a pszichés felkészítés egyre fontosabb. Szakemberek kellenek ehhez. Olyanok, akik belülről ismerik a versenysport sajátosságait. Örömmel látom, hogy korábbi javaslatom – pszichológus(ok) alkalmazása a magyar csapat mellett – meghallgatásra talált. Bár még kevés, nagyon kevés, de végre valami elkezdődött.

A politika és a politikusok is ugrásra készek. Elismerést érdemlő a korábbi olimpiai bajnok Borkai Zsoltnak a MOB elnökének nyilatkozata, amikor azt mondta, hogy sem a vágyott nagy siker, sem egy esetleges kudarc nem tekinthető az aktuális politikai rezsim gyümölcsének. Aki valamit is ért hozzá, az tudja, hogy sokkal hosszabb folyamatról van szó. Négy évente Pekingből hazatérve azt találtam mondani értékelésként és következtetésként, hogy a londoni olimpiára történő felkészülés már Pekingben megkezdődött. Ez a dolgok lényege. Ráadásul az olimpiai felkészülési ciklus első két éve és a második két éve most más-más politikai kurzus ideje alatt telt el. Arról beszélni, vagy azt állítani, hogy az utóbbi két évben, a sportban bármi is gyökeresen megváltozott volna, hamis állítás. Az az mégis valami változott. A sportot, a felkészülést körülvevő politikai hangulat most sokkal jobb. Köszönhető ez a jelenlegi ellenzéknek, amelyik nem gerjeszt felesleges és alaptalan állításaival rossz hangulatot. Nem köt le energiát valótlanságok hangoskodásával. Pedig lenne mit felemlegetni. Sajnos a körülmények és a feltételek, nem hogy javultak volna, sőt … A magyar csapatban például van olyan sportoló, aki a lakását adta el, hogy finanszírozhassa a felkészülését, amihez nem kapott kellő állami hátteret.

Azt azonban végképp nem értem, hogy miként fordulhatott elő a Himnuszunk átírása! Illetve a hogyant értem, de miért nem vették azt észre időben a magyar csapat vezetői? Akár felajánlják, akár nem, ezt ellenőrizni kell nem csak az olimpia, de minden világverseny megnyitója előtt. Valaki itt nagyot hibázott! Nemzeti imánkba belenyúltak és ehhez a magyar csapat vezetése asszisztált. Erre nincs elfogadható magyarázat.

Ha már a csapatvezetést megemlítettem, nem tudom megkerülni azt, amin sürgősen változtatni kellene. A magyar olimpiai delegáció vezetésének pókhálós beidegződéséről van szó. Százmilliókkal együtt néztem a megnyitó ünnepséget, a sportolók bevonulását a stadionba. Szembe ötlő volt, hogy a csapatok egy részénél az első sorban, másoknál, a növekvő többségnél az utolsó sorokban vonultak a vezetőik. Üzenete volt (van) ennek. Mármint annak, hogy hol, kiket tartanak fontosnak! Egy ország demokratikus berendezkedése, a sportolók fontossága, a kit engedek előre kultúrája mérhető le ezen. Magyarország zászlóvivője mögött, pártállami hagyományokat híven követve a vezetők integettek széles mosollyal, és csak mögöttük jöhettek a sportolók. Azok, akikért jobb helyeken a harang szól.

Szólj hozzá!

Címkék: politika sport olimpia politikusok MOB Leila sport Szilágyi Áron Gyurta Dániel Borkai Zsolt Szávai Ágnes

593. Jövő pedig lesz!

2012.07.20. 12:18 Dr. Gyenesei István

London leilátalanítása, vagy ha így jobban tetszik, Leila londontalanítására a reagálások okán térek vissza. A túlkorossá vált és kiutált 62 év felettiek is megérdemelnek néhány gondolatot. Oszt van-e cigánybűnözés? Erre is szánok pár keresetlen szót.

Legutóbbi blogomban írtam Leila londontalanításáról. Helyén kezelve az ügyet, nincs értelme erről sokat meditálni. Előre tekintve a jövőt kell építeni! Ahogy két héttel ezelőtti naplóbejegyzésem után Jutkám gyógyulásához, úgy most (fordítsunk a sorrenden) London leilátalanításához írtak sokan megjegyzéseket, észrevételeket, véleményeket. Ezekből idézek négyet, amelyek egy-egy csokor reprezentásai, amelyekről én nem írtam, nem gondoltam.

Itt van mindjárt az első, ami nekem nem tűnt fel, de tényleg így volt. „Tisztelt Gyenesei Úr! Csodálom objektivitását és azt, hogy ebben a helyzetben egyetlen mondatával sem marasztalja el az öttusázók vezetőit. De az nem lehet véletlen, hogy miközben Leila EB sikeréről normálisan tudósítottak, sem az MTI híradásában, sem a Nemzeti Sportban egyetlen mondat sem hangzott el arról, hogy a londoni olimpiára nevezetteket legyőzte. Mélyen hallgattak arról, hogy a Londonban rajthoz álló Tóth Adrienn csak a 17. helyen fejezte be az Európabajnokságot. Az, hogy ezt elhallgatták és erről nem adtak ki hírt az öttusázók, azt bizonyítja, hogy maguk is érzik, nem volt ez így igazságos.”

De ez sem semmi! Akár a „Heti hetes” is megirigyelhetné, ha még lenne ilyen. „Ugyan még ki a nyavalyát kellett volna Leilának a hazai és a világversenyeken megverni, hogy az eredményei alapján tagja lehessen az olimpiai keretnek? Én nem sokat konyítok a sporthoz, de eddig úgy véltem, hogy a csapat összeállításakor az objektív eredmények, és teljesítmények, döntenek. Persze úgy is lehet, ahogy egy falusi szépségkirálynő választáson teszik, csak hát amikor a polgármester feleségét jelentik be győztesnek, akkor még a Kiskondás is félszemmel hunyorít! Ha a "szövetség illetékeseinek" ekkora hatalmuk van, akkor tegyék már meg, hogy engem az Opera balettkarába delegáljanak szólótáncosnak. Hát -Istenem! Lehet, hogy az adottságaim kissé elmaradnak az elvárttól, de a hatalom nagyúr! Az pedig, hogy 190 cm. magas, 120 kilós, enyhén lúdtalpas, és 68 éves vagyok, igazán nem lehet kizáró ok. Az előadás után meg fogják magyarázni, hogy a közönség hülye, és a susztert már ki is rúgták, mert kényelmetlen balettcipőt varrt, a 46-os lábamra. Félek, hogy az olimpia után valami hasonló magyarázatot fogunk hallani. Véleményem hallatán bizonyára hangosan fogják csörgetni a sportpályákon elért helyezéseik érmeit, de erre csak annyit jegyeznék meg, hogy a száz férőhelyes tehénistálló megtervezését se a napi 20 liter tejet adó tehénre bízzák!”

A politika sem maradt ki a véleményezők tarsolyából. Amit most idézek, az a világhálón kering. „Gyenesei - lassan 600. - blogbejegyzése megint jó. Pontosabban - szörnyű. Az, amit leír. Kiemeltem, amiért ezt mondom. Lehet találgatni, miért történt az, ami ott le van írva. De, sajnos, nem tudok mást sejteni mögötte, mint azt az ország pusztító, hadd mondjam ki, hazafiatlan szellemet, amely szerint akár érmünk is legyen eggyel kevesebb, de Gyurcsány miniszterének nevével itt ne villogjon senki! Még majd legközelebb a népek újra szavazgatnak rá. Vagyis az apjára .... Ne álljunk meg a színházaknál! Mindenféle népszórakoztatásnál vizsgáljuk meg a pedigrét! Nehogy má' ezek páváskodjanak a címeres mezben!! Megengedem, összeesküvés elméleti sejtésem téves. De a történet e nélkül is elég borzalmas, ha pusztán csak arról szólna is, miféle szemléletű emberek vezetnek fontos magyar sportágakat. És mennyi felelősséggel, mennyi ésszel. Akárha minisztériumokat is vezethetnének ...”

Őszintén szólva, ezt az utóbbi gondolatot eredetileg sikerrel hessegettem el magamtól. Mostanra ez némileg módosult. Biztos vagyok abban, hogy június elején, amikor az előnevezésnél Leilát tartaléknak jelölték, abban a politika nem játszott szerepet. Abban azonban, hogy az Európa-bajnokság után nem módosítottak a nevezésen, abban nagy valószínűséggel már ott volt a politika is.

És végül egy lokálpatrióta sorai. „A Leilát körülvevő szószegés, következetlenség, elhibázott döntések mind részei annak az emberi, társadalmi hitványságnak, jellemtelenségnek, ami egyre inkább burjánzik országunkban,s már-már elvárásnak, követelménynek számít a magukat annak tartó felsőbb körökben. Leila ettől még NAGY marad, s egyre nőni fog szemünkben!”

A jövő már közelít!

Ilyenkor nyár közepén jó esetben punnyad az ország. De nem most és nem nálunk. Válogatni is nehéz annyi a történés. Itt van mindjárt ez a 62 éves határ. A bírák szívták meg a legjobban, de ne higgyük, hogy a közszolgák sokkal jobban járnak. Az ő esetükben a figyelő nagy testvér szíve-joga lesz a döntés. Szükség van-e rá, vagy mehet amerre lát? Aki hű kutyus módjára napi betevője biztos reményében nyalogatja gazdája kezét, az maradhat. Aki nem az mehet. Bármennyire is sokat tud. Ez a megfélemlítés, ez a népidomítás a történelemből visszatérő módszer. Úgy tűnik a tudás, az ismeret, a tapasztalat ma inkább bűn, mint erény.

Mi lesz velünk, ha a szorgalmas, de hű buták (náluknál még a lusta buta is jobb, mert az legalább nem csinál semmi hülyeséget), kezébe kerül sorsunk? Megvan rá az esély. De maradnak-e az okosok? A jövő ezen áll. Bírják-e a méltatlan harcot? Megacélozza-e akaratukat a csak azért is szép jövőt akarás, az itt élned-halnod kell vállalása? És a már nem is annyira ifjú, nem is annyira titán negyvenesek gondolnak-e arra, hogy egyszer, nem is olyan sokára ők is lesznek hatvankettő. Aztán jó esetben kabát, kalap és lapát.

Itt most befejeztem volna ezt a blokkot, de a telefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett. Elég mazohista vagyok ahhoz, hogy kértem és így kapom a „HÍR”-eket. Azt írják, társa volt Bándy Kata gyilkosának. Szó szerint így: „A DNS P. László rokonájé lehet.” Most sírjak vagy nevessek? Azok, akik a szavakból, az írásból élnek, azoknak sokkal nagyobb a felelősségük az édes anyukájuk nyelvének őrzéséért, mintsem, hogy megengedjék maguknak és „rokanajiknak” ezt a lazaságot. Vagy ott ahonnan a „HÍR” jön már kicseréltek egy 62-es túlkoros tudóst, egy ifjabb, de csókos tudatlanra?

Figyeljenek csak oda ifjú barátaim! A jövő már közelít.

Ha már szegény Bándy Katát az áldozatot említem, nem visz rá a lelkiismeret, hogy ne írjak arról a strucc stílusról, amivel nem először szembesül a magyar. Nincs ma hírt közvetítő médium szép hazánkban, amelyik ne foglalkozna ezzel a szörnyű és részleteiben még mindig homályos történettel. Gyilkosság történt. Szavakkal kifejezhetetlen ocsmány tett. Bárki is a gyilkos, a legsúlyosabb börtönbüntetést érdemli. Nem, nem gondolok a kegyes halálra. Az újbóli sokakkal ellentétben nem fogadom el, hogy ember az embernek akármilyen okkal is elvehesse az életét.

Az ügy kapcsán beszédes, hogy a médiumok többsége szégyenlősen, vagy mint macska a forró kását kerülgeti azt, amit zárt ajtók mögött mindenütt szókimondóan tárgyalnak szerte a hazában. Mégpedig azt a körülményt, hogy a gyilkos cigány. Beállítottságtól, vérmérséklettől függően vagy hozzáteszik, vagy nem, hogy „már megint”.

Évek óta folyik a vita, van-e cigánybűnözés? Csak azért, mert a népesség körében még kisebbségben lévő cigányok a börtönökben az elítéltek között nagy többségben vannak, hiba cigánybűnözésről beszélni. De legalább ennyire hiba ezt eltusolni, elfedni, megkerülni. A magyar társadalom jövője szempontjából bűn a bűnt elkövető magyarok nemzeti, etnikai hovatartozásáról nem beszélni. Ezt kívánja a sok százezer tisztességes roma-magyar, vagy magyar-roma érdeke is,. Azoké, akik között – vállalom – sok barátom van, és akik mindenkinél jobban elítélik - mint ahogy ők maguk mondják – ezt a „rohadt cigányt”.

A cigány önmagában nem lehet szitokszó! A cigányság jelenléte a Kárpát-medencében olyan megkerülhetetlen tény és kihívás, amiről minden helyzetben objektíven kellene beszélni. Ordítani erről ugyanúgy hiba, mint elhallgatni ezt a megoldásra váró egyre növekvő társadalmi problémát.

A jövő már közelít!

1 komment

Címkék: politika barátok sajtó család bíróság cigány erkölcs értékeink cigánybűnözés öttusa blogmentő londoni olimpia Gyurcsány MTI Heti hetes Leila sport Bándy Kata Nemzeti Sport Tóth Adrienn

592. Miért?

2012.07.12. 09:45 Dr. Gyenesei István

„A tizenhét párhuzamos csík – Jutkám pocakján – mindig juttassa eszetekbe, hogy az úr Isten kegyelme végtelen és előre vivő, mint a párhuzamosok”, jött az erőt adó sok-sok reagálás egyike. „Leila fizikai és mentális állapota lényegesen jobb hazai vetélytársainál”, írták le a szakemberek, de a csillagok jelenlegi állása szerint mégsem utazhat az olimpiára. „Emlékezni jogunk, emlékeztetni kötelességünk!” Ígéretem szerint ma közreadom a zsidó temetőben elmondott gondolataimat is.

 

Jutkám egészségi állapota szépen javul. Segít neki ebben az a szeretet, ami az előző blogom megírása után a világhálóról is áradt felé. Mindannyiótoknak köszöni a benne lévő erő mozgósításához küldött szavakat, mondatokat, üzeneteket. Az Úristennek még vannak tervei vele itt a földön, köztünk. Már csak azért is, mert nagy hiány van jó emberekben.

 

Leila az utolsó három, nem mellesleg az év eddigi legjelentősebb versenyein (világbajnokság, Európa-bajnokság és országos bajnokság) rendre megelőzte hazai riválisait. Tóth Adriennt mindháromszor és egyre nagyobb mértékben utasította maga mögé. Az olimpia előtt öt héttel, az Európa-bajnokságon már szinte fájó különbséggel. Miközben Leila a 4. helyen futott be, az olimpiára nevezett vetélytársának meg kellett elégednie a 16. pozícióval. Végtelenül kellemetlenül érezheti magát, mi több kínos lehet neki és edzőinek, hogy ennek ellenére őt nevezték a londoni olimpiára. Bár elismerik, hogy most újra Leila a legjobb magyar öttusázó, de a szövetség illetékeseinek magyarázata szerint „Leila későn került formába”. Magyarázkodniuk lehet, van is miért, de torzítások nélkül megmagyarázni nem tudják, hogy aki a három legfontosabb és legutóbbi alkalommal nyert az emelt fővel itthon marad, aki pedig veszített az lehajtott fővel indulhat az olimpián.

 

Az jobb lenne, ha tavasszal csillogot volna most meg kullogna? Az amerikai sportolók sikereinek titka, hogy mindig az aktuális legjobb képviseli az államokat az olimpián. De a magyar kajakos lányok közül sem az utazik az olimpiára, aki a tavaszi első válogatót nyerte, hanem aki a szintén pár hete lebonyolított Európa-bajnokságon a legjobb volt. Lehet, hogy ez az aranyaik titka? Náluk ez volt a válogatási elv. Bármennyire is megdöbbentő az öttusázóknál nem voltak válogatási elvek lefektetve. A jelenlegi szubjektív döntésnek ez ad alapot. Tiszteletben kell tartani a felelősséget viselő szövetségi kapitány álláspontját. Az azonban nem volt szerencsés, hogy az EB előtt, a kapitány valószínűleg teljes jó szándékkal, azzal buzdított Leilát, hogyha az Európa-bajnokságon az 1-6. hely valamelyikén, lehetőleg minél előbb végez és valamelyik olimpiára nevezett lányt legalább 10 hellyel megelőzi, indokolt lesz a változtatás. A szövetség elnöke pedig azt mondta az EB előtt, hogy az utolsó versenyeket nyújtott teljesítményeket figyelembe veszik és a két legjobb formában lévő lány, indulhat az olimpián. Leila teljesített, teljesítette a feltételeket. A korábban hozott döntés azonban valami, vagy valakik miatt nem változott. A kapitány tisztességes ember, úgy tűnik vele vitetik el a „balhét” a kevésbé tisztességes emberek, akiknek nem a magyar sport érdekei az elsődlegesek. Leila így nem juthat el Londonba, hacsak valamelyik magyar meg nem sérül, amit azonban nem kívánunk senkinek. Ő volt már olimpián. Kettőn is. És ha a teremtő úgy akarja, még lehet is. Érettebben, felkészültebben, „éhesebben”, egy kiemelkedő eredményre sokkal készebben, mint most. A mostani távolmaradás ez esetben a felkészülésének fontos része lesz. Őt az ilyen helyzetek inkább megerősítik. De az is lehet, hogy a sors új sikeres pályát tartogat számára. Amúgy pedig kevés sportoló van, aki ennyi szép eredményt tudhat magáénak.

 

Ígértem, hogy az elmúlt hetekben vállat egyetlen nyilvános közszereplésemre visszatérek. Íme, az alábbiakban adom közre gondolataimat, amit június 24-én a kaposvári zsidó temetőben elmondtam:

Lehangolóan hangos világban élünk. Alig jut idő a csendre, a gondolkodásra, az emlékezésre. Ha még is emlékezünk, akkor kívülről irányítják az agyunkat. Megmondják, hogy élők és holtak közül kit illik, kit nem illik szeretni. Megmondják, hogy kit lehet kötelezően kedvelni. Megmondják, hogy kit tilos lelkünkre ölelni. Így megy ez évtizedek óta. Régi szobrokat eltávolító, új szobrokat állító, érték és erkölcs-silányító világban élünk. A szelektív emlékezet is segített abban, hogy megjelenhettek a tisztesség eunuchjai.

 

A kaposvári zsidó temetőben, évenkénti visszatéréssel, sokadszorra emlékezünk a 68 évvel ezelőtti gyalázatra, a meghurcolt somogyi magyarokra, a magyar zsidó áldozatokra. Évről-évre felidézzük, hogy a magyar nemzet 5 %-át, Kaposvár lakosságának 10 %-át deportálták, többségüket elpusztították. Egy nemzetre nem az ordas eszmék, hanem azok sunyi, nyílt hirdetőinek megjelenése hoz szégyent. Emberek aktív közreműködése nélkül minden eszme erőtlen, halott. A józan többség dolga, hogy ne ijedjünk meg! Vállaljuk fel a jót, és merjünk szólni a rossz, a rosszat gerjesztők ellen! Meg kell harcolunk harcunkat, az embertelenséggel, bárhonnan és bárki felé is irányul az.

 

A sokak számára nehéz élet miatt ma könnyű dolguk van a szélsőséges tanok hirdetőinek. A gazdasági válság okainak kutakodása közben a bűnbakkeresés könnyen tévútra vezet. Így aztán újra és újra felütik fejüket a rasszista és az antiszemita eszmék, de megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a kicsi falvainkban az egyedülálló, elesett, idős embereket kifosztják, életüket veszélyeztetik. Megdöbbentően elszaporodnak, megjelennek a jellemtelen, a hazudozó és vádaskodó irigyek, a szorgalmas tolvajok, a lusta potyalesők, az erkölcs nimandjai. Személyes véleményem, hogy ezzel együtt hiba, mi több nagy tévedés az ország fasizálódásáról beszélni. Ne keltsünk félelmet! Sokkal inkább merítsünk erőt és bátorságot, hogy csirájában fojtsuk el, állítsuk meg a félelem okozóit!

 

Tény, ahogy erősödnek az előítéletek, úgy csökken a tolerancia a társadalom kiszolgáltatott csoportjai iránt. Tény, hogy a rendszerváltás óta egyik hatalom sem tett elégségeset a kirekesztés terjedése ellen. Pedig a mindenkori hatalomnak komoly, elháríthatatlan felelőssége van a rasszizmus, az antiszemitizmus, a gyűlölködés és a félelemkeltés állapotának alakulásáért. Nem képmutatással, hanem őszinte tenni akarással párosuló felelősséggel kell ezt tenni. Igaza van a köztársasági elnökünknek, amikor a főrabbit ért gyáva támadásra reagálva azt mondta: „Nem elég tiltakozni. Nincs más választásunk: mások mocskát nekünk kell eltávolítanunk!” De ide kívánkozik a katolikus egyház magyar elöljárójának mondata is, amivel szintén mélységesen egyetértek, és amely szerint: „Az antiszemitizmus nem fér össze a kereszténységgel!” Kétezer évet átívelő figyelmeztető, rég várt súlyos üzenet ez.

 

Bár lenne még miről szólnom, de megállok mondandómban, és azt kérem mindannyionktól: engedjük közénk a csendet! Ajándékozzuk meg egymást és az  áldozatok emlékét, a csonkán maradt családok élő tagjait az emlékezés tiszta, élő csendjével. Lelki szemeinkkel tekintsünk a múltba és engedjük közénk egy boldogabb jövő eljövetelének esélyét! Hiszem, hogy ebben a csendben erőt kapunk a teremtőtől nemes céljaink közös megvalósítására. 

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család holokauszt zsidó olimpia értékeink öttusa vallás egyház Áder János Erdő Péter Leila sport

591. Lavina

2012.07.05. 09:37 Dr. Gyenesei István

Van, amikor a múzsák is hallgatnak. Azt mondják ilyen a háborús idő. Nem tudom sem igazolni, sem cáfolni. Annyi bizonyos, hogy vannak váratlan, minden energiát lekötő, bénító helyzetek. Olyanok, amikor nem az a legfontosabb, hogy mi történik a nagyvilágban. Egy, csak és kizárólag egy dolog forog a fejedben, amitől nem tudsz, de nem is akarsz szabadulni.

 

Ilyenkor átrendeződnek az értékek. Fontosnak tűnők válnak pillanatok alatt semmit érőkké. Amikor bizonytalan a holnap, különösen felértékelődik a tegnap és a ma. Korábban el nem hangzott szavak formálódnak ilyenkor mondatokká. A hit is új dimenziókat kap. Az Úr csodatételét elvárók táborából, hamar az érte küzdők közé kerülsz. A remény ilyenkor megelőzi, de nem helyettesíti a praktikumokat. Keresed a legjobb gyógyító embert és közben kéred a szentek közbenjárását. Mindez derült égből villámcsapásként köszöntött be hozzánk.

 

Pünkösdvasárnap még semmi jel. Hétfőn hirtelen besárgult Jutkám. Kedden délelőtt már a műszerek kattognak, belélátnak és délután közlik a felfoghatatlant. Mintha lavina zúdulna rád. Nem akarod elhinni, hogy veled, velünk ez megtörténhet. Pedig megtörtént. Nincs válasz a miértre, a hogyanra. Az esélyek? Nem túl bíztatóak, ráadásul teljes a bizonytalanság. Még azt sem tudni, hogy műthető-e? És ha igen, akkor hol és ki? Egyszerre felpörög és egyszerre idegtépően cammog az idő. Jó lenne mielőbb mindent tudni. Vagy mégsem? Nem lehet titkolni a család, a barátok elől, de nincs is értelme. Így aztán árad az energia, a biztatás, amire ilyenkor nagy szükség van. És küzdesz minden erőddel. Aztán mintha láthatatlan karmester intene be, kezdetét veszi egy számunkra eddig ismeretlen partitúra szerinti nagyzenekari mű. Sodor magával és te várod a tiszta hangokat, a lelkednek kedves futamokat, a megnyugtató szólamokat. Szemedben ott a könny és a bizakodás. Tompák a nappalok és nehezek az éjszakák. Tudod, érzed, hogy az isteni próbatétel mérlegre tesz most sok mindent. Téged és a körülötted lévőket egyaránt. A nagy kérdés mennyit visz és mennyit hoz? A végső egyenleg a fontos.

 

Aztán láss csodát! A kaposvári és pécsi orvosok összefogásával június 12-én sikeres a hatórás műtét. Az epevezetéket elzáró tumor miatt Jutkám fél májától megszabadul. Ez a „kicsiség” most nem érdekes. Mint megtudjuk, amúgy is túlméretezett szervünkről van szó. A negyven centis vágás a hastájon némi korlátot jelent majd a nekünk bikinit eladni szándékozók számára. Na és? Minden azt mutatja, hogy sikerült időben nyakon csípni a kórságot. Egy hét után már el is hagyhatta a pécsi klinikát. A vártnál sokkal gyorsabb a gyógyulás. Tizenhét, egyenként három centis, párhuzamos vonal a pocakon, mint valami kitörölhetetlen strigulák sora emlékeztet a rémálmok okozójára. Köszönet a gyógyító embereknek, az erőt adók sokaságának. Hála a teremtőnek és a csodatévő szenteknek. Mert igen is vannak csodák! Nem is kicsik.

 

Amit most leírtam, ez volt az oka, hogy nem olvashattátok blogjaimat a megszokott ritmusban. Azért ez idő alatt is írtam valamit. A családunk nevében köszönőlevelet Kalmár Nagy Károlynak, az orvosnak, aki tudására alapozva vállalta és megoldotta a műtétet. A gyógyító embernek, akit egymástól függetlenül három orvos is ajánlott. Valamennyien olyanok, akikben feltétel nélkül megbíztunk. Ennek a levélnek a tartalmát megosztom olvasóimmal. Nincs benne titok. A titkok máshol és másban vannak.

 

„Köszönjük Tanár Úr, hogy visszaadta a reményt. Hálásak vagyunk a Teremtőnek, hogy olyan talentummal áldotta meg Önt, amiből kevés, nagyon kevés létezik. Bízunk abban, hogy Jutkám újra egészséges, boldog ember lesz, az emberi kor legvégső határáig és azon túl is. Hisszük, hogy nagyon sokáig hálával gondolhatunk Önre, akinek nemcsak tudása, de embersége is párját ritkítja. Amikor ma elköszönünk úgy érezhetjük, hogy életünk megújult. Ez a nap az első, életünk hátralévő idejéből. Boldogok vagyunk, mert szemeink látnak, kezeink éreznek, lábaink járnak és dobog a szívünk. Judit nevében is szeretettel és barátsággal köszönjük az életet.”

 

Az elmúlt hetekben mindössze egyetlen nyilvános közéleti szereplést vállaltam, illetve ez volt az amit nem mondtam le. Hogy mikor és hol volt, illetve mit mondtam ott, talán nem minden tanulság nélküli. Ezeket a gondolataimat majd csak néhány nap múlva adom közre blogomban. Nem akarok ugyanis összekeverni fontos dolgokat. Most örüljünk, hogy az elmúlt hetekben megfoghattuk a felénk nyújtott segítő kezeket, amelyek kimentettek bennünket a ránk zúduló lavina alól.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok család hit értékeink Kalmár Nagy Károly

590. Gombócok

2012.06.05. 14:37 Dr. Gyenesei István

 Mérges vagyok magamra. Két hét óta nem fog a „tollam”. Érthetetlen. Ráadásul a ránk zúduló közéleti témák mennyisége tálcán kínálta a tollhegyre kívánkozó történéseket. Vagy éppen ez a zuhatag temetett maga alá? Minden bizonnyal a bőség zavara bénított meg.

 

Bánom, hogy nap, mint nap nem jegyzeteltem, nem készítettem emlékeztető sorokat, amelyekből most könnyen válogathatnék. Úgy tűnik a legfőbb gond, hogy egyre inkább elszakadnak egymástól a szavak és a tettek. A többnyire jó diagnosztikát, tévutas terápia követi. Ironikus megközelítésre lehetőséget adó témák is jócskán akadtak. Példaként kettőt említek.

 

Itt van mindjárt a pályakezdők minimálbére mértékének csökkentési terve. Ez így önmagában hátborzongatóan hangzik. Az indoklás azonban megmosolyognivalón demagóg. Azt mondták ugyanis a kommunikáció terminátorai, hogy így több pályakezdőnek jut majd bér. Jól hangzik. Ezért mondták. Csak éppen mindenki tudja, hogy nem igaz. Ugyanúgy, mint ahogy az is porhintés, amikor időről-időre előkerül a kalapból a magas (?) nyugdíjak csökkentésének témája, amiből az alacsony nyugdíjakat lehetne emelni. Ez is hamis hangulatkeltés. Meg jól bevált gumicsont, amilyeneket akkor dobnak be, amikor fiaskókról vagy melléfogásokról kell elterelni a figyelmet.

 

Nem rengette meg a világot, de vidám perceket szerzett, amikor az egyik, amúgy sokra hivatott és általam tisztelt, országosan ismert kormánypárti politikus a Nemzeti Sportban nyilatkozott. A teljes oldalas interjú, beszélgetés oldott, a tőle megszokott lezser hangulata azt sugallta, hogy az érintett vezető ért a sporthoz. Sőt, sportos életmódjával példát mutat másoknak is. Vagyis érdemes követni. Mindjárt az elején azonban egyetlen mondatával (amit érthetetlen módon a riporter sem javított ki) meggyengítette a felépítendő imázs alapjait.  Amikor ugyanis büszkén bejelentette, hogy ő bizony ezen a nyáron átússza a Balatont „kicsit” melléfogott. Az még csak-csak elment, amikor azt mondta „megoldom valahogy”, vagyis különösebben nem készül fel az 5,2 km-es táv leküzdésére. Ez mindaddig magánügy, amíg nem kezdik el mások is követni ezt a felfogást. Tizenegyszer úsztam át a Balatont és határozottan állítom, hogy bármilyen jó kondícióval, de célirányos felkészülés nélkül nekivágni a tónak veszélyes játék. Amit viszont ez után mondott abban nehogy bárki is kövesse! Így hangzott: Ha jól tudom, délről északra történik a Balaton átúszása.  Így nem lehet gond. Az elején, az első kilométeren lehet gyalogolni.

 

Fiúk, lányok! Az Isten szerelmére azon a bizonyos napon nehogy kövessétek őt, mert nagyon befürödtök, de a Balatont abban az irányban nem úszhatjátok át. Lassan három évtizede ugyanis, hogy északról délre, Révfülöpről Balatonboglárra úsznak több ezren. Már amikor az a fránya időjárás engedi. Csak reménykedek, hogy barátunk a politika útvesztőiben nem téveszti el ennyire az irányt, mert abból bizony komolyabb baj származhat.  És azt már nem csak ő, de mi sem ússzuk meg.

 

Nem tévesztett irányt a debreceni medencében úszó válogattunk. Gyárfás Tamás és Kósa Lajos jól egymásra talált. Félretéve a politikát, alkottak egy jó nagyot és szépet. Ott volt a sikerek tanújaként Áder János és Orbán Viktor is. Osztoztak az örömben, a fényben. Talán még erőt is merítettek és rájöttek, hogy ahol a jobb és a bal is előre lapátol, ott a testet sikerre viszik. Ők is így lehetnek, csak így lehetnek a történelem pozitív részesei, mint ahogy a kormányfő fogalmazott az úszó EB eseményeinek részeseként. 

 

Legszűkebb környezetemben is fodrozódik a víz. Elég, ha csak az Ormai ügyből kavart megalapozatlan „magánokirat-hamisítási” vádaskodásra gondolok. A kormánypárti médiából tudom, közvetlen értesítést a mai napig nem kaptam, hogy a bíróságon bizonyíthatjuk, igazunkat. Tény, hogy egy tisztességtelen emberről van szó, aki meghazudtolta saját magát. Akarva, akaratlanul bűntársa lett a Somogyért Egyesület gyengítésén és az én lejáratásomon tüsténkedőknek.

 

Amúgy engem messze nem érdekel ez annyira, mint Jutkám gyengélkedése, aminek kialakításában nem kis szerepet játszott a kreált ügy. A lányok, Anita és Leila a hét végén hazajöttek és átvállalták tőle a házimunkát, élén a sütéssel-főzéssel. István pedig friss zöldségekkel járult hozzá a terápiához. Az anyai figyelő tekintetek, jó tanácsok persze nem maradtak el a konyhában. Így aztán megtanulták, hogyan kell a világ legjobb szilvás gombócát készíteni.  Mindannyian jobban örültünk volna annak, ha erre nem ebben a helyzetben került volna sor. Hiszünk abban, hogy Isten segítségével visszanyeri kicsattanó egészségét, jókedvét és még sok remekmű készítésére tanítja meg lányait, unokáit mindannyiunk örömére.

 

Befejezésül nem tudom kihagyni, hogy ne idézzek ma reggeli olvasmányomból egy mondatot. Dániel könyve 12: „Az értelmesek és akik sokakat igazságra visznek fénylenek, miként a csillagok, örökkön, örökké.”

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika sport család nemzeti sport áder jános orbán viktor gyárfás tamás politikusok balaton átúszás értékeink vallás egyház blogmentő somogyért egyesület ormai istván

589. Közörömök

2012.05.21. 09:06 Dr. Gyenesei István

Házon, földön, lovon, asszonyon és persze meg a hazán is meglátszik, hogy van-e igazi gazdája. Ez járt a minap a fejemben, amikor a házunk előtti közterületen, az általam minden év tavaszán felújított füvet locsoltam. Hasonló gondolat ötlött a szemembe ma reggel,amikor Lukácstól, az evangélistától ezt olvastam: „A jó ember, szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig, a rosszból rosszat.”

 

Térjünk vissza a pázsithoz! A magas és terebélyes platánok árnyékában nem egyszerű szép, üde, zöld felületet varázsolni. Nem próbálkozik meg ezzel rajtunk kívül senki az utcában. Csodálják és meg is süvegelik az arra járók. Kérdezik a titkát, pedig nincs titok. Mindössze annyi, hogy az enyém, a miénk, még akkor is, ha valójában a közé. Szeretem, szeretjük, odafigyelünk rá. Megadjuk neki azt, amire szüksége van. Társak vagyunk. Mi és a fű. Ezt hálálja meg. Néha hibbantnak néznek, amikor szemerkélő esőben is öntözök. Ilyenkor mondják, hogy minek szánok erre időt, energiát, amikor rövidesen jön az égi áldás. Aztán rendszerint nem jön, és a mi füvünk a locsolásért zöld színével fizet. Hibázni akkor sem lehet, ha ilyenkor mégis megérkezne az eső. Elbírja a föld. Tanulság: nem arra kell fordítani véges energiánkat, hogy megmagyarázzuk mit, miért ne tegyünk, hanem arra, hogy a környezetünk érezze, büszke, de alázatos társai, gazdái vagyunk.

 

Azt mondják akik ismernek, hogy maximalista vagyok, hogy a legapróbb részletekre is figyelő, analitikus stratéga vagyok, hogy már-már elviselhetetlenül precíz vagyok, hogy munkamániás vagyok, hogy a lehetőségek végső határáig feszítem a húrt, hogy gyakran vállalok kockázatot, hogy ugyanakkor túlon-túl nyitott, őszinte vagyok és így tovább. Biztosan igazuk van, ha így érzik. De kívülről valami nem látszik. A rugó, ami az egészet mozgatja és mozgásban tartja. Ez pedig nem más, mint, hogy szeretek, nagyon szeretek örülni és egyben örömöt szerezni. Így voltam annak idején akkor is, amikor tanultam és vizsgáztam. Így voltam amikor az egyetemen az országosan első helyezett diákköri pályamunkámat megírtam, amikor jelesre értékelt diplomadolgozatomat elkészítettem és amikor doktori disszertációmat summa cum laude minősítéssel megvédtem. Gyorsan hozzáteszem, meg van mind a három. Édesanyám is őriz belőlük egy-egy példányt és gyerekeimnek is meg tudtam ezeket mutatni, amikor ki tudja miért J, az elmúlt hetekben hirtelen kíváncsiak lettek rá.

 

Így voltam a párválasztással is. Jutkám alig múlt 11 éves, amikor először hazakísértem az iskolából. Mit kísértem! Hazáig kergettem R 16-os bordó kerékpárommal. A hónapok, évek múlásával egyre kevésbé futott előlem. Azóta, szinte napra 50 év telt el és mi megsokszorozódva együtt vagyunk. Amit családként, együtt megéltünk és alkottunk gyermekekben és unokákban, de a közösen megvívott csatákban, az élményekben és a testi-lelki-tárgyi gyarapodásban is, az már-már álomnak tűnik. Álomnak, amivel másoknak is örömöt tudtunk szerezni. Ajánlom sokaknak! Talán érdemes követni. Még akkor is, ha mindenkinek más a megírt sorsa. Alakítani azonban lehet. Ezt a „közlekedési eszközt” valamennyien úgy kaptuk, de a kormányt már magunk forgatjuk.

 

A munka, az alkotás lehetősége, a közösségteremtés, illetve formálás, a karrierépítés és a szabadidő eltöltés, benne a kihagyhatatlan sporttal egyaránt nagy kihívás. Somogyban, országosan és országhatáron kívül is egyre magasabbra állított vezetői akadályoknak futhattam neki és mindig kaptam elegendő energiát, hogy átjussak felettük. Kínosan ügyelek arra, hogy tetszetős legyen a stílus, ne csak eredményes. Az ismertség mellett a megszerzett elismertség is fontos volt számomra. De az igazán fontos az, hogy mások is örömüket leljék a produktumomban. Ehhez persze csapatokat kellett összerakni, összeszoktatni és az egésznek arcot, arculatot adni, akár a megyei önkormányzatnál, akár a civil szervezetekben, akár a minisztériumban. Közben ügyelni kellett a gerincemre, hogy ne törhessék meg azok, akik erre szakosodtak. Nem volt könnyű, de sikerült.

Ahogy elnézem lesz itt még feladatom bőven és maradt még hozzá energiám. Addig meg ott van és később is ott lesz az új pálya, a pálinkakészítés. A pálinka, amiben rövid idő alatt sikerült különlegesen szép sikereket elérni. Bizonyság ez arra, hogy a testi és szellemi energia, ha van nem vész el. Mindössze átalakult és hazai, nemzetközi sikereket hozva kamatozik, örömet szerezve másoknak is. Mert, hogy a pálinkáimmal nem egyszerűen szeszes italt töltök a palackba, vagy a pohárba, hanem sokkal többet, ÉLMÉNYT. Ezt a korábban már megteremtett élményérzetet szeretném másokkal együtt újraéleszteni a közéletben. Többek között ezért éltetem blogjaimmal a közöröm reményét.

 

Amit tettem, teszek és tenni fogok, azt szívesen művelem. Mindenből a lehető legtöbbet és a legjobbat hozom ki, azokat a lehető legmagasabbra emelem. Ezt várom el, ezt követelem meg és ehhez nyújtok segítséget környezetemben. Megadta a sors, hogy sok területen próbálhattam ki magam. A magán és közéletben, a munkában és a szabadidőben egyaránt örömömet leltem, és örömöt ajándékozhattam másoknak. A remény örömét, vagy ha így jobban tetszik, az öröm reményét őriztem meg és őrzöm most is.

Ami igazán bánt az az, hogy akik a szolgálatban követtek, vagy a helyemre léptek, esetenként önzőek és irigyek lévén nem építkeztek tovább, hanem törtek-zúztak. Ráadásul megpróbálnak az erkölcs bajnokaként tetszelegni, miközben nem a reményt teljesítették ki, hanem egy hamis világot és a kilátástalanságot hozták el.

 

Ezekről is szólt az a több mint félszáz visszajelzés, amit elmúlt heti blogom után kaptam. A „Tiszta vizet!” című jegyzetemet mindenki megértette. Hitelességében senki nem kételkedett. A somogyi, helyi erőfitogtatást azonban értetlenséggel szemlélik. Valaki úgy minősítette, hogy az nem egyéb, mint: „Piszkos vizet, a tiszta pohárba!”. Megint más így írt: „Tökéletesen igazad van. Ezt a másik oldalon állók is jól tudják. A politikusi szellemi fölényedet nehezen emésztik meg. Támadnak, amivel csak tudnak, de te ezzel ne törődj! Könnyen fordul a kocka. A sors mai kegyeltjei olyan hamar eltűnnek, mint ahogyan jöttek.” Aztán megint más: „A jog többféle igazságot ismer. S főleg a hatalom érveit fogadja el ... Régi találmány a diktatúra ... De légy büszke arra, hogy utódaid bizonyítják, az élet és a sport nemes versenyében maradandóbbat alkottál kicsinyes rosszakaróidnál.” Nem folytatva a sort, egy ugyancsak hozzám küldött mondattal zárom mai blogomat. „... a legfontosabb hozzávaló az ember hite és annak szeretete, amit csinál!” Mind ennek titka, a hittel megajándékozott és megerősített életpályám, aminek remélhetőleg messze még a vége.

Szólj hozzá!

Címkék: politika család pálinka politikusok somogy értékeink vallás egyház